Nógrádi Népújság, 1961. december (17. évfolyam, 97-105. szám)
1961-12-30 / 105. szám
4 NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 1961. december 30. Elvéhez hű maradt (VÁZLAT) II. Az állandó bombázások és a front közeledte miatt a kegyelmi kérvényt elbíráló bizottság Miskolcra nem tudott kiszállni. A hat partizánt kéz- és lábbilincsbe verve, külön cellákba zárva, szigorú őrizet alatt tartották. A tárgyalás előtti napok vallomást kicsikarni szándékozó kínzásai megszűntek ugyan, de a testet nyúzó embertelenségek helyébe egy, a lélekre szorító marokkal nehezedő még szörnyűbb félelem zsugorodott: mikor szólítják őket a bitófa alá, vagy a kivégző osztag elé. Sopronban voltak már. Először Kőhidára vitték őket, de ott a fegyház annyira zsúfolva volt 1944. végén, hogy nem tudtak helyet adni nekik. A városban lévő katonai laktanyában is politikai letartóztatottak voltak, itt kötöttek ki végül. Közös cellába kerültek s hajnalonként ijedten fogták meg egymás kezét, amikor ugyanabban az időben felhangzott az udvaron az aznapra besorolt halálraítéltek utolsó kiáltása, nyomában a kegyetlen sortűz. De egyben edzette is őket ez a láthatatlan színjáték. Bátorították egymást és mindennap újra megfogadták, hogyha ott állnak majd, némán fogadják a halált, ne mondhassa senki, hogy gyáván viselkedtek. Nem sokáig várakoztatták őket. A hadbíróság ugyanabban az épületben működött. Ott álltak már mindannyian a folyosón. Arccal a fal felé fordulva, moccanás nélkül. Mielőtt még a hadbíró százados elé vitték őket, egy karpaszományos őrmester állt meg a hátuk mögött. — Melyik az a salgtóarjáni, látni szeretném — szólt nyersen. Molnár feléje fordult. — Te vagy az, bitang? Szégyellem, hogy egy vidékről valók vagyunk — és szembe köpte, aztán elsietett. Lakkcsizmájának csikorgása hosszan visszhangzott a hideg folyosón. Majd az utolsó néhány perc, amit együtt tölthettek még. A kegyelmi döntés kihirdetése. Csak annyit hallott belőle, hogy őt élni hagyták. — ... Az első fokon golyóáltali halálra ítélt harmad- es hatodrendű vádlott büntetését életfogytiglani fegyházra változtatom ... — kopogtak az unott szavak, ö tehát és Báli Ferenc! Es a többiek? Bráz Lajos, legjobb barátja, sorstársa, meg a másik három? Úristen, hát lehet ennek a fordulatnak örülni? Szoták, aki a lelket tartotta bennük, Papp Kálmán, aki még nem is látta a fiát, és Sárai, tanyai parasztok szélfútt arcú gyermekeinek tanítója: már holnap ilyenkor egyik sem lesz? Könnyek között tekintett rájuk. Báli is sírt. Csak a négy másik állt ott csukott szemekkel, feszes vigyázzban, némán. Igen, így fogadták meg! Ezek a percek érlelték valóban kommunistává. Hát élni fog és már tudta, hogy élnie kell amazok helyett is. Ezt a „kegyelmet” csak így lehet elfogadniok. — x — 1945. április 4-ének hajnala hozta meg a szabadságot Molnár Istvánnak is, az egész országnak is. Alig húszán voltak már csak a katonai fegyházban akkor, mind olyanok, akiket azért nem vittek tovább, hogy az utolsó órában kivégezzék őket. Tisztában voltak ezzel mindannyian. Napokkal előbb készültek az ellenállásra. És amikor azon az éjjel megint légiriadó volt, a homályos pincében a velük elítélt két jugoszláv partizán leütötte a fegyveres őrt, aztán magukra zárták a nehéz vasajtókat. Csak a szovjet katonák hangjaira nyitották ki újra. Budapesten Révész Géza látta el őket utasításokkal, pénzzel és tisztességes ruházattal. Aztán ment mindenki oda, ahol azelőtt lakott, a Fégi környezetbe, segíteni a rendcsinálásban, megindítani a munkát, amely kenyeret, életet ad a kifosztott, éhező, elcsüggedt országnak. A gyári pártszervezetben dolgozott, most mindazt fáradhatatlanul magyarázta az embereknek, amit látott és tanult. Kemény volt és türelmes, boldogan konstatálta hogy szavaiban az igazságot lelik meg társai, bizalmasak hozzá, késő esti órákban is felkeresik a lakásán. Sokan ismerték történetét és csodálattal beszéltek róla, aki már halálra volt ítélve s olyan lenyűgözi) meggyőződéssel agitál az életről. Az új, a rég áhított szabad életről. Mikor a határok védelmére kerestek elvhű munkásokat, az elsők között jelentkezett. A legveszélyesebb zóna őrizetére vállalkozott: már szeptemberben Hegyeshalomnál állt őrt. Itt másfél évig működött, csempészek, feketézők, hazaárulók, kémek, úri bitangok ismerték meg a nevét, akit sem pénz, sem