Nógrádi Népújság. 1962. december (18. évfolyam. 96-104. szám)
1962-12-22 / 102-103. szám
Ünnepek idején zárszámadás előtt SÁGÚJFALUI JEGYZETEK Elmondja: EGY ÁLLATORVOS Ő srégi ez a település. Amikor a pogányok maradékait az első keresztény magyar király kardélre hányatta, ezen a helyen már falucska állott. S a leletek szerint emberek éltek itt már korábban is: a Várhegyen őskori -urnát, a Bo- hotka nevű legelőn meg bronzkori használati tárgyakat ástak ki. Egy évezred alatt tucatnyi nagybirtokos család sok-sok nemzedékét szolgálta Ságúj- falu népe. A történelem viharai egyébként túlságosan nem tépázták. A távoli múltban két esemény remegtette meg az ottlakók életét. Az egyik: a Várhegyen épült vár, amelyben hajdanában a hagyomány szerint rablólovagok tanyáztak. A másik: midőn Balassa Imre dévényi uradalmához tartozott a falu, a ságuj falui jobbágyoknak is tűrniük kellett a vad és szertelen kényúr szeszélyeit Balassa Imre túltett a rablólovagokon is= várakat dúlt fel, falvakat égetett, orvul támadott és egy puszta ellenkező szóért feleségét kidobta a várkastély ablakán, úgyhogy a gyenge asszony szörnyethalt. Egyhangú, viszonylag békés, de keserves múlt után élt át Ságujfalú népe két világháborút és a két háború között ágy nyögte a kapitalista bányatulajdonosok, részvénytársaságok kizsákmányolását, mint a jobbágyősök az uradalmak terhét. Tizenkilencben ugyan felvillant a remény, de mégis 1945-nek kellett jönnie ahhoz, hogy Ság- újfalu fölött felragyogjon a szabadság örökké fénylő napja. Ennyit sikerült feljegyeznem könyvek tanúságából és kortársak elmondásából, mi • előtt életemben először látogatást tettem az ősrégi községben. S még egy: három esztendeje valahol a főváros forgatagában összeismerkedtem Győri Jánossal, a ságúj- falui Üj Élet Tsz elnökével, aki nagyon lelkesen beszélt az akkoriban alakult szövetkezet terveiről. Hogyan teszik szövetkezetüket a Salgótarjánt friss zöldségfélével ellátó zöldövezet hasznos részévé, hogyan küzdik le a tipikus nógrádi nehézséget, a kétlakiságot, a férfihiányt, hogyan óhajtanak virágzó gazdaságot létesíteni nagyob- bára asszonyok és nyugdíjas, Öreg bányászok összefogásával. .. N ehéz eldönteni: fehér lesz-e, vagy fekete a karácsony? Hol havazik, hol eső záporoz. A tsz-iro- dán ^ ellenben kellemes meleg árad a kányhából és Dénes Mária, a fiatal tsz-könv- velő sem az időjárást kifogásolja miközben szenet rak a tűzre, hanem a bányászoknak kívánja, hogy olyan poros és köves szénnel kínlódjanak. mint ő. Bár ezt, naffvon vidáman mondja, inkább a tréfa kedvéért. Ö az első, akivel Ságújfalun találkoztam. Ö már a szabadság gyermeke, negyvenöt után eszmélt, nevelkedett. Talán azért olyan friss, felszabadult és vidám... Meséli, hogy. a könyvelők munkája ilyenkor a legtöbb, ez az időszak a -számviteli dolgozók aratása«. S milyen lesz a munkaegység-termés? — kérdezem, hogy félbe ne szakadjon a játék. Válaszából kiderül, hogy a három esztendeje papírra fektetett tervek megvalósultak: öntözik a kertészetet, gazdasági épületeket emeltek, traktorokat, gépeket vásároltak és egyenletes a jövedelem, eddig még minden évben meghaladta a harminc forintot az egy munkaegységre jutó osztalék. Az idén („no, ezt nem szabad még az újságban kiírni!”) azt reméli, hogy 35 forintot feltétlenül megér majd egy munkaegység, pedig az év végén terven felül, saját erőből egy gépszint is építettek. De ők — Sándor Erzsébettel, a pénztiirossal — nemcsak számolgatással készülnek a zárszámadásra. Ők költik azokat a rigmusokat is, amelyeket maja a zárszámadási közgyűlést követő műsoron fognak elénekelni. A