Nógrádi Népújság. 1963. december (19. évfolyam. 97-105. szám)
1963-12-31 / 105. szám
1963. december 31. nógrádi népújság Hárman az ezerből A mai fiatalságról már gyakran leírták, hogy nem szentimentális, hanem szókimondó, a dolgok gyakorlati oldala érdekli. Dehát az általános megállapítások konkrét személyekre vonatkoztatva gyakran olyanná válnak, mint a rosszul szabott ruha: hol itt szorít, hol amott. Ami Regős Mátyást, Újhelyi Imrét, Garancz Jenőt illeti — tipikus képviselői korunk fiatalságának, s csöppet sem szentimentálisak. Ami nem jelenti azt, hogy annakidején, nem esett volna jól, ha egy kicsit másként fogadják őket. Például bemutatják őket a mérnökkollégáknak, a központ osztályvezetőinek, munkatársainak, mégiscsak ez lett volna a helyes. Ha másért nem, azért, hogy később köny- nyebben eligazodjanak a vállalati ügymenet labirintusában. Hanem bizony még kísérőjük sem akadt, aki a munkahelyükre elkalauzolta volna őket. A személyzeti osztályvezető szintén nem hajlamos az érzelgésre. Most a fejét csóválja. Másként állapodott meg a főépítésvezetővel. Nem tartotta meg az egyességet. Az első lépések óta eltelt fél esztendő ellenére,- a nem egészen sikerült kezdet nyomai megőrződtek. — Tudja, hogy van az! Ha ismerik az embert, hamarább, gyorsabban mennek a dolgok. Nekem hússzor is sürgetnem kell az anyagot, hogy elintézzék a központban, a művezetőnek pedig egy szavába kerül — kesereg Garancz Jenő. A három fiatal mérnök az ország három tájáról jött. Regős Mátyás Békésből, Újhelyi Imre Hajdú megyéből, Garancz Jenő Hevesből került egyetemre, majd az őszön Salgótarjánba. Az építőipari vállalat ösztöndíját élvezték két esztendőn ke*esz-r tül. Havonta hatszázötv^n- forint: nagy szó ez annak,'aki rá van szorulva! Otthonról nem sok támogatást várhattak, hisz Újhelyinek is négy testvére maradt otthon, s alighanem Regős testvérei sem nagyon tanulhatnának a papa 1200 forintos nyugdíjából, ha a társadalom ilyen okos dolgot, mint ez az ösztöndíj, ki nem fundál. De a „nacionáléhoz” eny- nyi éppen elegendő, többre nem is igen jut idő, mert már vitatkoztunk. Egyik azt mondja, Salgótarján nem valami szép város. Persze, mondom, mert maguk nem ismerik milyen volt akár tíz-tizenöt esztendeje. Aztán kiderül, az itteni emberekkel sincsenek nagyon kibékülve. Erre már nemcsak én kapom fel a fejem, hanem a személyzeti osztályvezető is. Miről van szó? 17 bból a vitából kereke- dik ki aztán az igazság. Bizony nemcsak a kezdetben maradtak kissé magukra ezek a fiatal emberek, hanem a kezdet állapottá kövesedett. — Mi az, ami nem tetszik a salgótarjániakban? Például magának — kérdem Regőstől. ö pedig elmond egy esetet. Valaki lopni akart az építkezésről. — Hm. És magának? — fordulok Garanczhoz. — Fene tudja, itt ha az ember elmegy valahová szórakozni, olyan furcsa ... Elhallgat. Zavarban van. — Mondja csak! Berúgnak, randalíroznak. Ugye? — Hát, elég gyakran — hagyja rám, láthatóan megkönnyebbülten, hogy nem neki kellett mondani. — Hol? A nemzetiben? Bólint. A többiek helyeselnek. A §algóban is elég gyakran előfordul. Regős a múltkor a menyasszonyával ment oda. Olyan mosdatlanszájú kifejezések röpködtek a levegőben, azt sem tudta hová legyen a menyasszonya előtt szégyenítiében.. Egymásra pillantunk a személyzetissei. Mi ketten tudjuk, hogy az egészben nem az a fájó, hogy ez a három fiú mit tapasztalt ezeken a mulatóhelyeken. Hanem, hogy ilyen következtetéseket vonnak le ennek kapcsán a tarjániaktól. Tulajdonképpen nem is ismerik a másik Tarjánt, meg a másféle tarjániakat. A többséget. Bár sejtik már, hogy ilyen is van. Hármójuk