Nógrádi Népújság. 1963. december (19. évfolyam. 97-105. szám)
1963-12-24 / 103-104. szám
4 NÖGRADT NEPÜJSÄG 1963. december 24. „Hol a terjeszkedő , ■ : :' : ': Tallózás régi karácsonyi lapokban Látogatás Hunzában: Ahol a nyolcvanévesek még fiatalok Az emberek nem ismerik a fogfájást, a bűnözést és a válást GYAKRAN HIVATKOZNAK az emberek a „régi szép idők”-re, a múltra, amelyet a csalóka emlékezet, a kozmetikázó feledés akaratlan is meghamisít. Hivatkoznak rá persze akarva is, elégedetlenkedő vagy egyszerűen elégedetlen ember mindig akad. Most azonban azokhoz szólunk, akik a múltat elszállt ifjúságuk miatt siratják, elnézően és megbocsátó- an a rosszért, amely nem volt, nem lehetet tekintettel az ifjúi álmokra. Ez a „régi szép idők” a honpolgárok nagyobb többségének nem kedvezett az esztendő háromszázhavan- négy napjában, miért is cáfolt volna rá önmagára a háromszázhatvanötödik napon, éppen karácsony ünnepén. Ha egy mai fiatalnak az egykori nagypolgárok, iparmágnások, dzsentrik és arisztokraták képes folyóirata, a Társaság 30 év előtti lapszámai jutnának a kezébe, azt hihetné, hogy a Horthy-Ma- gyorország a béke és a jólét szigete volt. Paradicsom, ahol garden-partyk, estélyek és pazar fogadások töltötték ki a nap minden óráját, az év minden napját. A címlapon urak és hölgyek, ez utóbbiak nem ritkán karjukban kutyaszalonokban kozmetikázott ebekkel, továbbá: csupa tiszteletreméltó agastyán és matróna. főúri és nem főúri, mindenesetre dúsgazdag családok csemetéi bűvölték el fennköltségükkel és eleganciájukkal az olvasót. Bent ugyanők láthatók lóháton vagy motoros jachton, autóban és parádés ,.hallali”-kon, Királydíjas lóversenyeken. Mások és sokan a Lidón, az Alpesekben vagy éppen ’ afrikai vadászat közben megörökítve. AZT HISZEM, szemináriumi anyag lehelne, annyira igaz, s találó a Magyar asz- szony cimű folyóirat 1929 december 25-én megjelent cikkének bevezető része: „Bánatos szemekkel, szomorú arccal, fáradt csüggcdéssel adja egymásnak a kilincset irószobám ajtaján sok kérege- tő” — így kezdődik a Karácsonyi örömszedés cimű cikk, majd eképpen folytatódik: „Minden esztendőben nagyobb a nyomorsúág, kopottabb a ruha, kisebb a kenyér, fogyatékosabb a megélhetés. Vajon hány házba nem tud majd az idén besétálni a karácsonyi angyal, mert nincs benne mosolygó arc, meleg szcba, ragyogó szem és csillogó fény? £s hány anya ajkán csendül majd meg ebben az évben a szent estén a vidám karácsonyi ének helyett a kesergő szív panaszos szava, amikor örömtelen otthonában 'titkolt könnyek néma hullatásával veti ágyát éhező gyermekeinek!. .. És az idén bizony nagyon sok családban szomorú lesz a karó.csony, mert nemhogy kalácsra, de kenyérre sem telik. Ki is tudna ma a nyomorúságon segíteni? Hol a terjeszkedő szegénység orvosa?" stb, stb. Az uralkodó osztály döbbenetes tehetetlenségét beismerő cikk írója ugyancsak nem lát kiutat másban, mint a gazdagok könyöradományai- ban. Ezt is így fogalmazza meg: „a pazarlásból engedjenek valamit a szegények javára." A Rend cimű időszaki lan 1926 december közepén megjelentetett és humorosnak szánt glosszájában egy fővárosi kávéházról ad hírt, anol valamelyik este a 12 tagú cigányzenekaron kívül egyetlen vendéget sem talált a rÍDor- ter. A karácsonyi számban a toloncházból közölt tudósítást az újság. „A karácsony estét — írja a Rend — a harangszentelés szertartása vezette be, amelv- nck befejezte után a fogház lelkésze magas szárnyalása beszédben méltatta a harangok