rigmusok titokban készülnek s csak nagyon kivételesen énekel el egyet. Ez azért érdekes, mert nem népdalra, hanem dzsezz- számra alkalmazták a szöveget: Hosszú az a nap, Mely a tszcs-ben múlik el; Hosszú az az út, Amit az Istállóig megteszel; Hosszú az a perc, mig elvégezel, Míg mindent rendbeteszel. Kőbán az Idő, Aztán megint mehetsz hazafelé, De aki igy siet, Annak a munkaegység oly kevés. Ha tudnád, hogy mennyire fáj ez, Tán még jobban dolgoznál ottan, Mert boldog az a perc, Ha zárszámadás lesz, — drágám... Csengő, kellemes, szívbemászó a hangja és meglepő zavartalansága is. S mintha megérezné gondolatomat: „Jaj, még meghallja valaki, hogy én itt az irodában énekelek!” S kitekint az ablakon. Kívül éppen eső zuhog és Kovács Erzsébet, a főkönyvelő közeleg nehéz táskával. Alighanem az új zárszámadási okmányokat hozza! N emcsak az irodán dolgozó nők, de a külső munkákat végző tsz-ta- gok nagy többsége is, mintegy nyolcvan százaléka asszony.. Közülük mégis két férfival ismerkedtem meg legelőször. Az egyik: Varga János, harmincnyolc évet töltött el a ságujfalui, ma már használaton kívül helyezett bányában és hatvan esztendejével az idősebb generációhoz tartozik. A másik: Dénes András, a szövetkezet harminc éves traktorosa.-Varga bácsi*' most csak a szalma-járandóság ügyében nyitott be az irodára, mert egyébként a fia házépítésénél segít, ő csinálja az ajtókat, ablakokat, az asztalos- munkát. A szövetkezetben is ezermesteri képességeit hasznosítja legtöbbször, «okoldalú tagja az építőbrigádnak. A fia a Tűzhelygyárban lakatos s szabad idejében a fiú is segít a szövetkezetben, ha a gépeken akad valami nehezebb javítanivaló. Valahoeyan nagyon a falu szívéhez nőtt az „Űj Élet”, a szövetkezet. „Csak egy hiba van, gyengül a motor” — mondja és szívére mutat idős Varga János. Szép, nacyszál ember még ma is, pedig élete felét a föld mélyében, tikkasztó hőségben, levegőtlen, szűk vágatokban töltötte el . A traktorost még fiatal erő feszíti. Meg sem érzi az idő fogát. „Hadd haravjon!” — véli s minthogy a föld fagyos, szántani úgysem lehet, a leltározásnál igyekszik hasznossá tenni magát. Azelőtt a Szé- csényi Gépállomás traktorosa volt, egy éve sincs, hogy átkérte magát a termelőszövetkezetbe rendes tagnak. Űgv mondja, a jövedelme semmivel sem kevesebb, mint a gépállomáson s még jó is, hogy havi előlegként — mint a többi tsz-tag — ő is csak alig jövedelme felét kapja meg, mert így zárszámadás után nagyobb összeg üti a markát. Tehát: jövedelme nagyobb részét takarékba rakja. A leltározást nemcsak fontos, hanem érdekes feladatnak is találja. A leltározó látia igazán, mennyit nőtt, gyarapodott a közösség vagyona. Nem is százezrekkel, hanem millió forintokkal lehet azt csak kifejezni!. .. Kérdezem Dénes Andrást, hány fiatal férfi dolgozik kívüle a szőve kezet- ben.Gyors és meglepő a válasz: „Csak egy." N em kell félteni az asz- szonyokat! Ez nem afféle fölényes férfi megállapítás, hanem a ságújfalui aszonyok magabiztosságot, öntudatot sugárzó véleménye. S meg is magyarázzák nyomban, hogy bár a férfiak zöme bányában és üzemekben dolgozik, a nagyobb munkaidényekben mégsincs férfihiány. Aratásra, cséplésre hazacsalogatják a férjeket s azok kemény munkában töltik el szabadságukat. Azután a Salgótarjáni Üveggyár, a patronáló üzem sem szűkölködik segítő férfikézben. A tsz-majorba például az üveggyári munkások vezették be a villanyt. Társadalmi munkában nyújtott segítségük értéke megközelíti a harmincezer forintot. A z elnök kíséretében nyitunk be Menczel Istvá- nékhoz. Rázzuk a havat magunkról, minthogy a bolondos