Nógrádi Népújság. 1963. november (19. évfolyam. 88-96. szám)
1963-11-06 / 89. szám
4 NOGRAD! NEPŰJSAG 1963. november 6. András Endre: Á Tungir-parti emlékmű A MESTER Kis Tóth Imre bácsi ma hetvenéves volna, ha élne. Sajnos, nem érhette meg a hetedik X-et. Az elmúlt nyáron tüdőgyulladást kapott és itthagyta az árnyék- világot. Mikor utoljára meglátogattam, tavasz volt. Kint ült háza előtti kis kertjében, ingre vetkőzve sütkérezett és olvasott. Már messziről észrevettem az öreget, hófehér sörénye szinte lángolt a délutáni sugárzásban. Nem akartam megzavarni, tudtam gyöngéjét: hosszú időre szótlanná vált, ha olvasmányaiból kizökkentették. Már azon voltam, visszafordulok, de sas szeme elcsípte megtorpanásomat, s a készülő mozdulatot. Bütykös ujját könyvjelzőként illesztette be a lapok közé, s felállt. Restelkedve próbáltam magyarázkodni, ő azonban motyogásomat meg sem hallgatva, hellyel kínált maga mellett a kispa- don. — Beszélj, mit csinálnak a fiaim? Rég nem járt erre senki... Lehet, hogy tévedtem, ám úgy tűnt nekem, mintha enyhe szemrehányás lett volna a hangjában. Sorra kérdezett valamennyi fiatalról. Járunk-e még a körbe. Ki mit írt közülünk? Vannak-e viták? Így került ismét szóba dédelgetett álma, a Nagy Mű, amely megírásra vár, s amely tízéves barátságunk forrása és csodálatos háttere volt. Évtizede ismerkedtünk meg. Asztaltársaságunk akkoriban szombat estéit a Flórián kocsmában töltötte, ahol mind ifjú irodalmárok, világmegváltó tervekkel kacérkodtunk és szédítettük egymást. Mintha tegnap történt volna, oly tisztán emlékszem első találkozásunkra. Bölcsész hallgató szomszédom legfrissebb versét kritizáltuk, amikor a megyeházi levéltámok asz- ! tálunkhoz hozta és bemutatta. Mi akkor fel sem figyeltünk rá. Megszoktuk, hogy társaságunk hétről hétre új vendéggel gyarapodott, akinek legtöbbje sznob, vagy jobb esetben tiszta szándékú irodalombarát volt. Hazafelé menet, valaki megjegyezte: — Azt hiszem, az öregúr titkos drámaíró. Figyeljétek meg, legközelebb egy tucat nyolcfelvonásos drámával a hóna alatt fog beállítani. Egy hét múlva Kis Tóth Imre valóban hozott valamit. Nem, nem drámákat, csupán egy pepitakockás füzetet, s benne megsárgult, szakadozott szélű újságot. — Fiatal koromban írtam egynéhány történetet... Ez az egy véletlenül megmaradt. Olvassátok el... Én vettem át a rojtos újságpéldányt. Valamelyik vidéki napilap egyik májusi számát. Felolvastam. A történet egy öreg kőfaragósegédről szólt, akire iszákos mestere rágyújtotta a házat, hogy a biztosítást megkaphassa. Az elbeszélés belső szerkezete kissé kuszáit volt, mondatai is csikorogtak. Ennek ellenére éreztük, hogy a tragikus kőfaragó históriája nem szokványos írásmű, hanem olyan, amely mögött hagyo- mánytalan s éppen ezért ritka erejű tehetség húzódik meg. Mondtuk is neki, de ő szerényen elhárította az elismerést. Ettől az időtől kezdve, Kis Tóth Imrét számon tartottuk, s lassan-lassan központi alakja lett társaságunknak. Ha valamit felolvastunk, félszemmel az ő arcát lestük, tetszik-e? Ítéletében sohasem csalódtunk. Egyetlen betűt nem láttunk tőle. Ehelyett régi-régi történeteket mesélt ifjúságáról, apjáról és nagyapjáról, akik — mint ő is — mészégetők voltak. Derűs és nyomasztó históriákban vallott viszontagságos férfikoráról, egyszóval gazdag élete regényének lapjait szórta szét