közül a leghiggadtabb Újhelyi észrevette azt, ami ma a legjellemzőbb a városra. — Az tény, hogy ma az országban sehol ilyen nagyarányú építkezés nincs. S ezt érezni az embereken. Nagyon akarnak építeni. Sokat és amilyen gyorsan csak lehet. Megszólal Regős is. — Az biztos, a társadalmi munka itt sosem probléma. Nálunk . itt a főtéri tizenhár- mas alapozásnál néha több, mint százan dolgoztak. Meg a vasárnapi munka. Előfordult, hogy alig tudtam meggyőzni a brigádvezetőt: a minisztérium által engedélyezett nyolc vasárnap már letelt. Jönni akar mindenáron. — Persze ennek az igyekezetnek van anyagi háttere is — jegyzi meg valamelyik. — De, ha valakinek — erősködik Regős — augusztus óta szinte egy. szabad vasárnapja sincs. Ezt már biztos, nemcsak pénzért csinálja...! A gondolatok csapong- ■í’*‘ nak. A személyzeti osztályvezetővel össze-össze nézünk. Mikor például azt bizonygatják, muszáj a munkásokkal szentségelni, mert máskülönben nem megy a munka. Sőt, egyőjük elméletet is fabrikál: akkor megy a munka, ha a brigádok közt ellehtét van. Akár bérben, i, akár teljesítményben. Ez az ^ellentét ösztönzi őket a jobb ’ munkára. Már besötétedett, s még mindig nem jutottunk közös nevezőre, mi tulajdonképpen a legnehezebb: ébrentartani a brigádok között vetélkedést kiváltó ellentéteket és veszekedni velük, vagy megkeresni azokat a módszereket, amelyekkel egymásközti ellentétek nélkül, szentségelés nélkül, jobb munkára lehet ösztönözni a munkásokat. Ezek nyilván nem a fiatal mérnök-művezetők vezetési elvei. Tanulják a vezetést, s akitől elleshetnék ezt a tudományt, az sem mind ért hozzá. Aztán, idővel úgyis rájönnek: nem a veszekedés a célravezető, hanem a szép szó, nem a szentségelés, hanem a következetesség, a feladatok kiosztásában, a dicséretben a jómunkáért, s ha’ kell, persze a számonkérésben is. A tanulságot a személyzeti osztályvezető beszélgetésünk végén szavakba önti: — Ez az, amit én már sok értekezleten elmondtam. A kádermunka nemcsak a személyzeti osztály feladata, hanem minden vezető beosztású dolgozóé. Ezekkel a fiúkkal, gondjaikkal, bajaikkal, problémáikkal tulajdonképpen vajon hányán foglalkoznak? .. Pedig, hogy milyen vezetőkké válnak, az a munkahelyükön dől el. Azon, hogy közvetlen feletteseik — az építésvezető, főépítésvezető — mennyit és hogyan foglalkoznak velük. Én még hozzá tenném: nemcsak a fiatal mérnököknek jó az ösztöndíj. Jó a vállalatnak is. Káderutánpótlásának legcélravezetőbb módja, ha az ösztöndíjak előre biztosítja a jövendő építésvezetőit. Idővel a központi irányítás színvonalának az emelését is elő fogja az segíteni. De ahhoz, hogy ezek a fiatal emberek, a szerződésben meghatározott idő után vándormadarak módjára, útra ne kelljenek, még sok nrinden hiányzik a vállalati káderpolitikából. Nem az ajnározás. Ez ellen ők is tiltakoznának. Abban nincs hiba, hogy mindjárt a legfontosabb, legérdekesebb, légtanulságosabb objektumokra kerültek. Főnökeik sem rejtik véka alá a tudásukat, tapasztalataikat. Ami a dolgok műszaki, gazdasági adminisztrációs vonatkozásait illeti. TT evesebb az a támoga- tás, amelyet emberségük erősbödéséhez kapnak. Mert a vezetéshez bizony ez is kell. S az efajta támogatás nem azért kevesebb, mintha főnökeik ilyen tulajdonsággal nem rendelkeznének. Inkább talán azért, mert erre a legritkább esetben jut idő. Vagy talán azért, mert őket valamikor még ilyen fogadtatásban sem részesítették — s amennyit ez javult, annyit már éppen elegendőnek találnak. Azóta ők törzsökös salgótarjáni városlakókká váltak és sietnek haza a családjukhoz. S közben nem veszik észre, hogy