megtévesztő szép szavak nem térítettek el a rábízott feladat végrehajtásától. Nagy hasznát vette itt a partizánkiképzésnek és helyes ítélőképességének. Amikor a negyvenhetes választások előkészületei a belső politikai harcra terelték a fő figyelmet, s a határok már jól felszerelt, megbízható harcosokkal erősödtek meg, kérte, hogy bocsássák haza. — Maga Molnár mindig megérzi, hol a legveszélyesebb pont, leszerelhet — mondták neki. Nappal a gyárban dolgozott, otthonába mégis a késő esti órákban került, felkereste munkások, polgárok, parasztok házát, érvelt, agitált a párt mellett, s addig nem ment tovább, míg egyet nem értettek vele. Tavasszal, nyáron a falukat járta, volt, ahol két heti fizetett szabadságát végig töltötte. Nógrádszakálban társaival együtt a háború alatt megrongált templomot javították meg. Sok köze volt ahhoz, hogy az országgyűlési választások éppen azokon a helyeken hoztak győzelmeket a kommunista pártnak, ahol az ő brigádja dolgozott. Szerénységéért, munkabírásáért, okos szavaiért becsülték mindenütt. A két munkáspárt egyesülése után 1949- ben az egyik tagreviziós bizottság elnökévé választották. Molnár István, a kommunista tudta, hogy ez a munkája is része annak az elhatározásnak, ami a soproni hadbíró százados szavai után ért meg benne. Kö- römmel-foggal harcolt, vitázott egyszerű, képzetlen munkásokért a felülvizsgálat során, akikről tudta, hogy ösztönösen áldozatkész tagjai a pártnak, s megvan a hajlandóság bennük a tanulásra. Ebben a munkában került szembe élesen első ízben az opportunista szociáldemokrata felfogással. Egyrészt azért, mert magához vonta a nyomor-nevelte nyers modorú névteleneket, másrészt mert irgalmatlanul utat mutatott a demagógoknak. — Horváth József kohásztechníkus ügyében kell ma döntenünk, elvtársak — szólt az egyik bizottsági tag. — Apja munkásból művezető lett, jeienleg is legjobban termelő műhelyünket irányítja. Fia a háborúban hátországi feladatokat látott el, majd a nyugati országhatárról megszökött. Azóta itt dolgozik s nagy reményekkel biztató műszaki vezetője a beruházási osztálynak, ezért külön a figyelmükbe ajánlom. Molnár arcán égni, tüzelni kezdett egy folt, amikor eléje állt a technikus. Ez az ember gyalázta őt, de hol, mikor is volt csak. Akkor egyszerre hallani vélte a lakkcsizmák hátborzongató csikorgását. Megdöbbentette ez az előtte hajlongó, kifésült, magabiztos mosolyú jelenség. Egyenesen kérdezett: — Mondja, tudta maga elpre, hogy ennek a bizottságnak én vagyok az elnöke? — Igen, Molnár elvtárs — volt a válasz. — És arra is emlékszik, hogy mi Sopronban találkoztunk már, Horváth József? — Nem felejtettem el, hogy közbenjártam az ön halálbüntetésének megváltoztatása érdekében, éppen ezért itt bizton hiszem, hogy most ügyemben nem lesz vita — s újra meghajolt. — Igaza van kérem, eltávozhat — higgadt le Molnár. — Nos, elvtársak — folytatta aztán, hogy hárman maradtak —, ez az ember köpött engem szembe, amikor Árpád-sávos karszalaggal a karján a fegyházban megszólított s azt mondotta, szégyelli, hogy velem egy helyről való.' Ez az ember azóta sem változott, hiszen szemembe mondja, h'ogy közbenjárt az érdekemben. Ennek az embernek nincsen helye a pártban. Döntsenek. , Nem gondolta, hogy olyan nehéz lesz, de másfélórás vita után elfogadták érveit. Elkövetkezett az a taggyűlés, amelyen Molnár Istvánról esett szó. — x — — Elvtársak, most különösen bonyolult ügyben kell véleményt mondanunk — hangzót!. az előierjesztes. — Közöttünk foglal helyet és élvezi a párttagsággal járó előnyöket az az ember, aki éveken keresztül raffinált taktikával megtévesztett mindany- nyiunkat. A háború folyamán hadifogságba került, ahol munkás létére kivételes bánásmódban volt része! Ezt használta ki arra, hogy a még dúló harcok idején partizánként haza kerülhessen. És mi volt az első tennivalója? Az, hogy becsületes társai életét semmibe véve, a rábízott feladatokat felrúgva fasiszták cinkosa, a nép ügyének árulója legyen. Ugyan ki állíthatja azt, hogy valamennyi elfogott, bíróság elé állított, kegyetlenül megkínzott és kivégzett kommunista közül Molnár István pontosan a Szálasi-pribékek tévedése folytán maradt életben?! — Áruló, aki az első alkalmas helyzetet kihasználva, azután pártunkba is befurakodott, s hogy félrevezessen minket, fölénk kerüljön, demagóg agyafúrtsággal ma a tántoríthatatlan