Nógrádi Népújság. 1962. december (18. évfolyam. 96-104. szám)

1962-12-22 / 102-103. szám

BÁRÁNY TAMÁS: Jltarqitka karáé somja 1932 A fiú’ ott áU a viskójuk ajtajában, s időnként ujjnyi rést nyit, hogy kikémlelhes­sen. Izgatott; Erdélyi Paliékat várja, de azok csak nem akar­nak felbukkani a kékesen derengő havon. A szobában tűrhető meleg van; anyának, Isten a megmondhatója, hon- mét sikerült mára egy kis tü­zelőt kerítenie. Éppen ezért haragszik is az ajtónyitogatás miatt — és amikor ő tán ne­gyedszer pillant ki az utcára, türelmetlenül rákiált1 — Hagyd azt az ajtót, kö­lyök, mert szétaprítalak! Nem azért csináltam meleget! Hol­napra úgyis kihűl magától ez a rohadt lyuk, minek siettet­ni?! Gyorsan becsukja az ajtót s odahúzódik a tűzhelyhez. Ilonka is itt ül melette, ő is élvezi a ritka meleget. Mar­git a sarokban matat elmerül­tem Nemrég a kabátja alatt hozott be valamit odakintről; még nem mutatta. Kabátja két szárnyát most is széttárva tartja, hogy véletlenül se les­hessenek mögéje. A tűzhely sütőjéből izgató illatok szál- longanak ■— anya kalácsot ke- , lesztett kora délután, az sül. Bánhidiéktől kapta hozzá teg­napelőtt a kilónyi lisztet. Mi­lyen boldog volt vele! Apát csak estére várják; mondta, hogy nem tud előbb jönni, kiment a piacra, ott volt dolga. Anyu nem is kér­dezte, mit keres ott karácsony délutánján, ő meg nem mond­ta. Ülnek csendesen: anya edé­nyeket törölget. Ilonka meg tökmagot ropogtat, s köpkö­di a héját. — Margit, add ide ,a cipő­met! — szólal meg hirtelen — Fázik a lábam! Margit kelletlen arcai le- kanyarítja válláról a kabát­ját, óvatosan ráteríti .arra a •titokzatos valamire, aztán előrejön, lerúgja lábáról nén- je cioőjét. — Nesze! Aztán felveszi a maga zsák- vászonból eszkábált, rongyos tutyiját és visszamegy a sa­rokba. Megirt erőt vesz rajta a türelmetlenség; ismét csak ki szeretne lesni az útcára. — Anyuka, kinézhetek? — Mi a csodát bámulsz te ott folyton, Feri? Minek akarsz kinézni? — Csak — mondja s nyo­matékül bólint hozzá. Nem akarja megmondani, mire vár — legyen az anyáéknak is meglepetés! Erdélyi Paliék- nak kell jönniök, most már bármelyik percben. Tulajdon­képpen neki magának sem volna szabad tudni az egész­ről, de Kulka elmesélte, mire készül az osztály. Megbeszél­ték, hogv a tíz legszegényebb osztálytársukat karácsonyra fölsegélyezik. Már hetekkel ezelőtt megindították a gyűj­tést, A dolgot Erdélyi Pali kezdeményezte; vonalzóval gyűjtőíveket rajzolt, s azok­kal körüljárta a környékbeli kereskedőket s a módosabb fiúk szüleit. ö akkor már harmadik he­te nem volt iskolában — hogy beálltak a novemberi fagyok, otthon maradt, mert nem volt cipője. “Kapsz cipőt is, ne félj« — kacsintott Kulka. “Az Erdélyi külön Is mondta! Csu­da klassz srác az az Erdélyi, hiába! összesen harminc pen­gőt szedett össze, meg egy csomó használt holmit Én is kapok valamit, azt mondta.