Nógrádi Népújság. 1963. december (19. évfolyam. 97-105. szám)
1963-12-24 / 103-104. szám
NÓGRÁDI Világ proletárjai, egyesüljetek! XIX. ÉVF. 103—104. SZÁM. ÄRA: 1.2« FORINT l»«“?. DECEMBER 24. (Beiül is (ftfáftatii a Iría: )ihar Béla A tény ünnepe alkalmából hadd szóljak a fényről, ami most szerte a földön aranyló tűzvirágként kinyílt a fenyőfák csúcsán. Fény ünnepe? A tudomány megállapítása szerint jóval a kereszténység megszületése elölt, évről évre, a téli napéjforduló idején, amikor a nappalok rövidülése véget ért, a világosság győze- delmét köszöntötte ugyancsak fény gyújtásával az ember. A történelem hajnalán ekként idézték a Nap megszemélyesítőjének visszatérését, feltámadását az alvilágból. A nappalok fokozatos csökkenése láttán ugyanis, a természeti törvények ismétlődését nem ismerő ősembert rettegés töltötte el, hogy a melegítő, világító fény végleg kialszik. De az idők során ujjongó örömmel fedezte fel, hogy a nappalok időtartamának hátrálása nem törvényszerű és a pusztító zord sötétség nem lesz úrrá a világon. A fény a télben a tavasztígérő reményt, a mezők, az erdők eljövendő zsendülését hirdette. A mítoszok és legendák költészete jelképes értelmezéssel a mindenkori megújhodás, megváltás születésnapjává avatta e december végi napokat. Az emberiség távoli múltjában gyökerezik tehát a gyertya- gyújtás kedves karácsonyi szokása. Ezt a sok évezredes hagyományt folytatjuk mi is. Ennek értelmében a kigyúló láng a családi összetartozan- dóság intim melegét jelenti számunkra, egyben az emberszeretet értékét is. S itt szólnék a szeretet elvéről, erről az oly sokszor kompromittált fogalomról, amelyet takarójául használt fel annyiszor a kegyeshangú álnokság ... Hányán éltek vissza vele, főként azok, akik ajkukon hordták a haszonlesés, vagy egyenesen a gyűlölet szolgálatában. Századokon keresztül mennyi szenny tapadt reá és így lett viszolyog- tatóan gyanús ízű e szó: szeretet. E bből azonban mégsem következik, hogy immár idejétmúlta és elvetendő erkölcsi kategória. Ellenkezőleg. Társadalmunk egyik legalapvetőbb követelményét fejezi ki e fogalom, csak éppen, pontosabb meghatározással, közösségi érzésnek nevezzük. A szocializmus lényegéhez nagyon is szorosan hozzátartozik, hogy nemcsak gazdasági, politikai, hanem erkölcsi mozgalom is, amely azt a történelmi feladatot vállalta, hogy felszámolja a kizsákmányolást, a nemzeti ellentétek babonáját, s végsőül a háborút. Vajon a közösségi érzés mennyire hatotta át mindennapi magatartásunkat? Fájdalom. az egyéni érintkezésekben még gyakorta tapasztalható az önzés, a mások iránt mutatkozó közömbösség, a gőgösök dölyfje, a tülekedők gátlástalansága : a lélekfagyasztó szeretetlenség. Ez olykor apró dolgokban nyilvánul meg, akár egy köszönet elmulasztásában, ami mégis érzékeny sebet szakít. A kultúra nemcsak bizonyos ismeretanyag birtoklása, hanem emberséges viselkedésforma, sőt, az utóbbi még fontosabb kelléke. Alkatunk nagy törvényét fogalmazta meg Ady e sorokkal: saseret- t’f’n, ha szeretnének! Ennek tüze riélkül bizony elnyomo- rodik a lélek. Jártamban, keltemben, bánattal felhozott homlokon, szomorú szemeken akad meg a tekintetem. Mi fáj nekik? — tűnődöm. Talán egyik-másiknak egyetlen jó szó. egy csipetnyi szeretet visszaadná elveszett hitét önmagában. Az együttérzés parányi gesztusa — úgy lehet — elegendő tenne arra, hogy talpra álljon, vagy megfogódzzék elzuhantában. Ehelyett — ki tudja — talán megalázták méltatlanul, és ez a keserűség kémiai anyaggá vált, átjárja sejtjeit, megfertőzi szervezetét. Nem, nemcsak az a gyilkos, aki áldozata torkának esik, vagy késsel, revolverrel támad. Ölhetünk az igazságtalanság, a rosszindulat napról napra megismétlődő merényletével is. Hovatovább eljutunk a csillagokba, csak némelyik embertársunk lenne oly végtelen távol, hogy nem éri el