köztünk tékozlóan és nagyvonalúan. Egyszer aztán elővettük az öreget. Kérleltük, írjon lapunkba. — Amit elmondtam eddig, az semmi. Nem érdemes megírni... Talán egyet. Az nagy történet lesz. Húsz éve hurcolom magamban ... Lehet, hogy regényt csinálok belőle, ezer oldalasnál is nagyobbat... De meglehet, hogy csak ösztövér novellát. Még nem tudom. Nem szabad elsietni... Többé szóba sem hoztuk a dolgot. Ö azonban újabb és újabb történeteket mondott el. Lassan megismertük életútjának összes szereplőjét, akik, mint a karsztvizek, a szombat esték hosszú sorában fel-fel- bukkantak és eltűntek, barátainkká Vagy ellenségeinkké lettek. Valamelyikünk elhatározta, hogy gyorsírásba veszi a hallotta- hat. Hozzá is fogott egy alkalommal, de az öreg szolidan leintette. — Hagyd fiam. Ez csak férc, ami a művet összefogja. Ha összefogja... Az igazival még vámom kell! Évekig vártunk rá mi is. Hiába. Nem teljesült az ígéret. Kis Tóth Imre néha el-elmaradozott, majd megint előkerült. Megesett, hogy nem győztük kivárni jelentkezését, , négyen-öten is felrándultunk hozzá a Hegyalja utcába. Legtöbbször betegágyban találtuk. Fakó családi fényképet nézegetett, vagy írt valamit pepitafedelű füzetébe, de azt érkeztünkre nyomban párnája alá rejtette. Amikor utoljára nála jártam, ő maga hozakodott elő vele. Nem tért rá rögtön, eleinte csak példálózott. Valahogy így: — A héten temettük. Egy legénykori cimborámat, itt lakott a szomszédban. Göthös volt szegény ... Minek is élt volna nyomorultul? De minek is él az ember? Minek? Mit ér az egész, ha lábanyomát nem írja bele az út porába? * Meghökkentett félreérthetetlen célzása, öreg cimborája sorsában a magáét siratta. A magáét, amelynek megmaradó emlékét hetven esztendő alatt sem tudott állítani. Ö azonban folytatta: — Hamarosan én is kiállók a sorból... Na, ne tiltakozz, én ehhez jobban értek! Nem bántana, ha addig meg tudnám írni. Ha volna még rá időm. Eh, elkéstem vele!... Keményen megragadta a kezem. — Fiam, vesd papírra helyettem ... ha úgy gondolod. Te, egy kivételével valamennyi történetemet ismered ... Kabátja belső zsebéből előhalászta a jól ismert irkát. Ott mindjárt olvasni kezdtem. Mindössze egy fe- jezetnyi gyöngybetűs írás volt. Az anyjáról szólt, aki a nevet sem kapott kései öccse világrahozásába belehalt. Ezt írta meg eikor- riyátlan egyszerűséggel és félelmetes hűséggel. Kezem is reszketett, amikor a füzetet a zsebembe csúsztattam. — Megírod? Válasz helyett bólintottam. Nem mertem kinyitni a számat, gránitból faragott arcára nem mertem felemelni tekintetem, nehogy meglássa könnyeimet Gyökerestől kitépett faóriás láttán rendül meg az ember úgy, ahogy akkor én. Búcsúzáskor már vidám volt és magabiztos. Erőltette-e irántam való tapintatból, vagy korábbi vallomása csak múló bajsejtelem volt-e, nem tudom. A kertajtóból még sokáig elkísért tekintete, aztán a megszokott kézlengetés után sar- konfordult és eltűnt virágzó gyümölcsfái között. Haláláról csak a temetés után egy héttel értesültem. Azóta is kínzó lelkiismeret- furdalást érzek ősz mesterünk, Kis Tóth Imre iránt. Tudom, megkönnyebbülnék, ha elengedhetetlen tartozásom kiegyenlíthetném valaha, ha volna -olyan ‘ erős toliam, amellyel méltóképpen megírhatnám helyette az ő nagy művét. Az éppen megkezdettet. A terzót. De nincs. Ahogy távolodom időben együtt töltött