Nógrádi Népújság. 1963. július (19. évfolyam. 53-61. szám)
1963-07-06 / 54. szám
4 NÓGRÁDI népújság 1963. július 9. Mária üzenetet kapott Katitól: Délután öt órakor legyen a Fehér liliom eszpresszóban. Először nem tudta mire vélni az üzenetet, mert Katival sosem volt barátnői viszonyban. Csupán osztálytársak voltak a gimnáziumban. Az eltelt négy év alatt sokat drukkoltak, blicceltek együtt, de barátnőkké nem tudtak összemelegedni. Kati mindig kivált közülük. Többnek tartotta magát mindegyiküknél; s ez ellenszenves vonást kölcsönzött neki. Ráadásul Kati feltűnően csinos volt és — bár tiltották — festette is magát. Az anyjától tanulta,, aki egy volt ludovikás katonatiszt elvált feleségeként számlálta szaporodó éveit. Mária érettségi óta egyszer találkozott vele. Ízléses kosztümben sietett valahová. Tüntetőén megölelte, megcsókolta őt s panaszkodott. Róla csak akkor kérdezett, mikor búcsúztak. Mária, megmondta, hogy még nem sikerült elhelyezkednie. Nem, nem tud egyetemre menni. Hogy jeles tanuló volt? „Igen”. Sután mosolygott. Az érettségi napján Mária anyja késó este jött haza. Úgy várta, hogy mondjon neki valami szépet, de a fáradt asszonytól hiába várta. Csak a$t kérdezte: hogyan sikerült? Meg azt: hová megy dolgozni? Elkeseredve feküdt le és sokáig nem- tudott elaludni. Gondolatban Lacihoz meneküli. Osztálytársához — titkos szerelmeséhez. Lacival a harmadikban kezdődött minden. A fiú kezdte. Játékosan, bolondosán. A sportkörből sétáltak hazafelé, mikor egy sötét utcarészen Laci hirtelen megcsókolta. A pofon csak a levegőt érte — ami ném volt baj. Ettől a perctől mintha kicserélték volna. Nagy gonddal készült napról- napra az iskolába. Gyakrabban emlegette anyjának is a divatos ruhákat, amelyekből neki sosem volt elegendő. Szeretett volna tündökölni. Mikor Lacival találkoztak örök témaként Adyt idézték. Legkedvesebb versük lett a Héja-nász az avaron. Hányszor mondták együtt: „... új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek.” S még sok-sok verset Adytól, akit mindketten nagyon szerettek. A barátságból viharos szerelem virágzott, s már a negyedik év végén úgy beszéltek róluk, mint akik megtalálták egymást. Mária anyja sejtett valamit lánya ismeretségéről. Egy cseppet sem tetszett neki, hogy a lánya Lacival barátkozik. Mert ki ez a diákocska? Az apja géplakatos a közeli traktorgyárban. Még ha egy mérnök fia lenne? S ráadásul mennyire pökhendi? Mikor először ment el Máriáékhoz úgy köszönt: jónapot. A lány anyja arról meg bebeszélni sem akart, hegy ez a fiú vitatkozik, is. Mer vitatkozni! Nincs előtte megfellebbezhetetlen tekintély. Máriának viszont tetszik. ■ Az anyja remélte, majd változik a lány. Leérettségizik, „jobb társaságba” kerül, kiveri a fejéből a fiút. Mindig abban reménykedett, hogy a lánya „jó, partit” csinál, nem robotol majd úgy, mint ő. Az elhelyezkedés azonban sehogy' sem akart sikerülni. Az első szabad hét a pihenés részegültségében telt el. A második héten már úgy érezte Mária, mintha nem is tartozna ehhez a világhoz. Kereste önmagát. A mindennapi szorgalmas leckeia- nulást nem váltotta fel semmiféle dinamikus, tartós elfoglaltság, ami lekötötte volna a gondolatait, — értelmet adott volna további életének. Már két hónapja ődön- gött munka nélkül, s úgy érezte kihalt belőle minden kötelességérzet, mikor véletlenül találkozott Katival. Igen! Emlékszik. Akkor