időjárás megtréfált bennünket: a tsz-irodáról még esőben indultunk el, mire Menczelékig értünk, már dús, nagv pelyhekben szállingózott a hó. „Olyanok, mint a hóemberek” — fogad bennünket a negyvenhét éves. erős testalkatú Menczelné, ki jelenleg maga őrzi a házat... És kacag. Ö már nem a legfiatalabb korosztályhoz tartozik, hiszen már Malvin lánya is huszonegy éves, mégis oly derűs, tréfálkozó, fesztelen! Alapító tagnak számít a szövetkezetben. Három esztendeje hasznosítja szaktudását (oklevél igazolja, hogy elvérezte az ezüstkalászos tanfolyamot!) a növénytermesztésben és kertészetben. „Mindenütt segítek, ahol tudok” — mondja és huncutkás mosoly derreng az arcán — „Silózáskor beültem a lánctalpas traktor fülkéjébe, hadd tapo- sódjon meg jobban a siló. Sajnos sokat fogytam, nemrégen még 112 kilós voltam, most meg már csak kilencvennyolc.” Végre az éves munka eredményeire, a zárszámadás után várható osztalékra terelődik a szó. Nevetve meséli: .Volt itt egy baptista juhász, elment lakni Ilinybe s mielőtt elment, azt jósolta, hogy kerek hét szűk esztendő várható Ságújfalun. Most megbukott a jóslat: majdnem 15 mázsás átlagtermést értünk el búzából az idei nagy szárazságban. És a munkaeagység értéke is nagyobb lesz, mint tavaly volt.” Menczelné több mint 250 munkaegységet gyűjtött az idén. „Nagyon várom a zárszámadást, mert konyhabútort és tűzhelyet akarok venni!” S egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy az év végi osztalékból bőségesen kitelik a rávaló. A ságújfalui Uj Elet Tsz nem hivalkodik hangzatos eredményekkel. A tagság jó munkáját és a vezetők szakértelmét a nyugodt, kiegyensúlyozott helyzet dicséri. Az állandóság, a meg- állapodottság. Mindenki tudja — ezt már a gyakorlat igazolja — hoev harminc forintnál kevesebbet nem érhet egy munkaegység. Az év elején a nógrádsza- kali szövetkezet tagsága kongresszusi versenyre hívta ki a ságújfalui tsz-tagokat. A verseny eredményét a járási tanács értékelése dönti el s hogy kinek a mvára, az a versenypontok teljesítésétől függ. Ságujfalu örömmel venné a győzelmet, de nem hadakozik a dicsőségért. Az a józan, mértékletes, nagyon okos véleményük: ezen a versenyen mindkét község — Ságújfalu és Nógrádszakal is — csak nyerhetett. Ilyen beszédtémák közt közeleg a búcsúzás ideje. Közben játékos pelyhekkel pilin- kél a hó. Ügy látszik, mégis fehér karácsonyunk lesz... Lakos György Higgyék el, szóra sem érdemes az egész. Attól tartok, túlságosan sematikus lesz a történetem. De ha mégis ragaszkodnak hozzá, ám magukra vessenek. Sosem akartam állatorvos lenni. A színművészeti főiskola egy esztendős tagja voltam már, s az apám két pofonnal próbált jobb belátásra bírni. A ránkszakadt mély csendben villámló tekintettel méregettük egymást, apám és én. Nem sokáig tartott az egész, mert kisvártatva mint újabb ütlegek zuhantak rám szavai: — Színésznek mégy... még mit nem! Állatorvos leszel és kész! így indultam el a pályán, s így lett belőlem Horváth László színművész helyett, dr. Horváth László körzeti állatorvos. A színpad ezerszer megálmodott fényes világa helyett maradt a szürke valóság, kemény munkával teli napjaival. Emberek nevelése, állatok gyógyítása. Kezdetben a Hortobágy végtelen pusztaságain, s most néhány hónapja a nógrádi falvakban: Csesztvén, Cserháthalápon, Mohorán. Olyan munka ez, ahol az igaz, emberi törekvések gyakran hullanak még ma is az értetlenség, a maradiság közönyébe. A színművész fáradozását pedig felcsattanó tapssal jutalmazza a közönség!... Persze most joggal gondolhatnak arra, mennyi visszafojtott keserűség lakozik ebben a