Nógrádi Népújság. 1962. december (18. évfolyam. 96-104. szám)
1962-12-22 / 102-103. szám
m Falusi történetek ♦ ♦*» »*♦ ♦*« FELJEGYEZTE: PÄDÄR AN ÓRÁS Szilvi bácsit rászedik Szilvi bácsi csendes ember. A vezetőségi üléseken is keveset szól, de mikor mond valamit, érdemes odafigyelni. Amolyan „csendes víz, partot mos” embernek tartják Vizsláson. Egyszer az a hír járta, hogy az öreg tenyészállatot volt vásárolni. No, de ilyet! — csapták össze kezüket az asszonyok. A férfiak hitetlenkedtek — pedig így történt. Szilvi bácsi az állatorvossal, meg a mezőgazdásszal járta be a fél országot, míg sikerült beszerezni az állatokat. Szép a jószág, dicsérték az öreget. Szilvi bácsi azonban elégedetlenkedett. Komoran hajtogatta: „Rászedtek ... Becsaptak”. Egyszer, poharazgatás közben kiderült az öreg „bánata”, Öreg diák vizsgája Vészesen közeledett a vizsgák ideje. Péter bácsi fázott, ha erre gondolt. Nagy unszolásra belefogott a negyedikbe, de csak kínlódott, gyötrődött. A vizsgák előtt néhány nappal már úgy járkált, mint aki mázsákat cipel. Nem tudta, mit tegyen. Valaki jó tanácsot adhatott neki, mert az utolsó előtti napon már csillogott az öreg szeme. Este, mikor hazament, kiállt a konyha közepére, s elkiáltotta magát: — Takarodó! A megriadt családot ágyba parancsolta, előszedte a könyveket, és hozzáfogott tanulni. Reggelre összekuszáló- dott minden a fejében. A vizsgán az istennek sem tudott válaszolni a kérdésekre. A vizsgáztatók újabb találkozóra hívták. Azt már nem hallottam, mit kapott Péter bácsi a brigádtól, és mit kapott Péter bácsitól a „bölcs” tanácsadó ... Szilvi bácsiéknál a szövetkezetben, már nagy szükség volt erős, egészséges, tenyészállatokra. A vásárlást azonban halogatta a vezetőség. Szilvi bácsi volt a legmakacsabb. Azon a napon, mikor vásárolni voltak, kora reggel begördült az állatorvos gépkocsija a szövetkezet udvarára. A vezetők közül senkit sem találtak, pedig megbeszélték, hogy valakit elvisznek. Az állatorvos töprengett, mit csináljanak. Vezetőségi tag nélkül nem vásárolhatnak. Akkor fordult be a kapun a gyanútlan Szilvi bácsi. — Szilvi bácsi! Nem próbálja ki a kocsimat? — szíveskedett az orvos. — Ezt a konzerVdobozt ? — fitymálgatott az öreg. Végül csak beült. Száguldott a kocsi. Az öregnek csak Hatvanban mondták meg, hogy addig bizony nincs hazatérés, amíg meg nem vásárolják a tenyészállatokat. A kisbárkányi asszonyok tréfája — Vigyázz, itt jön! A pesti „ismerős“ Pihent az asszonycsapat. A gép az imént állt meg. Hirtelen szakadt a csend a szérűre. Az emberek kupacban ültek, mindenki ebédelt. — Nézzétek csak! Jön valaki. Jó távol látszott egy siető alak akiben — amikor közelebb ért — felismerték B. elvtársat. A huncut asszonyi taktika egy pillanat alatt fel- lobbant a cserfesebbjében. összedugták a fejüket a kisbárkányi asszonyok. Izgatottan sutyorogtak. Valamelyikük felnevetett. le... Én majd vitatkozók ve— Ilus. te a háta mögé 'lopakodsz ... — De ügyesen csináld! — Mivel kössem meg? — Eredj, te mamlasz! Szalmakötéllel — hangzott innen- onnan. Erzsi néni betegsége Erzsi néni már elmúlt hetven éves. Töpörödött alakja minden reggel