­Ezért várja hát őket izga­tottan. Kulka szerint öt óra körül jönnek, úgy mondták- de most már fél hat körül Járhat, és még sehol semmi.. Hirtelen elkedvetlenedik: ta- lán nem i3 igaz az egész, csak Kulka találta ki, hogy őt bosszantsa... Hat óra felé végre mégis­csak megcsikordult a hó az ajtó mellett. ‘ Itt van apa! — ugrik fel anya. — Feri, nyiss ki! Boldogan szökik fel — tudja ő jól, hogy nem apa. hanem Erdélyi Paliék cipője hersenti odakint a havat. Szélesre tár­ja az ajtót, a fiúk belépnek. Ketten vannak: Erdélyi és Krenner. Éppen Krenner! — Szevasztok — monja cso­dálkozó pillantással; hiszen tudja, úgy kell tennie, mint aki nem sejt semmit. — Szevasz — mondja kissé elfogódottan Erdélyi Pali és ügyetlenül forgatja a kezében tartott csomagot. — Kezitcsókolom — jut eszébe a köszönés Krenner- nek. Elmosolyodik. — Meg­jött a Jézuska, néni kérem. Anya előrejön, elnyílt szem­mel nézi a két fiút. Aztán megismeri Palit. petróleumlámpa is valósággal fénylőbben ég a mosolyától. Mindnyájukat megcsókolja, Ilonkát még külön is megsi­mogatja, újabb csókot nyom a homlokára. Ekkor pillant csak a sarokba, a karácsony­fára, s alatta Erdélyi Paliék aj ái dékaira. — Nofene! — mondja ör- vendően. — Hát itt meg mi­féle Jézuska járt?! Mutatják; lángol a tekinte­tük. Hozta Isten, aranyoskám. Különösen ő büszke a ci- Hát mi járatban itt miná- pőjére; nyomban el is veszi lünk? a fa alól s felhúzza. Mintha — Jó emberek adományát csak vajban járna... hozzuk — mondja kínlódva Erdélyi Pali; a nyakáig vörös. — ha megengedi a néni.. Tessék, gyermekeim, tes­— No, akkor gyere te is, kislányom!... — Apa mosoly­gósán rákacsint Margitkára, aztán benyúl a kábátja alá sék Hálásak lehetünk azoknak s csomagot húz elő onnét. Le­a jő embereknek. guggol, bontogatni kezdi a A patikus három pengőt barna papirost. Megint hu­adott hozzá — mondja Kren- nyorít. ner. — Az én papám kettőt. — No gyere! Add ide a lá­— Hallgass — szisszent rá Erdélyi Pali, és bontogatni kezdi a csomagot. Egy kiló kockacuk­rot tesz ki az asz­talra legelőszőr. — Ezt a néninek — mondja s már nyúl a következőért; há­rom apróbb zacskó­ért. Tíz deka sava­nyúcukor van ben­nük. — Ez a tietek, Feri — mondja, s odanyújt neki, az­tán Margitnak, vé­gül Ilonkának egy zacskót. Megint be­nyúl a csomagba. — Ezt az inget a Mar­gitkának gondolta anyukám,, néni ké­rem. — ö, az aranyos! — sikolt- bad! Te is mehetsz már is­ja anya boldogan. kólába... — Ezt az inget meg Feri- — Apa! — sikolt ja Margit­nek. ka s odarohan, tépi le lábá­Nyári ing; elég jó még, alig ról a tutyit viseltes. — No, tessék!, — A papír — Ó, az a kedves anyukája! lehull, apa int, és ott táncol — Ezt meg — mondja Er- kezében egy pár barna, ma- délyi Pali titokzatos mosoly- gasszárú leánycipő. Apa ki- lyal s újra belenyúl a csomag- fűzi a szárát, Margitka bele­be, — ezt meg szintén neked, bujtatja a lábát. — Lépj! Feri! — És egy pár igen jó Margitka tesz néhány lé­állapotban levő újonnan talpalt pést; gyorsan kezdi, aztán las- magasszárú cipőt vesz elő s sít. Egy ideig áll, látszik, hogy emel magasba. — Tessék! mozgatja a cipőben a lábát. Hogy jöhess megint iskolába. Apa f'oveli. Anya könnyezik, megöleli Margitka újra elindúl. De Palit. egy-két lépés után ismét — Holnap fölmegyek, meg- megáll. köszönöm az aranyos anyu- — Nyom — mondja hal­kájának. Palika! Mondja meg kan. neki, fölmegyek! Az Isten is — Az nem lehet! — Apa megáldja érte! rázza a fejét. — Próbáld csak' — Ne tessék — mondja su- Margitka megint lépeget, tán a fiú — Nem ő küldi A körüljárja az asztalt. Az utol­jó emberek küldték, Ja! __ só lépéseknél már sziszeg. s zól még hirtelen, s a zsebébe — Próbáld föl a másikat nyúL — Ezt meg a bácsinak! is! — 5201 sápadtan apa. — És egy szivart tesz le az Mindkét cipő a lábán; így asztalra. Azzal már búcsúznak