jelentőségét, ismertetve azoknak történetét és a hitéletben betöltött szerepét.” Arról nem szól a krónikás, hogy a toloncház lakóira ja- vítólag hatott-e a fenti elmélkedés, de arról igen, hogy Marionovich főkapitány miként szólott az egybegyűlt foglyokhoz, „megmutatva nekik az utat és lehetőséget, amelyen visszatérhetnek a társadalomba, s annak hasznos munkásaivá válhatnak”. NEM VALÓSZÍNŰ, hogy a jeles főkapitány azt tanácsolta volna a tolonc lakóinak: dolgozzanak szorgalmasan. Vagy ha ezt nem tehette, vajon miféle perspektívát adhatott hallgatóinak?... Megyénk egykori sajtótermékeinek karácsonyi lapszámai sem tartoztak a derűs olvasmányok közé. A letűnt társadalom arculatának — ínségnek, bűnnek, elmaradottságnak — hű tükörképei voltak, anélkül, hogy akarták vagy tudták volna szerepüket. A megye első lapja, a Losoncon 1871-ben megjelent Nógrád karácsonyi utáni számának Újdonságok cimű rovatában olvasom: „— Emberölés. Karácsonyestéjén az éjféli mise előtt két kocsis valószínűleg ittas állapotban a nagyhíd mellett összecivakodván az egyik úgy agybavágta a másikat botjával, hogy az eszméletlen állapotban vitetett a kórházba, ahol reggelre meg is hali. A tettes persze megugrott, de mint halljuk, kiléte tudatúk, s vizsgálat eredményesen folyik”. A másik „újdonság’ szerint a páros ünnepnap közti éjjelen két paraszt ittas állapotban megfagyott a református temető melletti árokban. A SALGÓTARJÁNI HÍRLAP 1905 december 24-én versben írt tárcát közöl. A Xavér aláírással publikáló fűzfapoéta a többi közt így vall: „S im, az utcasarkon egy fiúcska Áll mozdulatlan, mint egy szobor... — Ruhafoszlányát kergeti a szél... Egy kis árva az... egy élő nagy nyomor! S szívemben mintha könnyebbülne A keserv, mely eddig terhelé... Van mégis, ki nyomorultabb nálam! — S boldogan nézek a fénylő fák felé!” Nem tudom, hogy az ünnepi tárcaíró valóságos és közvetlen élményből merítette-e témáját, annyi azonban bizonyos: a lapnak oka volt rá, -hogy közölje, miként az is bizonyos, hogy ma a legnesszi- misíább megyei poéta sem találhatna rímeihez ehhez némileg is hasonló modellt. S nem éppen hízelgő a kor társadalmi állapotára, hogy az újság tárcaírója ekkora ele- settség láttán vigasztalódhatott. .. Az egy héttel korábbi lapszámban pedig ez áll: — Nincs fizetés — nincs pénz. Lapunk zártakor sajnálatunkra és nagy meglepetésünkre értesültünk, hogy a bányatelepi munkások általános havi fizetése, mely f. hó 17-én lett volna eszközlendö. karácsony előtti napon azaz 24-én fog történni. Ha ezen hír igaznak bizonyul, akkor ez kereskedőink és iparosainkra nézve — tekintettel a karácsonyi és újévi vásárra — óriási nagy anyagi kárt és veszteséget jelent. Azon fe-' lül — ami a fő — a kihitelezett árukért járó pénzek beszedésére legalább ez évben remény nincs. — Ergo: nincs pénz —, nincs fizetése' Ugyancsak az immár Balassagyarmaton kiadott Nógrád 1911 karácsonyi számában ez olvasható: „Az 1910-dik évi élelmi szerekről akarunk egy kis áttekintést nyújtani. Ersd meg t. olvasó az emelkedést akarjuk ideiktatni. Az első és másodrendű marhahúsnál 33 százalék, a borjú 38, a juh 48, zsír 30, csirke 56, harcsa 35, vaj 66, kenyér 20, rizskása 49, tojás 40, sárga burgonya 75, cukor 6 százalékos emelkedés.” NAGYON IS TIPIKUS közleménynek számított az olyanféle írás, mint amilyen a Balassagyarmaton 1941-ben megjelent Nógrádi Hírlapban kapott helyet az ünnep előestéjén: „Az oratóriumi szegénygyerekek lcarácsonyi ünnepe holnap, vasárnap du. fél 