említett valamit Kati — majd ö segít elhelyezkedni. Ezért üzent volna?... Mária késve érkezett az eszpresszóba. Az ajtóból látta már, hogy elegáns férfi ül Kati mellett. Lassan indult az asztalukhoz, szándékos kerülővel, hogy szembekerüljön a férfivel. Megrebbent, ahogy rápillantott a markáns férfi-arcra. Honnan ismeri? Nem jutott ideje kitalálni. — Szevasz, Mari! Kati felállt és viharosan megölelte őt. A következő pillanatban feledve az előbbi szelességét hűvös nyugalommal mutatta be egymásnak őket. — Marikám! Kedves ismerősöm Hargitai úr. Majd Máriára mutatott és patétikusan mondta. — Gerendái Marika, a barátnőm... — Kezét csókolom... A férfi felemelkedett. Kezet csókolt a meglepődött lánynak. Ezután visszalendült a helyére, puhán, ruganyosán. Mária feszé- lyezetten ült asztalhoz. Hargitai odaintette a pincért. — Gint! És természetesen ásványvizet. Máriára pillantott, de ö csak hangla- lanúl bólintott. Katit nézte, Lopva, nehogy észrevegyék, hogy összeméri kettőjüket. Katin divatos kisestélyi, körömcipő: • kozmetikus és elsöosztályú fodrász, állapította meg hideg iróniával. Honnan, miből? S ó? Szerény, de Ízléses alj, nylon blúzzal, olcsó szandál... De honann, miből lenne más? A férfi kérdése riasztotta fel a tépelödés- böl. — Együtt végeztek Katival? — Igen. A pincér letette az asztalkára az italt. Hargitai csak ezt várta. — Egészségére! Tetszett neki a férfi halk, udvarias modora. mértéktartása. Próbálta kitalálni, mivel foglalkozik. — Fogadjunk, azt találgatja, ki vagyok. Elpirult, mint a csinytevésen ért kislányok. — Nem mindegy? — kérdezte a férfi. — Nem. — Tehát feltétlenül áruljak el magamról mindent? — Ügy illene. Saját maga is meglepődött a merészségén, de tudni akarta ki ez a rokonszenves férfi. Az viszont felpaprikázta, hogy nem akarja felfedni a kilétét. Igazságtalannak • vélte, hogy Hargitai szinte mindent tud róla, s ő csupán a nevét ismeri. Kati mosolyogva figyelte őket. — Ne titkolózz, Zoli! — nevette cl magát, majd Máriához fordult. — Főmérnök az új városépítkezésen. — Szabad? Vékony, csokornyakkendős fiatalember állt meg az asztaluknál s Kati-felé hajolt. A lány cinkosan mosolygott, eltáncolt újdonsült lovagjával. Mária hallgatott. A férfi nézte a lányt. Valósággal felmérte. Módszeres pontossággal amint egy új utcasor telepítése előtt szokás, a terepet. Tetszett neki a lány. Katitól tudta hogy Mária állás nélkül van. Abban a pillanatban, mikor meglátta, elhatározta, hogy elhelyezi. De nem önzetlenül. Már ü harmadik gint itták, s belemerültek a beszélgetésbe, mikor Mária véletlenül megpillantotta Hargitai óráját. — Szentisten! Kikapok. — Csak nem? Hiszen még nem táncoltunk. Szabad? A pdrketten szorongtak a párok. Úgy összesimultak, hegy a férfi érezte a lány kemény kebleit. Tangót játszott a zenekar. Halkan, zsongítóan. — Jól táncol, Marika. Elmosolyodott a bókra, de a következő pillanatban már aggodalmaskodott. — Hogyan jutok haza kilenc órára? — Ne aggódjon. Hazaviszem. — Menjünk! Siessünk! Kati egy asztaltársasággal szórakozott, így nem szóltak neki, hogy haza mennek. Az utcán sötétszínű Volga gépkocsi ajtaját nyitotta ki a férfi. Mária csendesen mondta az utca nevét, amely a város szélén húzódott. A gépkocsi csendes duruzsolással holadt a rosszul világított utcákon. Hallgattak. Zoltán bekapcsolta a rádiót, s zenét keresett. — Mit szólna hozzá, ha titkárnőnek