Nógrádi Népújság. 1963. december (19. évfolyam. 97-105. szám)
1963-12-24 / 103-104. szám
1963. december 24. NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 5 Asszonyok és lányok Két éve, hogy a Balassagyarmati Vasipari és Javító Vállalat új részlegében, a nehéztextil üzemben is megkezdődött a termelés. Ma már 220 dolgozót — elsősorban asszonyokat foglalkoztatnak itt. Gyártmányaik iránt igen nagy az érdeklődés, s amire legbüszkébbek: minőségi kifogás még nem érkezett gyártmányaikra. A vállalat termelésében is jelentős a szerepük. A megyei tanácsnak eddig befizetett 7 millió forint nyereség 88 százalékát a nehéztextil részleg dolgozói termelték meg. A varrógépnél Kótner Imréné Nők a férfiak helyeit A közelmúltban a gyár -irt végrehajtó bizottságának megbízásából egy zömében nőkből álló bizottság járta végig a Tűzhelygyár üzemeit. Megállapították, hogy minden különösebb átszervezés nélkül ötvenöt nő alkalmazására vol-. na lehetőség olyan munkakörök betöltésénél, amelyeket ma férfiak látnak el. Az átcsoportosítás egyben olyan férfi munkaerő felszabadításával is járna, amelyből ma a gyárban hiány van. Három szemtanú a 27 ezer közül Hósapkásak a házak g a fe_ hérbundás dombok idillikus keretbe foglalják a kétszeres ünnepre készülő varast. Itt Salgótarjánban a szeretet pi- rosbetús napja meghittebb, mint másutt. Az ajándékozás és az ajándékvárás örömét a szív és az elme megosztja az emlékezsésel, amely már-már történelmi távlatban mutatja a tizenkilenc év előtti nehezen várt napokat, 1944 karácsonyát. A polgármesteri hivatal korabeli születési anyakönyvében e nap előestéjén is gondos kezek jegyezték fel az újszülöttek adatait. Ágyúdörgés közben a többi közt Schwarcz Jánosét is, aki ma éppen egyidős a felszabadított Salgótarjánnal. — Dr. Rátky Béla nyilas polgármester negyvennégy decemberében összecsomagoltat- ta a városi közigazgatás iratait, könyveit, köztük az anyakönyveket is — idézi fel a múltat dr. Clemen Antal, a Vendéglátóipari Vállalat beruházási előadója, aki mint aljegyző nem tartott a menekülő vezetőgárdával. — Tessék — mutatja a kopott írást —, ezt a rendelvényt kaptam Rátkytól. A parancs szerint Galántára kellett volna utaznom, aztán tovább nyugatra. Feladatom volt az iratszállító vagon kisérése ... — Hogyan maradt vissza? — Több ismerősömmel ösz- szebeszéive úgy tettünk, mintha magunk is menekülni akarnánk. Még hátizsákot is varrattunk. Időközijén azonban a saját szakállamra kivettem a ládákból az anyakönyveket. Nem szerettem volna, ha az anyakönyvi folytonosság megszakad. — Dr. Rátkynak miért kellettek az okiratok? — Azt mondta, hogy itt az élet úgyis meghal, de majd a csodafegyverek tavaszi bevetése után visszajövünk, s akkor megint szükség lesz rájuk. — Maga tehát nem hitt a csodafegyverekben — jegyzem meg nem kérdőn, inkább megállapítva. — Nézze, kérem. Nem szeretném magamat most utólag nagy demokratának feltüntetni, de én más nézeten voltam, mint ők. — Amikor a vezetők elmentek, mit csinált? — Még az ünnep előtti napion is bementem a hivatalba. Aztán késő délután, mert kemény tél volt, lementem a kazánházba. A tűztérből kikotortam a troszkát, leengedtem a vizet, hogy a vezeték szét ne fagyjon ... Tudtam, hamarosan szükség lesz rá. Két nap múlva a szovjet csapatok felszabadították a város1:, hu- szonhetedikén pjedig a köz- igazgatás is megindult. Ez persze főleg abból állt, hogy a szovjet városparancsnokkal egyetértésben, házról házra járva köztisztasági rendcsinálásra hívtuk fel a lakosság figyelmét. Első lépésnek — azt hiszem — ez tálán nem is volt kevés ... A KaraKC5 utcánál a Tar- ján-patak hídját — csakúgy, mint a többit — karácsony első napján a menekülő hitleristák felrobbantották. A már akkor is veteránnak számító derék bányaraktáros, a 81 éves Rusznyák András a céltalan pusztítás előtt néhány perccel maga is áthaladt a hídon. Hazatérőben volt a Baj- csy-Zsilinszky utcai raktárból, amelynek az utcára néző falát egy becsapódó akna majdnem rádöntötte. Másfél napja folyt már a német-szovjet tüzérségi párbaj, de az osztályharcban, megannyi gondban és tisztességben megőszült munkás hűségesen