feltűnt az utcán. Kilépett rozzant háza kapuján. s eltipegett a közeli tej boltba. Kopott, horpadt kannát tett a pultra; ebbe mérték a szokásos fél liter tejet. Ilyenkor a kis öreg körülményesen elővette pénztárcáját, egy stoppolt harisnyaszárat és előszámolta a fillérjeit. N. Pétemé nem tudta elképzelni, miből élhet Erzsi néni. Földje nem volt. Nyugdíjat nem kap. Gyerekei nincsenek .; s Egyik reggel elmaradt az öregasszony. A járókelők észre sem vették, annyira jelentéktelen volt. Csak a gyerekek várták, akik megszokták a reggelenkénti csúfolódást. Különösen hiányolta Petykó, aki már kővel is megdobálta. Mikor második nap sem jött tejért, N-né elmesélte az urának, hogy nem látni Erzsi nénit. Az- ember először legyintett. Mit csináljon? Van elég baja. Még hogy ők adjanak segélyt! Mire? Mi után? Van Az asszonyok már illedelmesen folytatták az ebédet. Az érkező éppen akkor lépett közéjük, mikor az egyik legény megcsípte a menyasszonyát. A leány nagyot csapott, a legény kezére. — Ugyan már miért bántja? — kérdezte.a vendég. Az egyik menyecske visszanyelvelt: — Hát mit gondol maga, mi az a lány? Hirtelen vita keletkezett. Záporoztak a kérdések. Szóba került a munkaegység, prémium, járdaépítés, szóval minden. Az instruktor először a fejét kapkodta, igyekezett válaszolni mindenre. Akkor keza szövetkezetben elég öreg.. . Másnap a vezetőségi ülése azonban mégiscsak felállt c elmondta, hogy kellene seg. teni valahogyan a jó őre Erzsi nénin. Igaz, sosem vol tag, de ha szóltak neki, szívesen eljött segítem. Néhány nap múlva küldöttség kereste fel. Erzsi nénit. Egy kocsi is begördült az udvarába. Az öregasszony elhagyatottan feküdt színeha- gyott holmija között. Félénken nézte a belépőket, s csak akkor sóhajtott felszabadultan, amikor N. Péter megszólalt : — Segíteni jöttünk. Szívesen adjuk, amit hoztunk. Az asszonyok gyűjtötték össze. Azt is megígérték, hogy naponta eljön egy-egy közülük, aki megnézi mit segíthet... Gyerekek játszottak az utcán és bekíváncsiskodtak az udvarba. Petykó is köztük volt. Az ajtóhoz sündörgött, s kíváncsian tekintgetett befelé a szobába. Hallotta miről beszéltek és nem tudta, miért, de szokatlan ijedtség szorongatta a torkát... — A jövő héten hozzák az állatokat, s még nincs kész a világítás — kesergett a szövetkezet elnöke. Sóhajtozott a főkönyvelő is. Olyan akadály jött közbe, amit nem tudtak elhárítani a maguk erejéből. Megvásárolták a szükséges anyagokat, de hiába, nincs szakember. Szerelőt már nem tudnak teremteni, pedig eddig alig volt olyan akadály, amelyet könnyen át ne léptek volna. Éppen a nagy gond közepén lépett az irodába egy idősebb ember. Az elnököt kereste. Bemutatkozott. Budapestről érkezett az egyik gyárból... — No még ez is, ilyenkor — gondolta a főkönyvelő, de azért mosolygott, ahogyan illik. Egy óra múlva a vendég már jóval többet tudott a szövetkezet életéről, és róla is kiderült, hogy ezentúl többször látják majd a szövetkezetben. Mikor elment, az elnök csak legyintett. Vasárnap esett az eső. Az elnök éppen reggelizett, amikor hangos berregéssel, dudálással autó állt meg a háza előtt. Már a kaput is döngették. — Ki