szaladnak. — Adjatok gyorsan __ m indent! — szólalt meg iz­gatottan Margit. — Mire apa bői könny szivárog, megjön! A szivart ide előre! Manolisz Glezosz szabad Mindannyiunkat az t ’ öröm jóleső érzése tölt el. > Manolisz Glezosz, kedves' l barátunk, Görögország [ < nemzeti hőse szabad. Egy f í évvel a börtönbüntetésé- !nek letelte előtt megnyi-', 11ották előtte az athéni i j Averoff börtön kapuit. Köszöntünk Manolisz; ' Glezosz! J Győzött az igazságod.1 i Rabtartóidnak meg kellett í j hajolni az igazad előtt,: , amely nem engedheti, \ ! hogy az emberi igazságért 1 i küzdők legjobbjait bőr- ( • főnnel némítsák el. Az < | egész haladó világ veled; i van. Hiszen ismerték < ■ hősi tettedet, amikor a j , német fasizmus elleni til- 5 J takozásul kitűzted a gö-í ; rög nemzet zászlaját az ( 1 Olympusz hegyére. A gö- - | rög nemzeti színeket visel- ' te a zászló, de az egész ( ^ emberiség felkiáltójele j ' volt az akkor, a szörnyű-) jsép, a háború ellen. Most ismét azért akar- ítak elnémítani, mert bát- ’ ran nemet kiáltottál az '< fasisztáknak is: nem j jl akarunk többé háborút! ( !A világ haladó emberisé-} l gének szavát hallattad. í És íme, a világ haladó \ \ erői összefogtak érted, és f J győzedelmeskedtek. Manó- j ! lisz Glezosz szabad vagy!; * Igen rosszul számítót- | «tak, akik arra spekuláltak, ( [hogy a börtönben megtö-j , rik erős akaratod, hited, a ) 1 népek szabadságáért ví- [vott harcodban. Manolisz { f Glezosz maradt aki volt, • Ja görög nép nemzeti hő­lse, a békét óhajtó embe- ( í riség kemény harcosa, j , Küzdjél tovább, a haladó) | világ veled van! Töltsd a béke ünnepéti \ boldog családi körben, < amelyet milliók és milliók< I szeretete, tisztelete melen- ( i get! (B) A pusztai riporter.., Találkozás József Attilával Befejeződött az ünnepi est. A le­vegőben még ott vibrálnak a nagy költőt idéző vers­sorok utolsó sza­vai: „... Elfognak és felkötnek, áldott földdel el­födnek s halált hozó fű terem gyönyörű szép szí­vemen.” József Attiláról emlékeztünk iro­dalomszeretők, a költőt kedvelők, rajongó fiatalok itt a pásztói já­rási könyvtár­ban. Már csak né­hányon marad­tunk, mikor vá­ratlanul megszó­lalt Zeke Józsi bácsi, a járási művelődésügyi osztály dolgozója. — Én beszéltem Attilával 1932- ben... Felkaptuk a fe­jünket, s a pil­lantások várakoz­va tapadtak az idős pedagógusra. — ... Makó mel­lé kerültem az egri tanítóképző­ből gyakorló ta­nítónak a Bogár- zó-tanyára. Három évig tanítottam a szerteszórt tanyák aPró népét. Az emlékezetes év­ben már vizsgá­ra készültünk, mikor az iskola­gondnokság vá­ratlanul értesített, hogy a tervezett­nél előbb kell megrendezni a vizsgát. Bejelen­tették, hogy jú­nius kilencedi­kén Dreiszig al­ezredes úr érke­zik vizsgaelnök­nek. Amint ilyenkor szokás, tyúkot süttettem, sört hűtöttem, és fel­díszítettük az is­kolát. Reggel hét­kor már izga­lommal vártuk a vendéget. Befu­tott a városi elő­fogat, amelyről egy 60—70 év kö­rüli férfi ugrott le; az alezredes úr. Jött vele egy vékony, magas, kreolbarna, ba­juszos fiatalem­ber is. Bemutat­kozott: — József Attila vagyok... — A riporter úr — vágott közbe az alezredes. A vizsga úgy történt, mint szo­kásos. Kevés ol­vasás, számolás, majd az alezre­des úr egy újabb vizsga idejét meg­haladó beszédé­vel fejeztük, be az eltelt év szám­vetését. József Attila nem szólt, de nagyon sokat