ezek a fiatal kollégák munkaidő után, egyedül maradnak. Egy olyan városban, amely nappalra ad munkát építőinek, de egyelőre még nem tud gondoskodni arról, hogy munkaidő után válotzatos és kulturált szórakozásban is részük legyen. így születnek aztán Garancz lesújtó Nemzeti étterembeli tapasztalatai... Mondjuk ki kereken: ősz óta építik ezt a várost, együtt a többi építővel. De őket még nem fogadta magába. S ez nem az ő hibájuk, nem is a városé, munkatársaiké, közvetlen és általában, hanem kollégáiké, nem közvetlen feletteseiké. Emlékszünk még a párt- bizottság határozatára: néhány éven belül ezer új szakembert a megyének! 1VI i kell ehhez? Persze jó iTX munkahely, megfelelő fizetés, lakás. És egy szívélyes, kedves város, amely szeretettel öLeli magához az építésére, megszépítésére érkezőket. Csizmadia Géza Nógrádi aknamélyífek Indiában Az első magyar bányászexpedíció — Viszontagságos kezdet Szakembereink próbatétele 1958-ban 51 méteres teljesítménnyel Tatabányán született meg az aknamélyítés első országos rekordja. Azóta kétszer állított új országos rekordot Verebélyi Pál, bányakőműves nagybátonyi aknamélyítő brigádja. 1962 év márciusában a havi 28 méteres tervezett aknamélyítést 65 méterre teljesítette, s ezzel megdöntötte a tatabányaiak által négy éven át tartott országos rekordot. Hat hónappal később a szorospataki bánya mélyítésénél saját előző teljesítményét is túlszárnyalva, 75 méteres havi teljesítménnyel másodszor is új országos rekordot ért el az egykori Verebélyi brigád. Nem sokkal később 1963. júliusában Indiába mentek az aknamélyítés legjobbjai, hogy az indiai bányászokat is megtanítsák a legjobban bevált magyar aknamélyítési módszerekre. A pécsi és a tatabányai szénmedence legjobb aknamélyítőivel együtt; — öszesen huszonegyen — több hónapon át indiai aknamélyítő brigádok vezetőiként dolgoznak. A magyar bányamélyítők tíz, tizenöt fős .indiai brigádokat vezetnek. JÖ HÍREK Az indiai lapok és a Magyar Távirati Iroda jelentései most az újév alkalmából adnak hírt először a magyar aknamélyítők, köztük a nógrádiak munkasikereiről. Ahogy a tudósítások beszámolnak róla szeptember elején — 4 hónapja kezdte meg i unkáját az a 21 tagú magyar bányaépítő csoport, amelyet a NIKEX, Nehézipari Külkereskedelmi Vállalat és a Bányászati Aknamélyítő Tröszt küldött Indiába, hogy ott, a trópusi Andhra-Pradesh államban két új aknával bővítse a Singareni szénbányát. 12 EZER KILOMÉTER ÜT A 4 hónap alatt kielégítően halad az aknamélyítés, amely a magyar bányaépítőknek első külföldi munkája. Ezidő alatt rengeteg nehézséget kellett legyőzniük. A 42 vasúti vagonban a lengyel- országi Szczecini kikötőbe, majd onnan tengeri úton, az utolsó 600 kilométeres szakaszon pedig az indiai dzsungelben teherautókon szállított anyagok, gépi berendezések és egyéb felszerelések késve érkeztek a 12 000 kilométeres távolságra. Emiatt a munka hátránnyal indult. A dzsungel közvetlen szomszédságában levő munkahelyen a magyar mérnököknek, technikusoknak, szakmunkásoknak sok türelemre, fáradságra volt szükségük a helyben toborzott munkások betanításához. Teljes hónapot vett igénybe a mélyítő toronynak, a kompresszoroknak, szállítógépeknek, az aknafalazó beton- idomkő elemek formáinak, rázóasztalainak, majd a többi berendezéseknek a felszerelése. Ezért a tulajdonképpeni aknamélyítés csak október végén kezdődhetett. Sikerült azonban a munkát megszervezni, s így az októberben elkezdett első akna mélyítése december elején már a 42. az év utolsó napján pedig közel 70 méternél tartott, a másodiké pedig, amelyhez november utolsó napjaiban