4 órakor lesz. A jólelkek adományaikat addig szíveskedjenek a szaléziakhoz küldeni.” Az idézett közleményeknek persze nem kellett árválkodnia a lapban, annál kevésbé, minthogy a következő oldalon két árverési hirdetmény osztotta meg vele a nyomor propagandáját. .. A háború, a hadigazdálkodás viszonylagos konjunktúrát teremt. Különösen az olyan ipari vidéken, mint a Nóg- rád-medence. A Salgótarjánban kiadott „A munka” cimű lap 1942 január 1-én szűkszavúan beszámol az általános iskolák karácsonyfa ünnepeiről. „A karácsonyfa körül felsorakoztak a II. körzeti általános ellemi leányislzola sze- génysersú tanulói, akik Salgótarján város és közönsége jóvoltából 20 pár cipő és 29 darab leánykaruha adományban részesültek.” ÚGY GONDOLOM, ez nagyon is „bőkezű” ajándék volt ahhoz képest, amiről egy alföldi város lapja tudósított. Ott ugyanis — nehéz arcpirulás nélkül olvasni — nem cipőt és ruhát kaptak a 7—13 esztendős gyermekek, hanem egy-egy.. kijo .lisztet! Hej, azok a régi szép idők!... András Endre Képzeljünk el egy országot, amelyben nincs rendőrség, nincs pénz, nincsenek gépkocsik, szállodák, nem árulnak cigarettát, újságot, nem fizetnek adót és az embereket nem börtönzik be. Egy olyan országot, ahol a bűnözés a kapzsiság, a hírnévre törekvés ismeretlen, ahol nem pusztítanak betegségek és az emberek még száz éves életkoron felül is fiatalosan mozognak. Az ország neve Hunza. Nem is ország ez, hanem csak egy tartomány, a világtól a civilizációtól magas hegyekkel elzárva. Ez az igazi paradicsom. önálló királyság a Himalája nyugati részében. Szin- kjang határától 18 mérföldre. 2500—3000 méter magasságban, egy 180 kilométer széles és 250 kilométer hosszú völgyben. Ezen a területen 15 000 ember éL Főváros 4 ezer lakossal Sokan közülük meglepően magas életkort érnek el. Egy Haider Bég nevezetű ember 118 éves, naponta még mindig könnyűszerrel gyalogol 8—10 kilométert. A többiek is fiatalosan hatnak. A 80 évesekről az ember azt gondolja, hogy még csak negyven évesek. Nem ritka eset, hogy 80—90 éves emberek apákká válnak. Hunzába csak egy út vezet, az is több mint öt kilométer magasságban, meredek hegyoldalon, szédítő szakadékok szélén. A völgy megközelítéséhez 130 kilométer hosszú gépkocsi utat kell megtenni Északnyugat-Indiában. Az út még gépkocsival is nyolc órá- .■ ri,.mert csak nagyon lassan lehet ,haíadni a szerpentineken. Tucatszámra követik egymást az éles kanyarok sokszor még személygépkocsival is egy-egy kanyarnál elöre- hátra kell hajlani. Az út olyan keskeny, hogy ha a gépkocsi olykor gyalogossal találkozik meg kell állnia, hogy a gyalogos úgyszólván átpréselhesse magát a gépkocsi és a hegyoldal közt. Hunza királya a négyezer főnyi lakosú Baltit fővárosban él. Jól beszél angolul, kilenc gyermeke van. Mivel az egész királyságban egyetlen szálloda sincs, a nagyritkán érkező vendégeket a királyi palotában szállásolják el. Ház egy ünnepi vacsoráért A völgy eleje igen termékeny, megterem benne a gyümölcs, főzelékféle, búza és az árpa. A lakosság szarvasmarha és juhtenyésztéssel is foglalkozik. A völgy azonban még így is épp hogy csak fedezni tudja a lakosság szükségleteit. A férfiak és a nők díszes, gyönyörű színezetű háziszőttesben járnak, nem ismerik a féltékenységet, a csalást. Mindenki segít mindenkin. Ha például egy-egy újdonsült házaspár házépítésre határozza el magát, a környék minden lakója segít nekik és az ellenszolgáltatás csak egy, ünnepi vacsora. Az egész királyságban csak