fiatal, alig harminc esztendős •fiatalemberben. Erről szó sincs. Én tulajdonképpen végtelenül hálás vagyok az apámnak, hogy segített megtalálni igazi helyemet az életben, ügy érzem, szükség van itt a munkámra, s szeretnék, ahol csak tudok, segíteni. A tanácsülésen, ahol a község vezetői eldöntötték, hogy Mohora legyen a körzetem székhelye, a hírt igen vegyes érzésekkel fogadták az emberek. Az őszülő halántékú tanácstitkár hadakozott értem a legjobban. — A szövetkezet kap egy jó szakembert, de az állatorvos sokat m segíthet a falu ügyes-bajos dolgaiban is... — sorakoztatta fel érveit és győzött. Mindennek talán hét-nyolc hónapja lehet. De az első pillanattól úgy érzem — még akkor is. amikor nap-nap után esővel, széllel, faggyal dacolva járom a községeimet, — helyesen választottam. Jól tettem, hogy Mohorára jöttem. Nagyon sok itt a tennivaló. Elvem az. hogy a jó állatorvos munkája nem any- nyira a gyógyítás, mint az állatbetegségek megelőzése. Ehhez pedig az én erőfeszítésem nem elegendő. Bevallom, most nagyon sok hasznát veszem annak, hogy előzőleg a Nógrádkövesdi Állami Gazdaságban töltöttem két esztendőt. Ott tanultam meg: a jó állatorvos állattenyésztő is. S most is vala- m. ennui szövetkezetben jogot formálok arra, hogy a mezőgazdásszal, vagy az állattenyésztési brigádvezetővel együtt határozzuk meg a takarmányozás szigorú rendjét. Ha nem is folyamatosan egész esztendőre, de az elválasztás idején, vagy a hizlalás kezdetén, amikor az állat szervezetét nagyobb megrázkódtatás éri. Tudom, túlságosan prózai dolgok ezek. De számomra, s a szövetkezetben rendkívül fontosak, hiszen értékről, nagy értékről van szó minden gazdaságban, melyből ma még igen sok veszendőbe megy... Itt van például, a mnhorai sertéstelep. Látszólag egészségesek, szépek az állatok. A szakember azonban egykönnyen megállapíthatja, hogy az állományban még mindig pusztít a sertések igen veszedelmes betegsége, a fertőző elvetélés. S mindez azért, mert a szövetkezetben figyelmen kívül hagyták, hogy a fehér hússertés nagyon kényes, igényes állat. Mohorán meg nincs megfelelő tápértékű takarmány, s huzatos betonvadozatú a sertések szálláshelye is. Most már azért, ha valami rendellenességre hívom fel az emberek figyelmét, nem az örökké zsörtölődő szakembert látják bennem, hanem segítőtársukat. De nem volt könnyű az út idáig. Sok vita, szavak heves csatája közepette fordultak lassan-lassan felém az emberek. A viták helyét sosem válogattam. Tanácsüléseken, szövetkezeti közgyűléseken mindig elmondtam véleményemet. Egy alkalommal Mohorán tanácsülésen számoltak be a szövetkezet munkájáról. A számok nagyszerű képet mutattak. Én azonban tudtam, hogy a valóságban nem egészen így áll a dolog. Nem is rejtettem véka alá véleményemet. Elmondtam, mennyivel jobb lenne, ha a szövetkezetiek a jövőre is gondolnának. Miért kellett most eladni 15 tény észüszőt és 200 bárányt? Hasznosabb lett volna, ha a fiatal állatokat tovább nevelik, s később, mint tenyész, vagy hízóállatot adják el. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy máskor elhallgatták előlem, ha valahol baj volt. Malacok, borjak késsék,' időben érkezzék Csesztvére a segítség. S most elnézésüket kell kérnem, hogy megszakítom a beszélgetést. Megígértem Va- lika néninek, a színjátszócsoport vezetőjének, hogy nem késem a próbáról. Mindjárt hat óra, s én nem szeretném, ha várniok kellene rám. A község fiataljai háromfelyo- násos színdarabbal készülnek karácsonyra. Megkértek játsz- szam én is. Zsendát alakítom a darabban, az ÜB elnököt. .. Eayszer már szerepeltünk Cserháthalápon is, s