alkalmaznám? Máriát váratlanul érte a kérdés. Hirtelen szólni sem tudott. Nem akart hinni a fülének. — Titkárnőnek? — Igen. Minden adottsággal rendelkezik, ami egy ilyen álláshoz kell. Gimnáziumi érettségi, tehát megvan az általános műveltsége. Az ügyvitelbe hamar beletanul s keresve sem találhattam volna csinosabb titkárnőt magamnak. A férfi egy sötét utcarészen *1negállí- totia az autót Kialudtak a reflektorok. Homály vett körül mindent. Furcsán, egész közelről beszélt a férfi. — Úgy érzem, megtaláltam. Ideális titkárnő lesz magából, Marika. Átfogta a lány vállát, de az elhúzódott tőle. — Ha nem visz tovább, azonnal kiszállok. A jeges hangra megtorpant Hargitai. Indított s szó nélkül tették meg a hátralévő utat. Pontosan a ház előtt állt meg. Az alacsony, apró ablakokból már nem szűrődött ki világosság. — Köszönöm, hogy hazahozott. Mária hangja fáradt, fátyolos volt, mintha átzüllötte volna az éjszakát. —Holnapután várom az irodámban. Megbeszéljük a részleteket. Viszontlátásra. Megvárta, míg a lány eltűnik az ajtó mögött. Erezte a kocsiban rekedt enyhe parfüm illatát s minden érzékszerve Jji- zsergett, mikor felidézte a lány közelségének pillanatait. Mária anyja felriadt az ajtónyikorgás- ra. — Hol kószálsz késő éjjel? A lány édesanyja ágyára ült. Izgatottan újságolta. — Képzeld el, titkárnő leszek. Az asszony hirtelen felült. — Beszélj! — Találkoztam Katival. Bemutatott egy építövállalat főmérnökének. Éppen titkárnőt keres __ — Éppen most! ... Éjszaka... Mária azonnal megértette a gúnyos hang értelmét. Hevesen tiltakozott édesanyja kimondatlan gyanúsítása ellen. Vajon miért nem hiszi? Akkor miért üldözi napról-napra állás után? Miért nem biztatja? Durcásan felütötte a fejét, s nem szólt többet egy szót sem a találkozóról. Idegesen vetkőzött s közben azon gondolkodott, hogy őt még sosem értette meg az I anyja. Pedig hányszor szeretett volna közel férkőzni hozzá. Már lefeküdtek, amikor édesanyja újra megszólalt. — Vigyázz magadra, azt mondom! Keserű szájízzel aludt el. Elrontották az örömét. x Az irodaház harmadik emeletén találta meg Hargitai szobáját. Tartózkodva megállt a nyitott ajtóban. A férfi felnézett a munkájából. — Kezét csókolom. Már vártam... Átmentek a belső szobába. A lány leült az egyik fotelba. A férfi. kinyitotta a, könyvszekrész rejtett ajtaját. Italt és süteményt vett elő. Mária szótlanul nézte a készülődést. Hargitai töltött. — Egészségére, Marika. A férfi pillantása végigsiklott a lányon. — Meglesz az állás — Hargitai Mária mellé ült. — Ha maga is akarja, Marika, megkaphatja a titkárnői beosztást. — A férfi közelebb húzódott s tovább magyarázott. — Egy kicsit tanulni kell, de nem lesz nagy elfoglaltsága. Néha velem utazik majd... Mária ösztönösen megérezte a hangban a fojtott izgalmat. Riadtan húzta össze magát a fotelban, mint egy kiszolgáltatott kis fázós veréb. — Akarja? — suttogta a férfi, magához húzta, átölelte a lányt. — Mit akar? Engedjen! Maga, maga!.., — Nem érted? Állást adok neked... senki sincs itt... — Egy gomb lepattant Mária ruhájáról, Kitépte magát a férfi kemény szorításából. Feldúltan, megszégyenülten szaladt el az épületből. Idegesen, remegve mérte az utcákat, gyors, apró léptekkel. Küszködött a sírással. Az egyik útkereszteződésnél megállt, s hirtelen nem tudta merre menjen. Ilyen állapotban nem akart hazamenni. Vaktában indult tovább. Beült az első útbaeső eszpresz- szóba.