egy személy kap fizetést. Ez a 70 éves Clara Hansen angol származású tanítónő, oki korábban Pakisztánban élt. de már évek óta a királyfik neveléséről gondoskodik. Máskülönben a pénz nem létezik. Hunzában jegygyűrű vagy jegygyűrűt helyettesítő más tárgy sem használatos.. A lányok 18—20 éves korban, mennek férjhez. Még az idegen is könnyen megállapít-* hatja, hogy melyik a hajadon és melyik az asszony. Az asz- szonyok ugyanis két ágra fonják hajukat, a hajadonok pedig vállukra omló hajjal jár- nak-kelnek. Hosszú szerelem Sok köztük a nagyon szép lány, de mivel muzulmánok, nem szívesen fényképezked- nek. Mivel az idő náluk nem játszik szerepet, a szerelem és a jegyesség elég hosszantartó folyamat. Nincsenek érdek- házasságok, a legények szabadon választanak mennyasz- szonyt. Ha egy legénynek megtetszik egy lány, erről először saját szüleinek szól, majd ha minden oldalról megvan a beleegyezés, megkötik a házasságot. Az idegent talán meglepi, hogy a játszadozó gyermekek nem játszanak katonásdit és nem alkudoznak, nem veszekszenek. Ez azzal magyarázható, hogy nemcsak ők, de szüleik sem tudják, mi a háború. A hunzák általában egészségesek, a betegséget, a fájdalmat részben erős akratere- j ükkel küzdik le. Nemrég egy fiatal pakisztáni orvos érkezett Hunzába. Nyolcszemélyes kis kórházat állított fel, de az ágyakra egyáltalán nincs szükség, mert eddig dr. Ali Akhtar orvosnak nem volt fekvő betege. Többek között elmondta, hogy a hunzák alig éreznek fájdalmat és náluk még a szülés is szinte fájdalommentesen történik. A fogfájás nagyon ritka jelenség. Az emberek ezt is részben erős akaraterejükkel küzdik le. Az orvosnak csak néha volt alkalma fogat húzni. Megérkezése előtt ezt a műveletet a kovács végezte. A hunzák számára a foghúzás nevej^éges cs vidám jelenet, még az áldozat számára is. A király és munkatársai Több mint kétezer éven át Hunza nem tartott fenn kapcsolatot .a külvilággal. Az első terepjáró gépkocsi tíz évvel ezelőtt, 1953-ban jelent meg és egy hunza azt hitte, hogy valamilyen újfajta állat, ezért az első nap egy kö- teg szénával akart kedveskedni neki. A hunzák mértéktartók. Kövér ember nincs köztük. Ezt főleg a baracknak köszönhetik. A hunzák ugyanis barackot esznek reggelire, ebédre és vacsorára. Olykor szörp alakjában is fogyasztják. A király munkatársaival minden reggel ülést tart. Rendszerint azonban nem sok megvitatni való akad. A hunzák nem ismerik a lopást, a csalást, a válást. Hatvan év alatt csak egy gyilkosság történt. A király a lehető legszigorúbb büntetést szabta ki, száműzetésre ítélte a tettest. Öt év múlva azonban engedélyezték visszatérését. A minap két polgár ügyét tárgyalta a királyi tanács. Nem tudtak megegyezni a legeltetési jogon. Hosszas vita után a király úgy döntött, hop" egyiküknek igaza van. Abban a pillanatban a két vitázó megölelte egymást. A vesztesnek sem volt nagy oka búslakodásra, mert akad bizonyára egy szomszéd, vagy ismerős, aki megengedi neki a földjén való legeltetést. Ezek az emberek nem sokat törődnek a világ gondjával és bajával, mert ilye" dolgokról nem is tudnak. A művelt világ állandó rettegésben él az atombomba veszélyétől, de a hunzák erről sem tudnak semmit. Lakásaikban nincs hideg és melegvízcsap, a királyságban nem közlekednek gépkocsik, nincsenek szállodák és nem használnak villanyáramot. Nem ismerik a technika vívmányait. de ettől független'' — vagy talán éppen ezért — úgy látszik el deed "ttes-. (A novoszáüi 5T------ f-' "»-i)