most, amikor egyik este a községben az autóbuszra vártam, az utca túlsó oldaláról két fiúcska csodálkozott rám: — Nézd már — szólt az idősebbik társának — megint itt van Zsenda bácsi... — örülök, hogy újra eljöttek, legalább szétnéznek nálunk. Kényelmesebb, szebb lakást igazán nem is kívánhattunk volna. A tanács vásárolta, mindjárt akkor, amikor idejöttem. A feleségem hullottak el, s én napok múlva tudtam meg az esetet. A járási tanácson felelősségre vontak, miért nem jelentettem a dolgot időben. Szerencsére azonban ma már mindez a múlté. Egyre inkább érzem, hogy fontos ember lettem a körzetben, igényt tartanak a segítségemre. S én mit tehetek ilyenkor? Nagyon sokszor föláldozom még a szabad időmet is. Valamelyik este is éppen olvasni készülődtem, mikor a kapucsengő vendéget jelzett. Kinéztem az ablakon. A, kertek alatt már ott leselkedett a sötétség. Csak a kedvező alkalomra várt, hogy észrevétlenül belopja magát a házak közé. A kapuban sztne- hagyott kabátban, öreg kalapban parasztember várt rám. Csesztvéről jött, a szomszéd községből. — Baj van doktor úr, a borjakkal — mondta. El kellene jönnie... — Rendben van... bár gyalogosan elég hosszú lesz az út. — Itt van a ló — intett fejével az én emberem — itt áll a kerítés végénél. Néhány perc múlva a lovak patája egyenletesen csattogott a kövezeten, hogy ne is itt tanít Mohorán... Tölts csak kedves, bort a vendégek poharába!.. Úgy és most egészségükre!... Tudják, kitől kaptam a bort? Egy öreg állattenyésztő dugta a kabátom zsebébe a papírosba rejtett üveget. — Doktor úr — mondta zavartan — fogadja csak el, úgy is régen ígérem már... — Az előszobában látták azt a szép faragott juhászbotot? Azt meg egyik juhászom küldte, hogy emlékezzem rá... — Amikor első alkalommal beszélgettünk, talán a kapunál járhattak, amikor Lajos bácsi, a tanácstitkár megkérdezte: — Te Laci, azt miért nem mondtad el, hogy tagjelölt vagy, hogv felvételedet kérted a pártba? — A választ, amit akkor adtam, még most is mosolygom: — Még mit nem... majd valamiféle pozitív hőst próbálnak faragni belőlem! Én csak egyszerű hétköznapi ember vagyok, aki a valóságnak él, aki mindig elégedetlen önmagával, s akiből nagyon sok _ van ebben az embert, falvakat formáló új világunkban. Vincze Istvánné A Caudillo reformjai Amikor a spanyol újságok bejelentették, hogy az állami közigazgatás beosztottjai számára olyan akadémia felállítását tervezik, ahol a királyság hivatalnokai a humor hatásos eszközeit sajátíthatják el „a lakossággal való érintkezés megjavításának céljából”, az egész világ megköny- nyebbülten sóhajtott fel- nagy és forradalmi változások várhatók az ibériai félszigeten. A magas törvényhozó testület elé terjesztettek többek között egy javaslatot, amely a posta munkáját hivatott megreformálni. Egy több száz éves rendelkezés miatt még ma is személyesen kell a postára menni, ha bárki is ötszáz grammnál súlyosabb csomagot kap. Kivételt azok a nyomós esetek képeznek, amikor is a postai kihordó szíve számos pesetákkal lá- gyíttatik meg. Ugyancsak személyes megjelenés szükségeltetik, ha bármely küldeménynél a bérmentesítéssel kapcsolatosan valamifajta hiba forog fenn. A postánál „fennforgó” hibák egyébként olyan méreteket öltenek, hogy a reformbizottság nem ellenezné a fővárosban — az állami posta helyett — bizonyos magánvállalkozások szíves közreműködését. S ha ezek után Spanyolországban bárki csak egyetlen szót is merészel ejteni az ország középkori elmaradottságáról, joggal sütheti rá a felséges Caudillo a rosszhiszeműség bélyegét, hiszen Sponyolország — íme — évszázadokat lépett előre!