- Kávét kért. Kevesen voltak. De miért is lennének többen munkaidőben? Akinek állása van dolgozik ilyenkor. Ö meg itt ül. Belémart a keserűség. Fásultan bámult az utcára. — Bútort majd részletre veszünk... — Vegyünk egy televíziót is. — Mit gondolsz mindenre telik egy lakatos fizetéséből? — De édes. tudod, hogy én is dolgozni fogok már rövidesen. Megígérték, hogy felvesznek a porcelángyárba... A hátamögötti asztalnál egy lány és egy fiú tervezgette a jövőt. Belényilaltak az emlékek. Öt is hívták a porcelángyárba, az egyik rokona meg üzletben akarta elhelyezni. Nem ment. Az anyja örökké arról beszélt neki, hogy fizikai munkára nem engedi. Hogyisne! Nem azért taníttatta. Édesanyja a kisemberek robotos életét élte. Három gyermekével éppen, hogy nem nyomorgott. Furcsa kettősség ötvöződött benne szinte állati szorgalommá. Hihetetlenül szeretett volna ebből a sorsból jobb körülmények közé kerülni. Irigyelte azokat, akik tavasszal mást vettek magukra, mint télen. De bármennyire igyekezett saját erejéből, nem tudta megtenni. De félt is azoktól az emberektől, akik közé el akart jutni. Ezek az emberek műveltebbek voltak nála, s ő azt vallotta: a tanulással együtt jár a rafinállság is. Ezért tanitatta a lányát, de ugyanakkor betegesen féltette is a világtól. Mária érezte mindezt, de nem értette.., Fizetett, s hazaindult. Az egyik utcasarkon összetalálkozott Lacival. A fiú elmosolyodott, mikor észrevette a lányt s örömmel köszöntötte. Laci munkából jött. A gépgyárban dolgozott. Egyetemre akart menni, de nem vették fel. Ném esett jól neki, de tenni kellett valamit. Előjegyzésbe vették, s most dolgozik egy évig. — Megyünk presszóba? Mária idegesen megrántotta a vállát. — Sétálunk? A lány most sem szólt. Késő estig kószáltak a folyóparton. Laci érezte Mária idegességét. Alig váltottak szót, meg sem csókolták egymást. Pedig máskor alig várták, hogy egyedül lehessenek. Otthon Mária csendesen nyitotta a kaput és a nyári konyhába mentek. — Csendesen! Anyuék már alszanak. Nem gyújtott villanyt, mert az utcáról beszűrődött a ház előtt lévő lámpa fénye. Félhomály terjengett. Leültek a priccsre. Laci átkarolta a lányt, de az hevesen ellökte a fiút, s elsírta magát. Laci el sem tudta képzelni mi történhetett. Faggatta Máriát, de nem kapott választ. Később Mária megtörölte a szemét, s vizet ivott. Laci is felállt és megfogta a lány karját. Maga felé fordította és hevesen átölelte. Szája mohón tapadt a lány ajkára. Pattant az ajtó. Élesen villant a fény, mintha széthasították volna a sötétséget. Fülükben dobolt a vér, s az első pillanatban nem látták ki nyitott rájuk. — Mi történik itt? A lány anyja állt az ajtóban. Vastag, fehér hálóingében összekuszált hajával olyan volt mint egy tébolyodon. A két fiatal hunyorgott a fényben, megrettentek, azonban a pillanatnyi zavart felváltotta a nyugalom. Az asszony behajtotta maga mögött az ajtót, nehogy belásson valaki. — Mit kerestek itt? — Ide jöttünk. A szobába nem akartam bevinni Lacit... Kutatta, fürkészte a két fiatal arcát. Féltette Máriát. Mindig attól rettegett, hogy elcsábítja valaki. S most íme. Itt van az, akitől annyira tiltja a lányt. Az ő engedélye nélkül jött a házba. Nem nézett a fiúra, csak Máriát figyelte, de szavait a fiúhoz intézte. — Maga azonnal menjen haza! — Kérem, de... — Egy szót se! Menjen ki innen...! — Kiengedlek