karunk? Mindannyian felelősek vagyunk egymásért, környezetünkért. S aki erre rádöbben, az már jó úton halad. Ezekben a napokban karácsonyi gyertyák tüze sugárzik fel az otthonok falai között, emlékeztetve a szeretet jelentőségére. Gyújtsuk fel bensőnkben. énünk legbelsőbb rekeszeiben is a fényt, a közösségi érzés lángjait. Körülöttünk is csak így lesz, így lehet igazán világosság. S akkor fényesebben süt majd a Nap, több lesz a mosoly, vidámabb a munka, tisztább a barátság, melegebb, vonzóbb az élet. Belülről is gyújtani kell a fényt. Igen, belülről is... Ennyi elmélkedés után egy élményemről szeretnék beszámolni. Néhány hónapja, hogy a Szovjetunió ama tájain robogott velem a vonat, ahol húsz esztendővel ezelőtt, a háború apokaliptikus forgatagában szenvedtem. Amint Lvov é.; Vinyica között a vasúti kocsiból a holdvilágos éjszakába pillantottam: egykori fájdalmaimról vallott a síkság, az erdő, és az elsuhanó állomások neveire riadalmas évek, elsüllyedt ar.'ok emlek r bukkant fel a távoli múltból. Bolyongó kísértetnek éreztem magam, aki lehajtott fejét a csillogó expresszvonat ablaküvegéhez szorítja: léptei nyomát keresi, holtak kiáltását füleli a csattogó kerekek zajából. Bajtársaim vonuló menetét idéztem, egy büntető század tagjait, s köztük önmagamat is, a honvágy égető stigmáival. Egy akkoriban írt versem ismételtem hangtalanul, amellyel annakidején számkivetettségem állapotát próbáltam megfogalmazni: Ütött, kopott Károli bibliát, s egy kötetnyi József Attila verset: hátizsákomban vittem a Hazát, két ingem közé belefért a Nemzet. Ahogy e nemzetközi vonat folyosójának puha szőnyegéről hajdani szenvedésem színhelyét szemléltem, egyre inkább felém hajolt lombjaival az emlékezés szomorúsága. Már-már elfeledett események elevenültek meg képzeletemben, a. többi között 1942 karácsonyának estéje, Sépetkova városában. Hogyan is történt? Egy-két nappal karácsony előtt feledhetetlen drága barátom, Balázs Gyuri orvos javaslatára elhatároztuk, hogy előadást rendezünk erre az alkalomra. Emlékezetből dalokat, költeményeket gyűjtöttünk össze és hozzáláttunk betanításához. így került a műsorba Kisfaludy Károly: Szülőföldem című verse is, szavalókórussal. Az első próbán, amidőn az alig kivilágított helyiségben negyven ember ajkáról egyszerre felhangzott sóhajtva, dübörögve a költemény első strófája, — megdöbbentő hatás tanúi és részesei lettünk. Az iskolában gépiesen elsajátított és az unalomig közismert vers hirtelen át.forrósult, szárnyat bontott, drámai vallomássá változott, epekedő, esdő kiáltássá: haza, hazafelé, kedveseinkhez, egy küszöbhöz, amelyet talán sohasem lépünk át... Szülőföldem szép határa! Áh.ol állok, ahol megyek, Mindenkor csak feléd nézek. E költemény sóvárgó dallama bennem a nógrádi dombokat idézte, a tájat, patakpartot, ahol nevelkedtem. Ha madár jön, tőle kérdem, Virulsz-e még szülőföldem ... Előbb egy szólóhang sóhaja röpítette a sorokat, majd fel- hőrobogássat követte, megismételte a kar, negyven torok, nem, már milliók vallottak vele. Itt is, ott is kibuggyant a könny, s úgy tapadt meg szemérmesen a szemgödrök alján, mint a harmatcsepp az ütszéli füveken. Aligha kell megjegyeznem, hogy azon a karácsony estén hasonló visszhangot vert fel a szívekből e vers. Miért mondottam el mindezt e cikk keretében? Nemcsak aktuális vonatkozása miatt, hanem azért is, hogy ennek az emléknek fényével köszöntsem őket, az eltávozottakat és szülőföldemet. MA: 16 oldal Mi kerül a történelembe 1963-ból? Csendbe zárt világ - Hazatérés - ”Hol a terjeszkedő szegénység orvosa?,, - Nagy nevek és a cenzúra - Bolond karácsony A tudomány műhelyében Gyermekeknek - A tizennyolc éves baj nők jelölt - Majomegyetem Alamogordóban - Rádió és tv míísor Kovács Palikáért megmozdult az egész társadalom - Az összeforrt tizenegv ünnepi fejtörő - Humor \