vigyázta a rábízott értékeket. — Amikor csak tehettem, jártam föl a padra. Mindig elrejtettem valamilyen értékesebb szerszámot, hogyha majd megindul a termelés, ne hiányozzanak — emlékezik vissza a felszabadulás előtti napokra, amikor is a németek sűrűn jártak rekvirálni hozzá. — Egyszer egy hordó benzint dugtam el. Jön a német, követeli. Mondom, nincs. Megfenyegetett, hogyha előkerítik, agyonlőnek. Kutatott utána, de a metilalkoholos hordók között nem érezte meg a szagát — s nevet. — Akkor maga, Rusznyák bácsi ellenállt — mondom evőd ve. — Már hogyne álltam volna ellen — fakad ki. — Harcoltam és harcolok az elvemért, amíg le nem raknak a föld alá!... A múltidéző beszélgetés a József-telep 15. szám alatti ütött-kopott bányászházban hangzik el. Rusznyák András- néról valaki azt beszélte, hogy a front alatt több esetben írásos hírt vitt a partizánoknak. — Mi igaz ebből? Az ugyancsak 81 éves, nagycsaládos dédanya, korát meghazudtoló szellemi frisseséggel tisztázza a félreértést. — Nem éppen a partizánoknak, de valami igaz belőle. Egyik fiam, Lajos, most nyugdíjas kohászmémök, a felszabadulás előtt nyolc-tíz nappal nem ment vissza a csapatához. Kint bújt el a kamrában ... Aznap már fejünk fölött repültek a lövedékek. Azt mondja a fiam, vigyem el a levelét Tóth városbíróhoz. El is indultam. Jó nagy hajam volt, belegyugtam a kontyomba. Akkoriban már nem igen lehetett járkálni. Ilyet nagyon figyeltek, hogy ki hova, miért megy, vagy mi. Vittem tojást. Nem volt gyanús. Cserevilág volt akkoriban ... — Mit írt a fia? — Ö nem beszélt nekünk ilyesmiről. A községházán egy civilbe öltözött magyar ember vette át. Később olyasmit is mondtak, hogy partizánszázados volt. Megüzente a fiamnak, legyen türelmes, még eltart egy pár napig. Azt is mondták, a Debrecenben megalakuló kormány megbízottja volt. Meglehet... Hósapkásak a házak, s a fe- dombok idillikus kétszeres hérbundás keretbe foglalják a ünnepre készülő várost. Salgótarjánt, ahol a szeretet pirosbetűs napja meghittebb, mint másutt. Fényét, melegét a csaknem kétévtizedes szabadság tüze táplálja. A. E. CJjrmihe zárt nlláíf A sötét műhelyben monoton duruzsolnak a gépek. GömbVasafc^t fűrészelnek. Az emberek a levágott darabokat külön-külön rakják. Az egyik a gumiszalaghoz kell, a másik a megmunkálóba. A műhely sarkában olajosruhás férfiak mozognak. Szótlanul, szinte naphosszat. De minek is beszélni: a gépek morajlása úgy is elnyomja az emberi hangot. Meg nincs is rá szükség. Megszokták már, hogy szavak nélkül is értsék egymást. így történik ez már több- mint tíz éve mindennap. Szót nem váltanak, csak nézik egymás száját, onnét olvassák le mit kell tenni. Közelebb kerülök hozzájuk. Figyelem a mozdulatokat, különösen Valach érdekel. Ujjá- val tapogatja a munkadarabot. Soha nem téved. Pontosan megérzi a méretet. S mielőtt megszólalhatnék, hirte„Érdemes és eredményes munkássága elismeréséül a ... Szocialista Munkáért Érdemérem ... kitüntetésben részesítem.” Rajta a dátum. Budapest, 1963. november 6. jí einer Sándor elvtárs, a Magyar Vasötvözetgyár csoportvezetője, a gyár párttitkára hasonló örömmel mutatja azt az oklevelet is, amit a gyári ünnepségen vett kézhez. — Egyszerre talán sok is volt, — emlékszik a megye legidősebb párttitkára. Rá ugyanis sok mindenben illik a „leg”-szócska, A legidősebb, a legrégibb, a legfiatalosabb mozgású. Barátságos, otthonosan berendezett szobában beszélgetünk. Szemét nem egyszer törli zsebkendőjével, s úgy nézi a csillogó jelvényeket. Majd újra megszólal. — Régen volt. 1937-ben kezdtem, azóta vagyok párttag. Sejt értekezletekre jártunk. Január 15-én buktunk len megfordul. Megfogja Jakab Ferenc művezető kabátja ujját és határozott, biztos léptekkel az egyik fűrészgép felé vezeti. Jakab bólint: igen, a fűrészlap eltörött. Azonnal intézkedik. Néhány perc, s a gép újra dolgozik. Kérdőn nézek a művezetőre. De Jakab számára ez a jelenet már megszokott. Csak én csodálkozom. Hiszen nemrégen hallottam, hogy a Salgótarjáni Bányagépgyár csoportvezetője süketnéma. így született, így él már 28 esztendeje, s így dolgozik itt a gyárban több mint tíz éve. Valach Ferencnek