Laci... A lány az ajtóhoz rohan, de az anyja eléje állt, — Majd én! Az asszony bezárta a kaput a fiú után és visszament a konyhába. Mária ott állt ahol az előbb. — Megbénultál? Nem kapott választ. A lány levetette a kardigánját, a blúzát, s megmosdott. Az anyja elnézte hajladozó karcsú alakját, telt karját, formás mellét; s magában füstölgőn a lány szemtelen nyugalmán. — Szégyeld magad! Elbújsz ide egy tálc- nyossat és ki tudja mit müveitek. Mária megremegett. Válaszolni szedetett volna, de úgy, hogy elvegye az anyjának a kedvét az őrjítő bizalmatlankodástól. Parázsló indulattal nézte a sovány, ráncos arcú asszonyt, aki nem nézett a szemébe; csak hajtogatta a mondókáját. — Biztos már odadobtad magad neki — megcsuklott a hangja — meglopta a legdrágább kincsedet... Ezt már nem bírta a felzaklatott lány. Kirobbant belőle az indulat. — Nem! És különben is! Nem lopott. Odaadtam magam neki. Egy pillanatra belenémult a szó ettől a vad őszinteségtől, amelyet a kínlódás csalt az ajkára. Már nem lehetett megállítani a keserűségtől megdagadt indulót ára- ” datál. — .. — * \y... ^ — Miért gyötörsz? Miért nézel úgy rám, mintha leprás lennék? Boldog akartam lenni egy kicsit, Azt gondoltam köny- nyen megy. Nem látod, hogy kínlódom. Úgy érzem felesleges vagyok ebben a világban. Már lassan Laci sem tud érdekelni, pedig ő az egyedüli akihez vonzódom. Nem látom' a célom, az életem értelmét... Az asszony döbbenten figyelte a lányát, akinek a szeméből potyogtak a köny- nyek. Hisztérikusan felkiáltott. — Hálátlan! Ezért gürcöltem érted!? Mária keserűen felnevetett. — Robotolsz. Igazad van, de azt sosem mondtad, hogy az iskolán kívül már szabálytalan a küzdelem, göröngyös utak is vannak. Két nő lihegett egymással szemben. — Ma is voltam állás után. Likőrrel és süteménnyel fogadtak. Meg egy ajánlattal Legyek a főnöké, lesz titkárnői állás, kényelem. szép ruhák. .. Ennyit ér a szépség, a műveltség? Hát lehet ezt érzelem nélkül csinálni, csupán a vad érzékiség puszta eszközének tekinteni valakit? Még az állatok sem tesznek ilyet, mert köztük is uralkodnak a biológia kérlelhetetlen törvényei. Mária felzokogott. — Főmérnök, igazgató, meg mit tudom én, számít is a beosztás! Mindegyik azt lesi, kit csábíthat el. Feketénét miért dobták ki a hivatalból? Átszervezés! Ezt beszélik, de azt suttogják, hogy nem. volt hajlandó a főnökével... Máriát kimerítették az egésznapi izgalmak. Halálos fáradtan rogyott egy székre. Csendesen sírt. Az anyja a kezébe temette az arcát, s egy szót sem tudott szólni. Úgy érezte megingott alatta minden, összedőltek az évek kemény, sokszor emberfeletti munkájával építgetett tervei. Az éjféli gyorsvonat mozdonyának éles füttye rongyolta szét a csendet. Az asszony felemelte a fejét. — örült vagy — sziszegte. — Miért? — Azt hiszed, te. egyedül ellenálhatsz? — Nem vagyok egyedül. Már vagyunk többen... Az asszony cinikusan közbevágott. — Akkor miért nem helyezkedsz el azok segítségével? — Te most ezen mérsz mindent. Igazad van. Lesz állásom. Holnap elmegyek a porcellángyárbo. Eddig is ezt kellett volna tennem. Nem akarom árulni a szerelmet. Veled anyám sosem beszélgettünk ilyesmiről. Hányszor vártam tőled útmutatást! Hányszor! De te nem segítettél... Máriából újra kitört a zokogás. Felrántotta az ajtót, s mielőtt édesanyja felocsúdhatott volna döbbenetéből, kirohant az éjszakába. Ö-í i «0