jegyzett. Az ebédnél a riporter szeré­nyen kivette a tyúknyakat s még el akarta venni a püspökfalatot is. Egy combot tettem a tányér­jára, amiért sza­badkozott. Rólam kérdezősködött, de az alezredes mindig félbeszakí­totta, s minden percet felhasznált adomáinak elsü­tésére. Sietve búcsúz­tak, mert tőlem Csókásra men­tek, egy másik iskolába. Amikor kikísértem őket, gyönyörű délibá­bot láttunk a pusztán. József Attila önfeledten nézte a hatalmas tengeren ringa- tódzó emeletes házakat, karcsú tornyokat. Hosz- szú percekig fi­gyelték a termé­szet játékát, majd felültek a kocsi­ra. Attila vissza­szólt: — írok a vizs­gáról ... Azután elvág­tattak. Alakjukat betakarta a ka­vargó por. — Sokáig emlé­keztem a töpren­gő fiatalemberre és csak 1946-ban tudtam meg, ki volt a pusztai ri­porter, aki úgy szerette ezt a föl­det, a tanyák né­pét; aki mindig visszatért erőt gyűjteni az ál­dott földön nyo­morgó sorstársai­hoz. P. A. 0Ec,nm^ járja körül most a lány az asztalt. Apa le nem veszi ró- ’ la a tekintetét. — így is szorít? — kérdi vé- lc*e gül tanácstalanul. Margitka nem felel; szemé­— Most végre leveszi a ka­Anya merően nézi, aztán hátiTT* 1 *T felsóhajt. — Pedig kisebb tátját a mosdótál faállványé- vagy Fóti Erzsikénél. S még ró ® e.fy Parányi kará- nekl js jó emlékszem, múlt- csonyfa tűnik elő mögüle. Szi- kor láttam rajta. nes papirdiszek függnek raj- _ Fenét voit jó — mond­ta s öt aprócska alma. Ja apa —, kinőtte, azért ad­— Egyelek meg! — sikolt- ták. — Legyint, odalép Mar­ja anya; odaugrik Margitká- gitkához, lehúzza lábáról a hoz, magához szorítja a fe- cipőt. Megfordítja s a talpát jét. — Az én lányom vagy! odaméri a lány talpához. On­Nemsokára aztán megint nét is látni, ahol ő áll, hogy léptek zaja csikordul odakint, nénje lábujjai túlnyúlnak a most már valóban apa jön. cipőtalp peremén. — De jó szag! — dörmögi Apa egy ideig nézi, nézi — elégedetten már az ajtó előtt, majd hirtelen teljes erejével — Ez ám a kalács! földhözvágja a cipőt. Aztán Belép: s mintha a jókedv rádobja magát ágyára, s fél lépett volna be vele a házba, éjszaka rázza az a mélyről Ragyog az arca — s még a törő, rettenetes férfisírás. Tizenhat esztendejéből az utolsó kettő ér­lelte komollyá. Bár többen azt mondják rá: „konok”, amikor szüleiről kérdezik s ő azt feleli: „nincsenek, talán soha nem is vol­tak”. Ki tudja azt, az érzelmek milyen ir­datlan útjait csatangolta végig Gabi, amíg a hegyomláshoz ért, amely már minden ki­látást eltorlaszolt előtte? S a durván legör- gő szikladarabok hogyan zúzták volna nyo­morékká, ha tovább bukdácsol naív gyer­meki ésszel — egyedül? A fájdalomülte kes- kenyre szorított száj az embertelenség írtó- zatától néma azóta, ha az ő apjáról, ha az ő anyjáról esik szó. ... — Mondd a gyermeknek, hogy vi­dékre küldtek dolgozni, ha kérdez, te pedig naponta érdeklődj Táderéknál a levél után. Amint kiérek s helyet csinálok nektek, írok. Akkor induljatok. Október 29-én, ötvenhatban, hajnali köd­ben, a takaró alól kinyúló gyermeki lábat simogatva e szavakkal köszönt el a budapesti Rákóczi út 16. szám egyik albérleti szobájá­ból feleségétől Homoki Nagy Gábor. Csepe­len volt hegesztő, a műhely párttitkára, az előző napi röpgyűlés szervezője. Szétjavar- ták őket, hármat közülük letartóztattak a nemzetőrség tagjai, egy véletlen utcai bal­eseten múlt, hogy ő is