a fene...? — ugrott ki az udvarra mérgesen. De torkán akadt a szó, mikor meglátta a tömött autóbuszt. — Siessen már elnök elv- társ! — harsogta a pesti ismerős. — Igyekeznünk kell, ha ma végezni akarunk. — Mit? Hogyan? — Hát nem érti? Valaki kiszólt a buszból: — Azért jöttünk, hogy megcsináljuk a hiányzó világítást. — Mondtam én magának, hogy gyakrabban jövünk. Ez már a második látogatás .. A furfangos vállalkozó dett gyanús lenni a dolog, mikor valaki azt mondta, hogy fizet-e nekik áldomást, mikor befejezik a munkát. Mit akarhatnak az asszonyok? Nem jutott tovább a gondolatban, mert... — Most már fizessen! — kiáltotta Ilus. Szalmakötelet érzett a karja köré fonódni. Ekkor döbbent rá, hogy megkötötték. — Egy liter pálinkát — kiabálták az asszonyok. Nevetett, megadta magát. Hiába ez a megkötés szabálya. Ha sikerül, a póruljárt- nak fizetnie kell az áldomást. Tavaly nyáron igen sok hörcsög lepte el a szövetkezet földjét. Minden erőt mozgósított a vezetőség, a rabló kártevők ellen. De hiába! Alig volt valami eredmény. Az elnök már a haját tépte. Végül kihirdették, hogy minden beszolgáltatott állatért eey forintot fizet a szövetkezet. Megindult a hajsza. Pusztult a hörcsögsereg. Ebben a nagy kavarodásban is feltűnő volt, hogy János bácsi elég sok állatot lead az irodán naponta. Pedig nem nagyon látták a földeken az öreget, mégis neki volt a legtöbb elpusztított hörcsöge. Mikor átvette a pénzt, mint aki jól végezte dolgát, átballagott a közeli italboltba. Féldecit kért; s elbeszélgetett. Ha komák jöttek, nekik is fizetett. Ez napról-napra megismétlődött. Valaki megkérdezte tőle egyszer: — Van-e sok hörcsög, János bátya?? Az öreg hümmentett, aztán megjegyezte: — Lehetne több is... Fúrta a kíváncsiság — no meg az irigység is. — a többieket, hogy mi a titka az öreg szerencséjének. Egy alkalommal, amikor újra belépett János bácsi az italboltba, nem engedték, hogy fizessen. A komák fizettek. Egy féldeci, kettő, három... s ekkor kipattant a nagy ' titok. Ellágyult az öreg, s valahogyan kikottyan tóttá: — Hiába, no, ügyesek ezek a mai gyerekek... A többiek izgatottan figyeltek, várták a folytatást. — Megérdemlik a fele hasznot, s nekem is jól jön ez a kis pénzecske... Az öreg Kincsesnek szélesre tárult a szeretete, hálálkodó kedvességgel viszonozta az emberek jóindulatát, amiért nem hagytak cserben, meghallgatták a szavát és ideseregletek hozzá esti tanyá- zásra. Mintha a búbos kemence is egyetértett volna gazdájával, bőkezűen ontotta melegét a fazekasműhely agyag- szagú falai közé. A cserépszárító polcok, melyek a mennyezett alatt függtek, vendégül látták a kucsmákat, meg a csálé kalapokat, a korongo- zószék pedig engedelmesen tartotta hátán a ködmöinöket, bekecseket. Nyolcán ülték körbe a nyers színű asztalt, pihenő könyököli soraKoztak egymás mellé, és türelmes csavargassál kereste helyet a pipaiust a kék rétegekben. Aszottképú parasztok figyeltek a lámpafényre, vagy a két borosüvegre, kinek mi tetszett jobban. Anti is itt volt, sápadt, keskeny arca megbékeilnek látszott, nagy fekete szeme mélázva fürkészte az embereket, mintha a fejek biccené- séből, a