gazdag óráinktól, egyre szorongatób- ban érzem saját törpesége- met s egyre bizonyosabban tudom: Imre bácsi így is nagy író volt, emléke előtt tisztelettel kellett fejet hajtanom. Teremtőm, mi válhatott volna belőle, ha harmincnegyven évvel később születik!... A sebessodrású tajgai Tun- sikerült megközelíteniük a Anton Verboj (Verebély?) és gir folyón, mintegy nyolcvan magyarok táborhelyét is. Kertész. Később ők mondták kilométerre az oljokminszki A harc néhány óráig tar- el a magyar csapat sorsának kerület központjából Tupik tott. Kifogytak a lőszerkész- történetét. A többi harcos ne- falutól, van egy zátony, ame- letek, sok harcos elesett a csa- vét sajnos nem sikerült meg- lyet már hosszú évek óta tában. És ekkor az életben- állapítani... magyar zátonynak neveznek, maradottak elhatározták: fel- Az emlékeztető táblán' fel- 1918-ban a Vörös Hadsereg gyújtják a tábort és áttörnek irat: „Itt, a Tungir folyón a alakulatai között, ezen a fron- az ellenfél állásain, hogy magyar zátonynál, 1918-ban Rajkaion-túli katonák és komszomolisták a magyar internacionalisták emlékművénél. ton. magyarok is voltak: az első internacionalista magyar csapat. Szemjonov a tárnán fehér banditái ellen harcoltak. Ez az egykori magyar hadifoglyokból alakult csapat megérdemelt hírneveset szerzett. 1918 nyarának közepén bo- _ nyolulttá vált a helyzet. Az intervenciósok és a fehér gárdisták egyre erősödő gyűrűbe szorították Szovjet—Szibéria és a Távol—Kelet területeit. A Bajkálon túli szovjet hatalom összeomlott. A szovjet katonáknak ideiglenesen meg kellett szakítani a fronton vívott hascot. Partizánbáborút kezdtek. Megkezdődött a kényszertelelés. A magyarok földbevájt kunyhókat, fedezékeket építettek, és jónéhányszor visszaverték Szemjonov atamán portyázó csapatainak támadásait. 1919. márciusában Megocsa körzetében több ezer jól felfegyverzett fehérgárdistát összpontosítottak. támogatásukra pedig japának is érkeztek. Az ellenfél erői nagyok voltak. Letörték a bányamunkások ellenállását, és egyesüljenek a vörös partizánokkal. A mintegy 300 harcosból álló egységből egy kis csoportnak, tizenegy embernek sikerült áttörnie a vörösökhöz. E csoportban volt Selusevics, magyar internacionalista csapat harcolt a szovjet hatalomért. Örök dicsőség a harcosoknak, akik a kommunizmusért estek el.” Jurij Goldman szovjet költő ma A szovjet hatalomért elesett magyar hősök emléktáblája. HETEZER KILOMÉTER SZOVJET FÖLDÖN I. Ukrajna kapuja : «iJf m M ff 'wSti'Vu Wmt w aPng, m .. - - VK « :! w FT !f ff? ? mm ~ l *~**MP% "* * ■ V* * «Stíl«« | Szeptember utolsó napján denképpen érinti Ukrajna lő- y26 magyar újságíró indult el, városát: Kijevet. Sokszínű, § hogy két héten keresztül jár- sokarcú ez az ősrégi keres- _4„ .. • kedő város. A múltat jól őrzi §3a a szovjet földet. A cél: _ ismerkedni a szovjet nép éle- § tével, a szovjet kollégák ^munkájával. § Aki nyugatról közelíti meg ff a Szovjetuniót, hacsak nem s repülőgéppel érkezik, mina történelem, s az emlékeket gondosan ápolják ma is az emberek. Érdekesen kevereredik ebben a városban a múlt és a jelen. Belépünk a Szófia székesegyházba. s máris érezzük a régmúlt évek levegőjét. Megállunk Bölcs Jaroszláv hatalmas márvány, szarkofágjánál. Kísérőnk, magyaráz. Neveket, évszámokat, nevezetességeket sorol. A tömör márványkoporsó „csak” hat