kezdtek, ugyanekkor elérte a 40 métert. ÜJ REKORD SZÜLETIK? Arra számítanak, hogy amint az indiai munkások még gyakorlottabbak lesznek, a munka meggyorsul, s akkor az egyenként 220 méter mély, 6 méter átmérőjű aknákat a vállalt 13 hónap helyett 10—11 hónap alatt, körülbelül az 1964-es év nyarának végére elkészítik. Nagy Ferenc Hétszáz vagon szén a karácsonyi ünnepek alatt Szénmedencék bányászai közül több ezren vállalták, hogy a karácsonyi munkaszüneti és ünnep napok alatt is dolgoznak. Szükség is volt erre, hiszen a vagon ellátásban bekövetkezett zavarok miatt az útóbbi napokban több, mint 400 vagon szén került kilapátolásra, több osztályozó mellett egész hegyeket képeztek az el nem szállított szénből. Számos üzemben • a csillék ürítése, a bunkerek tisztítása, nem utolsó sorban pedig a tömegtermelő munkahelyek előkészítése vált szükségessé. Bányászaink december 24-én és 26-án dolgoztak. Kisterenyén például az osztályzón lévő összes csillét kiürítették. Elvégezték a gépek átszerelését a frontfejtésekben, dolgoztak a kányá- si maróhengeres s a kisteleki gyalus fronton is .Az első pihenőnapon, 24-én valamen^* nyi, 26-án pedig a gyulai és a nagybátonyi osztályzón dolgoztak az emberek. Ennek eredménye, hogy a karácsonyi ünnepek alatt összesen 700 vagon szenet továbbítottak az iparmedencéből. Hosszú sorban állnak a szénnel rakott csillék a málrano- váki osztályozom Ürítésüket a vagonhiány gátolja. Már hegyet alkot a kilapátolt szén Mátranovákon is. ünnepek alatt itt is berakást végeztek a bányászok. Az ►X-X.X-<•* •v-í;- Sgx |HH ?t Twit* 'Vj A csillék ürítését alig győzi a körbuktató. Hat vagon minden időt kihasználnak az osztályozok dolgozói. Búcsú a kányától... Bekopogott a szobába. Mindenkihez volt néhány kedves szava. Róla azonban csak akkor szóltak, amikor maga mögött már behúzta az ajtót. Dicsérni sem akarták, nehogy a búcsú perceit még jobban megnehezítsék. Szíve így is csordultig telt. , Amikor az igazgató, Tanyai Ferenc elvtárs szobája elé lép, egy pillanatra megáll. Sapkáját idegesen gyűri a kezében. Ilyen még nem fordult elő vele. Tudja, hogy hivatalos ügyben utoljára lép be. Kihúzza magát ahogy szekta, negyven- három év alatt, aztán belép. Jelent. így tette máskor is, ha elöljárójával, vezetőivel találkozott a munkahelyen. — Igazgató elvtárs! Negyvenhárom éves szolgálat után a szombati nappal nyugalomba vonulok. Kérem ennek tudomásul vételét... Nem tudja tovább folytatni. Hosszú, kínos percek következnek, limit az igazgató kedélyes, barátságos hangja tör meg. Ezután a beszélgetés is könnyebbé válik. Idős Kispál Sándor vájár, lőmes- ter, most már fesztelenül cseveg. Van miről. Alig volt tizenegy esztendős amikor 1909-ben először jelentkezett a bányánál. Kellett a gyerek munkaerő Családja és az ő számára pedig a pénz, mert tizen voltak. Vízhordóként kezdte, később csillés, majd segédvájár lett, aztán vájár. A felszabadulás után immár tizennyolc esztendeje mint lömester dolgozott a szorospataki bányaüzemnél. Tudta, hogy elérkezik ez a nap is. Nagyon félt ettől. Azért, mert a mindennapi, megszokott és megfeszített munka után most már csendes, eseményekben kevésbé bővelkedő napok következnek. Pedig az idős bányász megérdemli a pihenést. Negyvenhárom évig hűséges munkása volt a bányának. Az igazgató szavai is akadoztak. amikor az 500 forintos jutalmat átadta az ötvenöt esztendős, most már nyugdíjas bányásznak... Meleg, baráti kézfogással köszöntek el egymástól, szinte egyszerre mondták: jó szere öcsét! A nyugdíjas bányász szerszáma azonban nem hül ki, mert átvette az utódja. Jó kezekbe került... S. E.
