Nógrádi Népújság. 1962. augusztus (18. évfolyam. 61-69. szám)
1962-08-19 / 66-67. szám
DCísei dúnth - szépség iiqíjében 1934. Ennyi. Mindössze ez áll a vaskos köteten, amelyet a véletlen vetett elém a tűnő idő romlandó maradékából. Pergetem a lapokat, Az Est hármaskönyvének archívumát, mert a korabeli újság éves kalendáriuma ez s a képekről, írásokból különös és idegen világ tekint rám és szólal meg. Idegen ez már nekünk egészen: más a látószög és más a nyelv. A világ szemlélete, jelfogó érzékelése nem a mienk, — egy megsemmisült rendé. És mégis, — és talán éppen ezért roppant tanulságos. A könyv egyszerre kérdést szegez nekem, bizarr asszociációt: Melyik szebb? Arcok ellenpólusai sorakoznak az oldalakon: világhódító, bóditó sztárok másaié és a falu névtelen virágaié. S a különös bokrétában a nógrádi táj szépei is. Bujákról, Kazárról, Örhálomról... ahol a legpompásabbak virulták akkoron. 1 Az ellentétek furcsa izgalmát így tárják elénk a sorok: „SZÉP az arcuk, amelyet érdekessé vagy szabályossá teremtett a gondatlan születés és a kozmetika s öntudatos pompázatos szépségben büszkélkedik a fotografáló lencse előtt: ' szép az arcuk: ezerszer beleszántott a tairaszi szél, végigverte a nyári zápor, behavazta a tél, de — szép. SZÉP a szemük beszédes ragyogása: velencei tükör ragyogásában tanulták, szerelem pezsgő mámorában tökéletesítették az ékesszólását; szép a szemük: egyszerű szava együtt született az első szerelmes szivdobbanásukkal. SZÉP a mosolyuk: a barátság, a vágyódás, a csábítás ezer színe csillog benne; szép a mosolyuk: búzamezők hangulata, virágillat árad belőle. SZÉP az alakjuk: párducosan karcsúvá és rugalmassá tenyésztették és feldíszítették olyan ékességekkel. mint a kívánatosán gömbölyödő vállak, selymek alatt sejtelmesen megbúvó apró keblek, selyemharisnyás, finoman iveit lábck, ölelésre termett karok és kezek hosszú, finom ujjai, amelyek fojtogatni is tudnak; szép az alakjuk, mert a munka nem tudta megtörni a szépségét és árad belőle az erő...” Ez hát az alap, amelyen a szépség vetélkedője folyik s amelyre választ kér a könyv a „nyájas" olvasótól. S én, — ha csaknem három hosszú évtizedet késve is, — úgy éreztem, válaszolni kell, mert érdemes és csak most igazán izgalmas. 0, nem az arcok szebb, különb vonalait meglelni a képek nyomán, — az emberi életét. A szépség lényegét, a sorsok hasznosságát. S percig sem fáztam ez összevetéstől, mert mivé lettek már a fénylő csillagok, a mozik sztárjai. A csillagok ragyognak és lehullanak törvényszerűen. A csillagok csak káprázatot adnak, de sugarúiknak nincs melege. Négy csillag-útból csak a nagy Garbo fényívének káprázata él bennünk, régi csodáiéiban. Margaret McCon- nel, Adrienne Ames, Heater Angel mögött már koromfekete az éjszaka. Hogy mely nép egén ragyogtak, az is csak nevükből sejlik. Mi maradt szépségükből? S csupán az arcéból is?! Élettelen nyomat néhány képes magazin lapján. Ennyi. Sorsuk után hasztalan keresünk, sorsuknak nincs nyoma sem lexikonban, sem szivekbe beleírva. Gréta Garbo élt, teremtett. Ezért volt szép. Tisztelet és becsülés nevének. De most magányos matróna, pedig százezrek rajongták és ezrek voltak udvaroncai a fényben. Margaret McConnel? ...Adrienne Ames? ...Heather Angel?.. hallgat róluk a krónika. S a Palócföld szépei?.. Ugyan vannak-e még?.. Meglelni-e őket a sárgult könyv képei nyomán?.. Mi lett a sorsuk, szépségük sorsa? — induljunk el harminc év labirintusában a hozzájuk vivő, választ Ígérő utakon: ,fBetenrk ízolqádatáhaii tini..“ Heather Angel Heather Angel bájos arca mellett a régi fénykép őr- halmi menyecskét mutat, ör- halmi menyecske... ez minden híd, amely a mától a múlthoz ível, ezen kell áthaladni. Mutatom az arcmását az őrhalmi községi tanácson s egyszerre többen is felkiáltanak: — Sipeki Bözsi! — Merre találnám? — kérdem szorongva, mert huszonnyolc év nagy idő... r hátha. .. nem találom már. De a válasz megnyugtat. — Sipeki Bözsi, azazhogy Kovács Erzsiké. — tudniillik Sipekről került ide. — magyarázzák. — most Balassagyarmaton él. A kórházi konyhán dolgozik. Tóth Ká- roiynét keresse. . . A konyhafolvosón képpel a kezemben várakozom, míg „Erzsiké nénit” hívják. Vajon megőrzöt.t-e valamit, a régi szépségből, amiről a kép bizonykodik Amint vidáman elém toppan. nem. ismerek rá. Pedig mennyire fiatal, hiszen öregasszonyt vártam. Fiatal, csak teltebb az arc, a termet, mint a régi volt, de a mosoly, az változatlan. Mutatom az egykori önmagának. Egészen elérzókenyül egy percre. — Ezen a képen egy éves asszony és összesen tizenöt éves voltam. Belügyminiszteri engedéllyel mentem férjhez s az engedélyt háromszor .. .és Kovács Erzsiké kellett kérelmezni. Nagyon jól emlékszem erre a felvételre, a nemrég meghalt híres fotós, Vadas Ernő készítette Pesten, mikor a Gyöngyös- bokrétával jártunk. Én sokszor voltam Vadaséknál. rengeteg felvételt csinált rólam, sajnos, alig maradt valami, a háború alatt legtöbb elpusztult. Nekem ebből sincsen. — Sikerült-e, szép volt-e az élete? A ma 43 éves Erzsiké „néni”, a Gyöngyösbokréta egykori, egyik legszebb gyöngyszeme azt vallja, nehéz, de mégis szép. Kis föld, kicsi kenyér, de meleg otthon. S az elhunyt, az első ember után is békés és boldog új házasság Tóth Károly oldalán. Meghitt fészek Balassagyarmaton a Szabó Lőrinc utcában, tele emlékekkel, csecsebecsékkel, a szekrény mélyén a régi viselet ma is pompázatos darabjaival. — És család? — Nem volt gyermekem sohasem. Talán az egyetlen, amit nem kaptam meg egyik boldog házasságban sem. Most pedig már ami a családot jelenti nekem, ez a kórház. Betegeket szolgálni, — higgye eü, — ha nagyon fáradságos is, — boldogító feladat s én szívesen végzem. Ha egyszer meglátogat. — jöjjön el hozzánk. — nagyon sokat beszélhetek az életemről s megláthatja, milyen szépen élek. Nem hiányzik az életemből semmi... ,/Bánatban u, örömben is aalt részem...” Margaret McConnel mellé kazári menyecskét állított a fotográfus szépség-riválisnak. Ki ez a kazári asszony,! meglelhetem-e? — kérdeztem megint csak a községi tanácson. S csakhamar megtörtént a személyazonosság kiderítése is: — Tőzsér Gyula Istvánná. — mondják — Ma is ilyen viseletben jár, csak nagyon megöregedett. Tőzsérék hosszú, fehér háza a szövetkezeti bolttal szemben van. Itt él Tőzsénné, Komár Borbála. Kelletlenül, kevés szívességgel fogad, csak mikor meghallja, miről vain szó, akkor enged fel valamennyire, de aggodalommal felelget. Bizony, bizony, Komái' Bo- riska híres szépségéből keveset őrzött meg Tőzsérné, pedig alig 47 esztendős. De neun volt könnyű az élet, amit élt. s ma sem mindenben az. — A házasság talán? — Szépen indult az. Jó ember az uram, csak ne inna, nem lenne semmi panaszom. Több, miint ezer forint a bányanyugdíja s a gyereMargaret McConncí kék is szépen keresnek, nincs gondunk a megélhetésre. De tudja, a gyerekekkel sem voltam nagyon szerencsés. A nagylányom beteg, a három fiú közül a középsőnek egy lövedék levitte az újjait... Pedig, nézze, milyen szép gyereK. Mutatja a fia képét, sírásba csuklik, úgy magyarázza: — Iskolás volt még, amikor történt. Patront talált, kalapálni kezdte... Most fo- gatos a termelőszövetkezetben, nagyon jól keres, szorgalmas. a múlt évben is 19 mázsa kukoricát hozott haza. Az idősebbik Mizserfán van, a bányamémökségen, az is iparkodó, a legkisebb, ez meg, — mutatja, — harmadik iskolába jár. — Akkor mégsem olyan nagyon nehéz ez az élet... Nem olyan sötét... — Nem is úgy panaszolom én, — húzódik halvány mosolyra a pókhálós arc. De tudja, mennyi gond van három fiúval? .. Főzni, mosni... mindig mosni rájuk... — És mikor volt, amikor legszebben volt az élete? — Jaj, az. nagyon régen, talán igaz se volt, lelkem... Még a lányságban, mikor aratókoszorúvai köszönteoi jártunk Zsoldos Béla birtokára és azt énekeltük, hogy: Megérett a búza. Le lehet már vágni. .. — Sok külföldi járt Zsol.. .és Komár Borbála dosékhoz, — magyarázza tovább, — azokat köszöntöttük. — S mi a legérdekesebb emléke még, Bori néni? — Volt itt egyszer egy német színész. Az a kezével is, lábával is más-más betűt tudott .írni... — Szóval jó életük volt akkoriban... — Azt éppen nem mondanám, de kevesebb volt a gond. Bár a gyerekek azt mondják, a gond az éppenséggel most kevesebb, csak én lettem öreg. Beletörődőn sóhajt: — Lehet, hogy nekik van igazuk. Hogy így jobb, ahogy van. „cA. iKujAf jiam katana...” Adrienne Ames „szépségtársát” hasztalan kerestem Nógrád községben, ahova a kép utalt a feliratával, nem ismert rá senki. Azt mondták az ottaniak, még a viselet sem az övék, az öltözék az kazári, hát itt próbáltam megtalálni s Tőzsérné lett a segítőm. A legkisebbik Tőzsér gyerek kalauzolt végül is Nagy Gáborné, Sándor Kata portájára. Csinos, tiszta kis villaház az övék, az udvarban külön nyári helyiség s az asszony, aki a kutyaszóra előjött, csak alig enyhén őszül. Mutatom a képet, de mielőtt még vállalhatná önmagát, az idegenre előkíváncsiskodó szomszéd lány mór ki is mondja a döntést, nagy csodálkozva: — Ni, ez meg Katica néni! — Az ám!.. — lepődik meg Nagyiné. — Hogy kerülök én ide?.. Nem is emlékszem. Adrienne Ames A feledés burka lassan mégis hámlani kezd a távoli emlékekről, Nagy Gáborné szinte a régi Sándor Kata lesz, az a 28 év előtti, aki ifjú asszonyként férjével volt egy-egy szála Paulini Béla parasztkuriúzum rendeltetésű Gyöngyösbokrétájának. — Hát, bizony, már csak van is meg nincs is ilyen ruha nálunk. Alig egy-két asz- szony hordja, azt, ami van s mi is most akarunk csinálni egy páran, hogy lefényképez- tessük magunkat. A délelőtti csendben az egész ház, a tiszta, rendes udvar, a békésen, egymás mellett hűsülö kutya és cirmos is, valami nagy nyugalmat áraszt. Nagyné úgy látszik, megérzi, mire gondolhatok, merj megelőzi a szinte feleslegessé váló kérdést. — Bányász-szegénységben éltünk s szegények vagyunk, de nem panaszkodhatunk. Ez a ház még ötvenben .. .és Sándor Kata épült, a nyári konyha az újabb, csak fürdőikádat nem bírunk kapni. Van egy nagyfiúnk, Pesten katona s, hogy legutóbb meglátogattuk, ott is kerestünk, de nem sikerült. De ez olyan semmi-bosszúság, mert mi a házasságunk óta nagyon boldogan éltünk. A férjem Jvígkedélyű, tréfás ember, a fiam is olyan, nálunk soha hangos szó még nem esett, ami haragból, vagy veszekedésből dett volna. Csak- hát a kor az eljár, ez; az egyetlen baj... fájlalom a karom, reumás... Most is Bükkszéken voltam, hogy használjon a víz... Hiába, na, már elmúltam 48 éves!. . — Azt mondják a faluban: Sándor Katica híres szépség volt. — közlöm vele. mint vélekednek. — Nem az a fontos, hogy szép volt-e valaki, hanem az élete... hogy az milyennek sikerült? Az én életem pedig nagyon szép. cAz eikatLádatt meaqasszaaq Palőcszépeim sorában utolsónak egy menyasszony után kutatok, de már tudom, hogy hasztalan a keresés a jelzett helyen, Bujákon. A menyasz- szonynak nincs nyoma, s, — mint Almási Miklós öreg 'iskolamestertől, a Gyöngyösbokréta valahai bujáki szervezőjétől hallom: — nem is lehetett. Nem, mert hamis a kép. — Ez a viselet nem bujáki. Nálunk a főkötő nem virággal, hanem tükrökkel van kirakva, a blúz nyakvágása nem ilyen zárt, hanem sokkal nyitottabb s a nyakban három-négy sor gyöngy is díszeleg. Aki est viselte, városi nő, csak beöltözött fény- képeztetni magát. Nem a mieink közül való, egyikre sem ismerek rá. Nem, nem a mi szépünk. Az egyetlen a csillagok közül, Greta Garbo, akinek nevét, fényútját követni tudjuk. valami különös szimbólumként így maradt páratlan e nyomkövető riportban, mint ahogy művészetének szépsége egyedülálló és senkiivel nem mérhető. .. .De a szépségverseny, azt hiszem, így is a javunkra dőlt. Greta Garbo .. .és az eltűnt bujáki menyasszony Huszonnyolc év nagy idő. Nem múlik nyomtalanul senki felett... Valaki azt mondta egyszer: a szépség elmúlik, a csúnyaság az örök. S e szellemes igazság érvényét látni szívszorító tapasztalás. De csakis akkor, ha e szépségromlás nem csak az arcot kezdi ki, de az emberi életet is, ha az idő a sorsutat torzítja el. A sorsok, amelyeket kerestem, állták az évtizedeket, s szépek maradtak. Szépek, mert tartalmat, emberi célt hordoznak útjukon. Apró gondokkal, borulásokkal is tiszta, szép célokat: családért, evében közésségért élést. Olyan célokat, amelyek dolgos, egyszerű életeknek adnak hevületet, örömet. A csillagok nem tudnak örülni és nem tudnak hevül- ni. Csak ragyogni tudnák. S ezért nem igazán szépek. Én legalább igy láttam. , . Barna Tibor