a természet megmásíthatatlan törvényeibe kellene ütköznie. De az emberek közbeszólnak. Valach kíváncsian néz ránk. Az az érzésem, mindent hallott amit róla beszéltünk. Hol le először. Csendőrök vittek el. Március 22-én már bíróság előtt álltam a többiekkel együtt. A Szemák tanács Ítélkezett felettünk. Három hónapot mértek ki... Aztán folytattuk tovább. A Csehszlovákiából kapott sajtótermékeket terjesztettük... Hosz- szú sora van ennek. — 1945-ben alapítója voltam a községi pártszervezetnek, mindjárt vezetőségi tagja is. Még egy fontos állomása életemnek; 1948 februárja, amikor először lettem párttitkár. Akkor a községben, 1957 januárjától pedig itt a gyárban. Volt időszak, például 1953-ban, amikor a faluban is, meg a gyárban is én láttam el ezt a tisztséget. Ilyen „álláshalmozó” voltam, teszi hozzá az emlékétől megenyhülve. — Sorolja tovább — merül ismét gondolataiba. — Dicsérjem önmagam? Tgaza van Reiner Sándor elvtársnak. Beszélnek a kitüntetések, azok az elisigenlően, hol tagadóan rázza a fejét. Máskor kezével mutatja mit is akar mondani. Vagyis mit mondana, ha tudna ... — Nyomós oka van annak, ha egy férfi sír. Én egyszer láttam... Az irodában történt. Feri valamit mondani akart. Erejét megfeszítve. Hiába. Nem értették. Ekkor csillantak meg szemében a köny- nyek... — De ha nem tud beszélni, hogyan érintkeznek egymással? Hogyan adja ki áz utasításokat? Hiszen csoport- vezető — kérdezem a többieket. — Igen, Feri az ország egyetlen süketnéma csoport- vezetője — hangsúlyozzák a gyárban. — Lelkiismeretes, pontos példamutató. — Három éve kapta meg merő szavak, amelyekben az idős párttitkárt a gyár vezetői, a munkások, párttagok és pártonkívüliek részesítik. Mert annak ellenére, hogy áprilisban betöltötte a 60. életévét, ma is fiatalosan, fáradhatatlanul dolgozik a párt ügyéért, a termelési célok sikeréért. — Nem, nem vonulok nyugalomba. Pedig itt van az ideje. Megvárom a vezetőség újjáválasztását, majd akkor. Nyugodtan megyek el, mert tudom, van megfelelő utód, jó kezekbe kerül a pártszervezet. De addig dolgozom. .. .No és utána is bejövök, segítek, ahol csak szükség van egy idős ember tapasztalatára. IJ izony kell ez. Tizenöt évig párttitkárnak lenni nagy büszkeség. És eljön az az idő, amikor Reiner Sándor is átadja helyét azoknak a fiataloknak, akiket ő és a többi kommunista társa nevelt a mának. — So — a Nehézipar Kiváló Dolgozója kitüntetést. — Jól keres. Havonta ösz- szejön az 1600—1700 forintja. De élhet-e egy ember így? — Teszem fel önmagámnak a kérdést. Hogy beszélni ne tudjon, s ha más szól, azt sem hallja. Jakab Ferenc segít ki. — Vannak itt emberek, akik már 6—3 éve dolgoznak Ferivel. ök eldiskurálnak vele. Csak egymás száját figyelik, s nagyon jól megértik egymást. Arról azonban már senki nem akart beszélni, mennyit segítettek csoportvezetőjüknek. Hol az egyik, hol a másik járt hivatalról-hivatalra, irodáról-irodára Valach Ferenccel. — Pedig mióta ismerem ezt a nagyon derék embert, egyetlen személyes kérése volt csupán — mondja Csontos József a gyár főmérnöke. — Úgy tudom, a megoldás útján jár, bár még mindég nem sikerült elintézni, holott már 1959-ben kezdődött. — Ezt a kérését pedig valamennyien támogatjuk szól közbe Máté Sándor, a személyzeti vezető. — Valach Ferenc munkája után is megérdemli a lakást... ... Szerényen berendezett, tiszta otthon fogadja a látogatót Karancsságon. És ha a gyárban nehéz helyzetben voltam, itt még nehezebb. Nincs „tolmács”. Anélkül kell megértetnem magamat Valach Ferencnével. Mert ő is süketnéma. Mutogatunk egymásnak. Talán érzi, miről van szó. Visz, húz a szobája felé. Vizes, dohos. A vakolat toldozva, foldozva. Látni, hogy törődnének vele, de hiába. Az asszony karjára veszi kétéves kislányukat. Ö ugyan beszél, de nem fogja még fel a szavak értelmét... Érzem, a dohos lakás kellemetlen szagát. És magamban állandóan ismétlem, amit a bányagépgyáriak mondottak: tegyünk valami nagyszerűt Valach Ferencék karácsonyfája alá. Hiszen megérdemli, hogy kiváló munkája, a sok megrázkódtatás után ami életében érte, teljesítsük egyetlen személyes kérését... Somogyvári László AZ ÉLETEN ÁT S'