megmenekült. Tudta, hogy nem hagynak nyugtot neki: spicli ke­rült a csoportba. Amikor két hét múlva Svájcból írt, hogy indulhatnak, akkor már Borsos Sándor, a nagybátyja, Fehér Lajos, a sógora rég ha­lott volt: az árulás áldozatai. Rá sem várt volna különb sors itthon! Az asszony habozott. A gyermeket legföl­jebb elviszi vidékre, szüleihez, pár száz fo­rintot fizet nekik a tartásért, ő pedig vég­leg összeköltözhet Csordással, szeretőjével, a rendőrfőhadnaggyal. Még jobb is, hogy így történt, hiszen pár hónap múlva törvé­nyes lehetősége lesz a válásra, minden kü­lönösebb veszekedés nélkül élhetik eddig titkolt életüket. De hátha visszajön az ura? Nem jött. A nyugati rádiók és újságok azokban a napokban többet foglalkoztak a magyarországi eseményekkel, a „győztes szabadságharccal”, mint minden egyébbel. Filmhíradókon, fényképeken közölték a pes­ti, miskolci, veszprémi, nyíregyházi „kom­munista-irtást”, a rendszer csődjének doku­mentumaiként. Homoki Nagy Gábor hitt ezeknek a híreknek s öt nap múlva már sürgető levelet írt arról, hogy a nemzetközi Vöröskereszt pénzén mind a hármójuknak hajójegyet biztosított Kanadába. Három hét múlva kell indulniok, igyekezzenek. December közepén megérkezett a vidéki nagyapa. Az asszony — anyja unokája iránti rajongását ismerve — elküldte vele a kis Gabit Nagykereszttúrra. ígérte, hogy két nap után — fizetését még felveszi a Főváro­si Villamos Művektől, ahol kalauz volt, s megy utánuk. Puha, ausztrálgyapjúból készült, Csor­dástól kapott sálat csavart a nyaka köré és szemen csókolta Gabit a Keleti külső vá­gányáról induló vonat lépcsőjén. — Holnapután otthon leszek — kiáltotta az induló vonatnak. Csordás az este nem jelentkezett. Pedig, felszabadultan, megelégedetten, boldog ké­szülődésben egész éjjel reá várt. Másnap se jött. A következő hajnalban — amikor a reggeli vonattal hazafelé indult volna az asszony —, hátizsákkal állított be s idegesen hadarta: — Szedd össze magad. Mennünk kell. Ta­lán még sikerül átjutnunk a határon. Ha Győrig elérünk, akkor biztos. Ott vár egy bécsi ismerősöm ma estig. Itt nincs már semmi. Ezek felülkerekedtek. Nekem itt végem. Gyerünk. Ment. Elment, azután három hónap múlva Lon­donból írt az apja nevére levelet. Az apja, aki Gabit elvitte nagymamához, akkor már nem élt. Miatta, aki beteg szívét hallgatá­sával, a bizonytalan sorsa miatti aggódással végképp összetörte. Gabi válaszolt. „Jöjjetek haza, anyu. Vá­runk nagyon benneteket, apunak mondd meg, hogy kishajót hozzon nekem. Nagymama üzeni, hogy idehaza jó lesz tinektek, apu mehet a gyárba hegeszteni, te is dolgozhatsz, ha akarsz. Bélyegsorozatot is hozzál.” Csomag jött Londonból félév múlva. Ezerkétszáz forintot kellett fizetni a vámért: csokoládé, bőrkabát, ruhaneműek, és néhány sor. „Apádról nem tudok, várj, majd me­gyek.” De az asszony bátyjának is írt levelet. Az angol főváros legnagyobb áruházában eláru­sító. Csordás Istvánnal disszidált, vele él együtt, akinek a bátyja gyártulajdonos. Jól élnek. Férjéről semmit sem tud. Nem is ér­dekli. — Nem igaz! — mondta Gabi, amikor Im­re bácsi elmesélte anyja levelének tartal­mát. Azután saját szemével olvasta. Mégse hitt. Apja ötvenhét őszén írt Kanadából. Ez a híradás volt döbbenetes a gyermeknek. A levél a halott apósnak volt címezve, benne

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom