Nógrádi Népújság. 1962. május (18. évfolyam. 36-43. szám)

1962-05-23 / 41. szám

4 NOeRADINÉPÜJSAflf 1962. május 23. Hogyan védekezzünk a fáradtság ellen Az elfáradás: élet jelenség. Amikor ébren vagyunk, mindig többé-kevésbé működ­nek izmaink, érzékszerveink, terhelés alatt áll az irányítást végző központi idegrendszer. Ha egész nap szórakozunk (pl. a Balatonon vitorlázunk, a Mátrában túrázunk), sőt, ha „semmit sem csinálunk”, szervezetünk akkor is napon­ta megkívánja az alvást. Bio­lógiai értelemben tehát az üdülés, a „pihenés” is fárasz­tó, és természetes, hogy még inkább fellép ez a jelenség, ha dolgozunk. A munkalélek­tan egyik ága ezt vizsgálja, és olyan módszereket igyek­szik kialakítani, amelyek a lehető legkisebb mértékűre csökkentik az elfáradást. Mérések „Fáradtnak lenni” — szub­jektív érzés, s az okai na­gyon különbözőek. Esetleg be­tegségből (alacsony vérnyo­másból, lappangó fertőzésből) ered — ekkor az orvostudo­mányra tartozik. A munka­lélektan azt vizsgálja, hogy egészséges embereknél mi­lyen terhelés hatására követ­kezik be a fáradtság-érzés, hogyan változik a munakidő alatt, mikor kezd a teljesít­mény rovására menni, és mi­kor éri el azt a pontot, ame­lyen túl az elfárdaás már zavart okozhat a termelés­ben, még inkább árt a dol­gozó egészségének. Az elfáradás fokozatai és változásaim a már objektív módszerekkel mérhetők. Az agykéreg megterheléséről pél­dául biztos adatokat szolgál­tat az, hogy mennyi idő alatt válaszol a szervezet a külön­féle ingerekre, vagy mennyi­vel kell emelni az „ingerkü­szöböt”, hogy ugyanaz a ha­tás jöjjön létre. A bevitt in­ger (fény- és hőhatás stb.) és a válaszcselekvés között el­telt idő úgy mutatja az elfá­radás fokát, mint a lázmérő a test hőmérsékletét. Hason­lóképpen mérhetők a légzési, ^.\/lJlVA/'lPV.\/lllVA/lllV*\/lllVA/lllVA/lllVA/lPv.VTV»VnPVAVWV.\/'^V.\/^V.\^V.VlllV.\^I^A/ll'V^ mozgási, izomösszehúzódási rendellenességek — az álmos­ság, bágyadtságérzés objektív tünetei. Ezek a példák mu­tatják: a munkalélektan szi­lárdan megalapozott tudo­mány, ha gyümölcseit nem is tudjuk még naponta és az élet minden területén learat­Módszerek Nagy lehetőségeket ígérő tudomány, amelyben végle­ges megoldások váltakoznak, egyelőre vitás, eldönthetetlen kérdésekkel. Vitás még pél­dául, hogy a rövidített mun­kaidőt kevesebb napra, vagy több napon át kevesebb órá­ra célszerű beosztani. Való­színűnek látszik, hogy heti két napnál hosszabb munka­szünetet általában nem tesz szükségessé az elfáradás mér­téke, másrészt káros hatású kizökkenést okoz. Természe­tesen ez szervezési kérdés is, de a munkalélektannak két­ségtelenül döntő szava lesz a megoldásánál. Beható vizsgálatok, méré­sek tárgya, hogy a napi mun­kaidőben az egyszeri hosz- szabb, vagy ismételt rövidebb pihenővel küszöbölhető-e ki inkább a fáradtságérzés. Úgy látszik, hogy egyhangú (mo­noton) munkát hatásosabban old fel a többször beiktatott, rövidebb szünet. Az egyhangúság egyébként az elfáradás egyik legfőbb okozója. Munkalélektani fel­ismerésből született ez a megoldás a monotéria meg­szüntetésére: ugyanolyan munkát végez a két szövőnő: ha előre megtervezett mun­kamegosztással két gépen kö­zösen dolgoznak, kevésbé fá­radnak el és termelésük is eredményesebb. A munkalé­lektan arra is figyelmeztet: csak azok dolgozhatnak így együtt, akik rokonszenveznek egymással, s az is fontos, hogy mind a ketten egyfor­ma színvonalon álló, gyakor­lott munkások legyenek. Ál­talában: minél nagyobb a gyakorlat (rutin), annál in­kább véd a változatosság a figyelmet elernyesztő egyhan­gúság ellen. Mind a modem gépek, az izom munka helyett mindin­kább a figyelmet veszik igénybe, fontos a figyelem ébrentartása. Ezeken a példákon is lát­hatjuk, milyen sokrétű tudo­mány a munkalélektan és ho­gyan kapcsolódnak össze kü­lönböző területei. •• Ülést tartott a megyei, nőtanács végrehajtó bizottsága Hétfőn ülést tartott a me­gyei nőtanács végrehajtó bi­zottsága. Az ülésen két igen fontos, a nőmozgalmi munká­val kapcsolatos kérdést vitat­tak meg. Először Vadkerti Lórántné előterjesztése alapján megtár­gyalták a szülői munkaközös­ségi hiúnkéval kapcsolatos nő­mozgalmi feladatokat, meg­határozták a tennivalókat. Megállapították, azon kell munkálkodni, hogy a szülők alkotó részesei legyenek a ne­velő munkának. Ezután a vb elfogadta a könyvbarát mozgalom terén a nőtanács által elért sike­rekről szóló tájékoztató jelen­tést. Eredmények és tervek a Szécsényi Mezőgazdasági Technikumban Az elelnforradalom óta az idén hagyja el első ízben érettségi bizonyítvánnyal a zsebében majd harminc fiatal a Szécsényi Mezőgazdasági Technikumot, Az osztályvizs­gákon huszonnyolcán vettek részt, valamennyien sikerrel- fejezték be negyedik évi ta­nulmányaikat. Három kitűnő, négy jeles, tizenkét jó és kilenc kö­zepes eredményt könyvel­het el az folyamán. Elégséges és elégtelen tanuló nincs közöttük. Az osztály ta­nulmányi átlaga 4 fölött van, ami országos viszonylatban is fehér holló számba megy. Hogy mennyire komoly tar­talomról és tudásszomjról ta­núskodnak az említett szá­mok, az is bizonyítja, hogy huszonhármán jelentkeztek továbbtanulásra különböző jellegű egyetemekre és főis­kolákra. Csak Gödöllőre ki­lenc fiatal készül, de többen pályáznak Magyaróvárra, Debrecenbe, Keszthelyre. Bu­dapestre is. Néhánynak máris sikerült társadalmi ösztöndíjat szerezni, igy Sümegi István a szécsényi Rákóczi Termelő- szövetkezettel, Tóth József a szügyi Mezőgazdasági Tangaz­dasággal kötött szerződést. Eszerint a tanulmányaik idején élve­zett ösztöndíj viszonzása­ként a diploma megszer­zése után a patronáló gazdaságban vállalnak állást. Az is biztató, hogy a 28 érettségizendő fiatal közül huszonötén megyénkbeliek, akiknek szülei túlnyomórészt a szocialista nagyüzemi mező- gazdaságban dolgoznak s gyermekeiket is oda várják vissza majd, mikor már ag- romémökök, állatorvosok és más szakemberekként hasz­nosíthatják falun tudásukat. Három lány is van a végző­sök között, akik mind a hár­N egyedszázada is elmúlt már azoknak a gyerekévek­nek, amelyek egyik legérde­kesebb alakja volt — leg­alábbis számomra — az öreg Hancsák bácsi. Érdekes volt, mert egyesek félcédulásnak, mások rigolyás, bolondos öreg­nek, s voltak, akik egysze­rűen csak öregnek tartották. Egykori játszópajtásaim tán még emlékeznek rá. Szikár volt, mint a mogyorófavessző. Görnyedt a háta, mint a na­pon száradt kötél. Amolyan csepűforma haja volt. Ron­gyos a kabátja, nadrágját is ezer folt tarkította — ha ugyan tudni lehetett, melyik a nadrág igazi szövetje. Ha így nem emlékeznének rá, hát elmondom hozzá a közelebbi ismertetőt, ö volt az, akire gyakran rákiáltot­tunk, hogy: „Hancsák bácsi, papírkatona!” Ezen annyira feldühödött szegény öreg, hogy végigsza- lajtatta velünk kistarjánt. Jött utánunk, mint a veszedelem. Csak az a csodálatos, hogy nem emlékszem egy olyan esetre sem, amikor sikerült volna, akár egyikünket is nyakoncsípnie. Lehet, hogy ez volt az egyetlen játéka? Le­het, hogy sajnált bennünket és engedte, hadd játszunk? De nem is emiatt emlékez­tem most az öregre. Két ok vezetett rá. Mindkettőnek na­gyon közeli és erőteljes ak­tualitása van. Gondolom, az okot meglelik, akik akarják, Hancsák bácsi két nevezetes históriájában. Sokáig nem is sejtettem miért kiabálom rá, hogy pa­pírkatona. Egy este — ilyen májusféle zivatarközi boron­gás volt — még a nagyapám magyarázta meg Hancsák bá­csi furcsa nevének történetét. A történet pedig valahol Boszniában? A Piávénál? Le­het Polában? Nem tudom. De nem is számottevő. Támadás előtti nagy izgalom volt. Min­denki reszketett a félelmetes pergőtűztől, a vad szuronyro­hamtól. Ki imával, ki károm­kodással, ki meg búskomor hallgatással várta a végit. 7őanes/ik há('ji... Hancsák bácsi rá se hederi- tett. Csak várt. Amikor aztán eljött a nap, hogy „irány a mészárszék”, Hancsák bácsi megmakacsolta magát. Ugy- mondja nagyapám: „Kiült a jámbor a dekung szélire, rö­högött, mint a megrészegült. s nem mozdult az egy tapod­tat sem. Ha kérdezték csak hümmögött. Hümmögött ám!” Akkor nem értettem egé­szen a szavak értelmét, amit nagyapám tolmácsolt — biz­tosan némi ráadással! De az emlékeim rostáján azért csak fennakadt egy-két morzsalék: Odamegy Hancsákhoz a káp­lár. — Te tulok, te mit röhögsz? — Nem röhögök én káplár uram. Csak azon mulatom ma­gam, hogy ezek miképp sza­ladnak fölöslegesen. Holnap úgyis dobhatják a puskát ve­szendőbe! — Inkább fogd te is, te vadember, ha azt nem aka­rod, hogy a srapnell szakítsa le ezt a szép fejedet. — Jót van ez itt káplár uram. Ki is eszeltem már ve­le, hogy mit teszünk a sok bolond gyilkolóval. A kardok­ból majd gereblyét eszkábá- lunk, azzal takarítjuk a püs­pök kertjét, azzal ritkítjuk a réti szénát, hogy jó zsenge falatja legyen belőle a kis tinónak. A puskákból, meg az ágyúból harangot öntünk. Olyan szép hangja lesz! A szuronyból meg tésztavágó ké­seket kell ókomulálni. Nem is megyek én tovább káplár uram! De nem ám! Hozzá­kezdek hamarjában, csinálok egyet-kettőt mustrába a sar- zsisoknak. Nézte a káplár, mint a szélütöttet. Szidta a lajtnant, ahogy a száján kifért. De Hancsáknak már az úristen sem parancsolt. Ha szólt az ágyú, karesztett vetett. — Csitt babák, halljátok a harangot? Ha fütyült a srapnell, fel­ugrott jó magasra, hátha el­csíphet egyet röptiben. — Jó lenne a darabja. Ne­hezéknek tenném a drót vé­gire, amit a petrencén átal- vetek... Srapnellt sem kapott el, go­lyót se látott a véres csatá­kon Hazaküldte őt az ezred- orvos... És fájdalom, még azóta sem öntöttek harangot a fegyve­rekből! Még azóta sem vál­toztak át a szuronyok tészta­vágó késekké! Csak Hancsák bácsiról hittük, hogy félcédu- lás! Lehet, hogy negyedszá­zad elég idő arra, hogy fel­mentsük őt?! Aztán még valami! Volt az öregnek — és most is él valahol — egy unoká­ja. Nem tudom már minek hítták a rendes nevén, mert ki tartotta számon őt? És miért? Mi, gyerekek, akkor, csak Istenkének becéztük. És ez a név úgy ráragadt, hogy nem volt istenpárja, aki le­mosta volna róla. Az ördög sem tudta, hogy mi m.iatt kapott ilyen nagy nevet ab­ban az istenes világban. De hogy kapott, azt bizonyítha­tom száz tarjáni magamkora- belivel is! Ennek a történetét is csak nagysokára tudtam meg va­lamelyik tarjáni öregasszony­tól. Mesélik, hogy az öreg Hancsák nem volt valami nagy bátorságban a szentek­kel. Kocsmába se ment, de a templomot is messze elke­rülte. Egyszer aztán neki­támadt a lenti templom öreg plébánosa: Ferenc atya. Hogy azt mondja: „Hallja csak Han­csák, nem lesz az jól, hogy maga nagyon kerüli az Isten­két! De legalább az unoká­ját járassa a hittanórára, hogy el ne kárhozzon az ártat­lan ...” — Aztán minek menjek én az Istenkéhez? — kérdezte Hancsák. — Hogy boldogabb legyél, fiam! — Ha már igy vagyunk, tisztelendő atyám, hadd mond­jam ki, amit gondolok. Bol­dogabb lennék én anélkül is. ha nem rongyoskodna az uno­kám, ha nem lennének olyan éhesek, mint amilyenek. Itt van nekem az Istenke, itt-e. A gyerek. Ez az istenke, nem a maga szobra ott a temp­lomban. — Azt a gyereket meg csak hagyja maga békiben. Azt kell annak megtanulnia, ho­gyan boldoguljon az élettel. Azt pedig nem írja meg a szentírás, hogy a szegény em­ber kölyke. hogy lakhat jól üres polcról. — Elkárhozik, Hancsák, megveri az Isten! — Megvert az minket így is. Tudja-e tisztelendő atyám, milyen isten kell nekünk? Sze­génypárti! Ha olyan lesz, ha úgy mutatkozik, hát akkor el­megyek hozzá én is, meg az unokám is. Addig megleszünk egymás nélkül is. — Igaz-e, te istenke? — füttyentett egyet az öreg és barackot nyomott az unokája fejire. Ferenc atyát pedig úgy otthagyta a kistarjám sáros úton. mint szent Pál az oláhokat. Csodálatos módon az öre­get mégsem az Isten verte meg, hanem a város, mert sem nyugdíjat, sem valami­féle segélyt nem kapott. Rá­adásul még azt is elhíresz­telték, hogy félnótás a jám­bor, mert minden gyerek azt kiabálja utána: — Hancsák bácsi, papír- katona! Lelhetünk-e valamely ak­tualitást Hancsák bácsi his­tóriája mögött? Mindenkinek egyéni dolga, felfogása, élet- szemlélete szerint való dolog. Egy azonban bizonyos: az okot nem kell keresni! Én mindenesetre — ha élne még szegény — elmennék hoz­zá és megmondanám neki, hogy nem is volt ő olyan papírkatona. S ha jól öltöz­tetem fel emlékeimben az öreg arcvonásait — talán emiatt nem sikerült neki soha, egyikünket sem nyakoncsípnie! Pásztor Ferenc man tovább akarnak tanulni. Most tehát a legfontosabb, a hátralévő pár hét minden óráját hasznosítani annak ér­dekében, hogy a fiatal techni­kus jelöltek legalább olyan eredménnyel állítják meg az érettségi vizsga nehéz pró­báját, mint az osztályvizsgáét. Ehhez a felkészülésihez se­gít az a verseny is, amelyik az ország több mint félszáz mezőgazdasági jellegű közép­iskolájának negyedikes tanu­lói között május 21-től 25-ig folyik Pápán. Szécsényben már házi versenyek voltak, amelyen azt dönötték el, hogy ki legyen az a három tanuló- aki a legtökéletesebb gyakorlati felkészültséggel képvisel­heti az iskolát az országos küzdelemben. Percze József rimóci, Farkas János hugyagi és Jenei László gödöllői származású tanulók­nak sikerült az első három helyet megszerezniük. A szak­tanárok segítségével ezután többnapos gyakorlaton vettek részt, míg sor került az iz­galmas útra. Évek óta szokásos ez az országos verseny, de a szécsé- nyiek az idén vesznek részt először rajta. Reméljük, hogy a következő alkalammal már arról írhatunk: a Szécsényi Mezőgazdasági Technikum diákjai nem vallottak gyent Pápán. A gége osztályon A megyei kór­ház gége osztályán a jó idő újra „di­vatba hozta” a ma már simán ve­szélymentesen el­végezhető mandu­laműtéteket. A szakavatott orvo­sok szinte fájda­lommentesen vég­zik el a hajdan annyira rettegett műtétet. öt-hat napos kórházi megfigyelés után a betegek gyó­gyultan hagyják el a kórházat. Es ha az orvos ott­honra adott utasí­tásait gondosan be is tartják, nem lehet semmi prob­léma, nem történ« hét komplikáció. Képeink még a kórházi kezelés közben készültek, a fényképezőgép lencséje megörökí« tette az orvosi vizsgálat két fon« tos momentumát. Farkas Mártik» már túl van a „nagy” műtéten. Szaniszlóné dr. Kormos Margit el­lenőrzi, nem vér­zett e be a kis beteg torka. Itt bizony egy kis komplikáció van. A beteg a fülére is panaszkodik. Dr. Furtényi Géza főorvos Berecz Gyuláné asszisz­tens segítségével alapos vizsgálatot tart. (Fényképezte: Tamaska Gyula)

Next

/
Oldalképek
Tartalom