tona. Érdekes története van. A sírt 1934-ben tárták fel. Amikor felnyitották a koporsót, két csontvázat találjak berme. Jaroszlávét és egy nőét. akiről nem szólnak a feljegyzések. Megtekintjük az ősi városfalakat. a híres Aranykapu maradványait. Valamikor három kapun lehetett Kievbe jutni, s az említett kapu valóban aranylemezekkel volt borítva. A történelem sorakozik előttünk. At Hmelnyickij téren lovasszobor őrzi Bogdon Hmelnyickij, Ukrajna és Oroszország egyesítőjének emlékét. Megnézzük az ukránok nagy költőjének, a jobbágysorból felszabadult Tarasz Grigorjevics Sevcsenkónak a szobrát is. A jobbágyság keserveit, szabad élet utáni vágyát megszólaltató költő Vég- ndelet című versében arra ' rí az ukrán népet, hogy ne- ' ét ne felejtsék el a halála után. Akarata teljesült, mert utcák, múzeumok, s a kievi egyetem is a költő nevét viseli. Hetvennyolc inétei* ««éles utca Mikor kiérünk a Kresesa- tikra, a város főutcájára, elkapja autóbuszunkat is a forgatag. Az itteni közlekedés meglepő számunkra, mert sokkal tempósabb és szabadabb mint a hazai. Ezt a XVIII. században kialakított több mint egykilóméteres utcát jobbról lakóházak, balról irodák szegélyezik. S ami a közlekedést illeti, nyugodtan előzgethetnek jobbról, balról a kocsik, az utca 78 méter széles. Kiev hasonlóan más szovjet városokhoz a forradalom után fejlődött ipari centrummá. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom pétervári győzelmének hírére Kievben is felkeltek a munkások, azonban a burzsoa-nacionalis- ta ellenforradalmárok külföldi katonai segítséggel január végéig kezükben tartották a várost. a/ Örök láng obcliszk elöli A pusztításokra, kivégzésekre örökre emlékezni fognak a kieviek, de nagyon keveset beszélnek róla. Azt mondják, a tettek bizonyítsak a béke melletti álláspontjukat. Meglátogattuk az Örök Dicsőség Parkját, ahol emléket állítottak az elhúnyt hősöknek. Az égbenyúló obe- liszikek előtt örökláng lobog. Ez így van minden városban! A Központi Kultúr Park legmagasabb teraszáról pompás kilátás nyílik a Dnyeper folyóra és a város egy részére. Jól látni, hogyan terjeszkedik a város. Szinte egyik napról a másikra nőnek ki az új városrészek a földből. Elvitték csoportunkat egy ilyen épülő városrészhez. Előregyártott elemekből készítik az 5-10 emeletes házakat. Szerényen megjegyezték: itt 30 ezer ember részére építkeznek. Az épületeket különböző pasztellszínű kerámiával díszítik. ízlésesen alkalmazzák az ukrán népi ornamentikát. Ötszáz millió ív % Meglátogattuk kievi újságíró barátainkat is. Az Ukrajnai Pravda szerkesztőségében még láthatók voltak a költözködés jelei, hiszen csak röviddel érkezésünk előtt kapták meg az új sajtókombinátot.’ Az egymás munkájáról való kölcsönös tájékoztató után vendéglátóink bemutatták, a szinestechnikájú nyomdát is. Ez az új üzem az SZKP határozata nyomán készült. Évente 500 millió ív különféle nyomtatványt készít, csak ez az üzem. A legmodernebb gépekkel és műszerekkel felszerelt nyomdában a képeslevelezőlapoktól kezdve a könyvbori tóig mindent gyártanak. Igen nagy gonddal készülődnek Sevcsen- kó születésének 150 éves évfordulójára .Művészi kivitelű emlékkönyvet készített a nyomdászok kollektívája a nevezetes évfordulóra. A két nap elrepült. Szerda este újra vonatra ültünk hogv tovább utazzunk Har- kovba. .. (folytatjuk> Pádár András l