baj úszók állásából, a csomós újjú kézfejek formájából próbálta volna kiolvasni a gondolatokat. Ó tanácsolta ezt a beszélgetést, sürgetni akarta a csoport megalakulását. Kincses József szívesen kapott az alkalmon, n parasztok se húzódtak, íev hát szépszerivel lámpa köré gyűltek. Vétket nem veszek magamra — magyarázta óvatoskodva az együk redős ha- lántékú vendég — nem gondolom én, hogy számításból beszélsz, Kincses József. De mit ér a szél, ha nem hoz felhőt? Vagy ha hoz is, hát jég van benne? Nem szeretnék olyan vásárba menni, ahol meddő teheneket árulnak. A csűrőcsavaró paraszt szomszédja, egy tömpeorrú ember akinek a füléből úgy' nyiladozott elő a szőr, mint a korai árpabokor, együttérzőn himbálta a fejét. — így igaz, már pedig akkor jobb lesz ezt meggondolni. Még sehol se csináltak szövetkezetei a járásban. CsA a hírét hallottuk, de erről meg hallgason az ember, ha bölcs, minthogy rosszat mondjon. Én nem állítom, hiszen honnan tudnám. De elég sok nyavalya hírlik a közösről. Hogy kiporciózzák a fejadagot, hogy zsoldot fizetnek. hogy még a gatyára való vásznat is az állam méri ki. Meg ilyesmi. Hát kell ez?... Mondjátok meg: jó ez?... Láttatok már olyan bolondot, aki önként rákja a bolhát a gatya korcába? — Most már csak azt lenne. jó tudni, hogy kit tartanak gazembernek — szólt csendesen Pásztor Anti. — Bennünket, akik a szövetkezetét akarjuk vagy azokat, akik ellenünk beszélnek? — Egyiket se — mondja nevetve az egyik paraszt. A legény kérdőn nézett rá. — Ha így van, akkor legalább annyira higyjenek nekünk is, mint az ijesztgetók- nek. — Azt mondd meg, mire kell a kolhoz? — kérdezte a bokrosfülű. — Arra — magyarázta Anti —, hogy többet adjon a föld, mint amennyi a ben- dőnknek kell. Jóllakni már jóllaktunk. De új gönc még mindig ritkán akad ránk. Irigykedünk a városra, ahelyett, hogy idehoznánk. Én talán bolond vagyok, azt hiszik? Vinném a földemet, ha rosszabbra számítanék? Előbb- utóbb az egész ország szövetkezik. Milyen jó lesz majd nekünk, ha előbbre állunk a többieknél. — Siesenek csak mások — legyintett idegesen az egyik paraszt. — Eddig se fagyott le a fülünk. Akkor szeretnek bennünket a kommunisták, ha szóba se hozzák a csoportot. Kincses József olyanformán mosolygott, mint akit csúfolnak, de tanácsosabb vidor pofát vágni, különben még jobban csúfolják. De ha mosolygott is, rancai közé fanyarság szorult es kényszeredetten szívta a fogat. Mielőtt szóit volna, töltögetett a deci s poharakba. Nem siette el. A koccintasnoz is lomhán emelte fel a kezét. — Hát akkor arra, hogy tavasszal közösen kezdünk — mondta tréfásan. Most még a többiek se vették komolyan, így hát fenékig ittak a borukat. Kincses azonban nem tréfált. Elszánt meggyőződése volt, hogy a télen szándékához hajlítja az emebreket, ha keli, hidegre beszéli a száiát, de nem hátrál meg. Erre a belátásra pedig az vezette, hogy egyéb kiutat nem talált. Semmirekellő embernek tartotta volna magát, ha csak azért puhítja a parasztokat, mert a párt így kívánja. Alávaló gazoknak tekintette az olyan masina agyuakat, akik átengedik magukon mások gondolatát, mint rosta a vizet és nem néznek utána, hogy lelkiismeretűk helyesli-e a cselekvést? Egy életen át készült arra, hogy kiútat mutasson a völgyből, hogy lombosabb hasznot hajtson a parasztok erőlködése. Mint aki ezerszer végiggondolta igazát, oldódott hangon beszélt, szavai szinte ké- zenfoPták egymást — Még nem jöttetek rá, hogy magatokat gyalázzátok? Hát mi az a szövetkezet? Ti vagytok! Férhet ahhoz kétség, hogy szeretitek a munkát? Megeshet, begy ellm-iső^ei vagytok a földnek? Gondolkozzatok eav k’csit! Neked három hold földed van, Neked négy. Neked meg hét. Ami kell az életedhez, azért mind magad gürcölsz meg. Holott az erő, ami külön-kü- lön mindannyiunkban megvan, de ezerfelé hullik szét, mint a pelyva, szépen csomóra fogható. Mi lenne, ha minden fa csak egy szem almát teremne? Mi lenne, ha mindenki maga őrizné a saját tehenét? Arra már rájöttetek, hogy érdemes pásztort tartani. Amiatt egyszer sem panaszkodtatok, hogy közös a legelő és egyitek se látja magát meglopva, ha csordában látja a marháját. Hát akkor a földet miért féltek összeterelni? — Az egészen más — szült ellent a ráncos halántékú. — Más, más — hajtogatta békésen kincses József. — A fenét más. Azt mindannyian belátjátok, hogy a bajban érdemes összefogni. Csak a jóban húzódtok el egymástól, mint az irigy ember. Fogjon egyszer máskép az eszetek. Gondoljátok végig, hogy a jóban is összefogtok. Hát csak a tüzet lehet közösen oltani? Mert csak úgy lehet. Máskülönben porrá ég a falu. De fordítsátok meg: ha nem bajt, hanem hasznot Ígér az alkalom, akkor százszorosán érdemes összefogni. Gondolkozzatok emberek... A parasztok egészségeset hallgattak, ki-ki a maga kontójára. Nem néztek egymásra. Noha szorosan ültek, mégis magányosak voltak, féltőn figyelt mindenki a saját sorsára. • Egyszer csak nevetgélni kezdett az a paraszt, aki szemben ült Kincses Józseffel. Hordófejét jókedvű kétkedéssel hajtogatta, mint akit fur- fanggal akarnak rászedni. — Mézbe mártod a szavaidat József! De nem nyalogatom tőle a számat, ne búsulj. Engem nem csapsz be. Bort iszol, aztán vizet prédikálsz. Kincses meglepetten fülelt — Miről beszélsz?... — Tudod te, hamis apostol! — emelte föl a hangját a hordófejű és már nem nevetett — Ha tudnám, nem kérdezném. — mondta keményen Kincses. — Bennünket csalogatsz az egérfogóba, a lányodat meg suttyomban elküldted pénzt keresni. Nekünk is van ám eszünk, hallod-e?! A házigazda szórakozottan harangozott rövidet a lábával, hátradőlt a széken, csak ökle maradt az asztalon. Fejét a mellére hajtotta, mintha számolni akarta volna, hogy hány gomb van a mellén. — így igaz — bólintott ré- vedezőn. — Elküldtem. A falu meg marasztalta. Sirtak- ríttak, amikor elment. Micsoda hálátlanság! Amikor pedig a férfiak megtáncoltatták a lakodalmán, az asszonyok meg bekötötték a fejét, mintha csak a lányuk lett volna... De én elzavartam. Kell a pénz. Földet veszek a keresetén. Inkább szalonnát eszem főtt étel helyett, magam mosom az ingeimet, aztán inkább lefekszem aludni, ha beszélgetni szeretnék. Másképp nem lehet meggazdagodni. TI mindent jobban tudtok, emberek. .. Előrehajolt a dermedt és újra ’ tölb^t’e poharakat. (Folytatjuk)