proletár, az elvhű párttag szerepében tetszeleg. Vajon, ha tényleg az volt, életben hagyták volna-e? Vajon ha tényleg az lenne most is, lennének-e, akik védelmére kelnének? — Nincs a pártban helye! Nincs a pártban helyem, ocsúdott föl az első döbbenet után. Senki nem állt föl, hiába tekintett lehajtott fejű harcostársaira, több mint három év munkája során annyi gondban osztozkodó barátaira. Fölállt. — Nekem is fájt, hogy a fiatal partizánokkal nem osztozhattam a dicsőségben, fájt rettenetesen az elvesztésük. Nekünk azokkal nemcsak a gondolataink voltak egyformák, a szívünk is egy ütemre dobbant. Amikor meggyilkolták őket, csak az tartott életben, hogy fiatal erőmmel, minden tehetségemmel helyettük is munkálkodjam. A lehetőség, hogy pártomért nyíltan, szabadon élhetek a ti és az én rég óhajtott holnapunk megteremtéséért. — Irtózatos pofon ez a vád. Én áruló lennék? Ez ellen védekezni sem lehet. Ez nekem most súlyosabb minden halálnál. Irtózatos félreértés ez... Es, és nem tudok többet mondani... — x — Hetekig, hónapokig kábulatban élt. Nem akarta hinni, hogy megtörtént. De amikor elmaradtak a barátai, amikor nem hívták már többé agitálni, amikor egyesek a köszönését sem viszonozták, kezdett ráeszmélni a kegyetlen valóságra. Aztán üzentek neki, hogy adja le a párttagsági könyvét. Mikor bevitte, akkor is azt hitte, brutális tréfa az egész. Ott hallotta a józanító szavakat. — Nézze, legjobb, ha csöndben marad, akkor talán nem lesz az ügynek folytatása. Igyekezzen a munkában becsületet szerezni magának. Látta már, hogy verekednie kell az igazáért. Kérvényt kérvény után fogalmazott, leírta sokszor élete egész történetét, és követelte, hogy adják vissza becsületét. Es dolgozott. Brigádot szervezett és benevezett az országos versenybe, amely a sztahanovista címért indult. Már 1949 augusztusában — kizárása után alig egy fél évvel — az országos értékelés alapján harmadik helyezést érte el a Molnár brigád. Ünnepélyes külsőségek között hirdették ki az eredményt s a brigádve- zetó helyettesének sztahanovista kitüntetést adományoztak, a vezetőnek rádiót — ajándékul, amit sírva vett át elkeseredésében. Egyeben minden fórum a kiinduló szervhez tért vissza, ahonnan az első vélemény szármázott. Kudarc kudarc után. Ugyanaz a semmitmondó válasz: „Dolgozzék becsülettel, végezzen jó tömegszervezeti munkát, hogy egyszer majd méltóvá váljon a tag- jelöltségre”. Végül a párt főtitkárához fordult. Naponta várta a választ, amitől sokat remélt. Hiszen arra is hivatkozott, hogy a partizániskolán hallgatta egyik előadását. Hitte, hogy személyes meghallgatásra kap lehetőséget. Helyette két hónap múltán ezt a levelet hozta a postás: „Rákosi elvtárs nagy elfoglaltsága miatt fogadni nem tudja. Ügyére válaszolva közöljük, hogy a felülvizsgálatnál történt kizárásának kivizsgálásával és pártba való visszavételével párthatározat értelmében jelenleg nem foglalkozhatunk. Hosszabb idő elteltével — ha erre majd párthatározat lesz — megfelelő jó tömegszervezeti munka alapján esetleg sor kerülhet tagjelöltként való visszavételére. 1952. szeptember 20. Rákosi titkárság.” Ugyanaz a mechanizmus. — Emberek tévednek csupán, a párt nem tévedhet — hajtogatta egyre. — Nem keseredem el, igazam van, nem vagyok bűnös, ezt mondta nap mint nap a feleségének is, ha munkából hazatért. Mert 1950-ben megnősült. Olyan társra vágyott, aki egész embernek ismeri el és segít neki. Sokat köszönhet asszonyának, aki csüggedései idején lelket öntött belé, aki a már-már fáradó türelmét élesztgette benne. — x — Az ellenforradalom. Október 23-án a párt által szervezett biztonsági alakulatban benne volt, védte a gyárat, a nép vagyonát az a Molnár István, akivel olyan gyakran éreztették, hogy kegyelemből megtűrt munkás csupán. Amikor 27-én megjelent a gyárban, hogy átvegye a szolgálatot, már más embereket látott ott. Akkor sírt felnőttként harmadízben. Elindult a Ponyi-puszta felé. A nagykéménynél megfogta a vállát Horváth József, immár mérnök, aki mostanában sűrűn került a szem« elé. Megint öntudattól ragyogott az arca: — Most álljon meg egy szóra, szaki Mondja, érdemes volt? Maga kinyírt engem, mások meg magával toltak ki. Kvittek vagyunk. Én nem haragszom. Akkor úgy látszott, a maga csillaga fut fölfelé! Tulajdonképpen hálával tartozom, hogy kizáratott a pártból. De azért kezet foghatunk. A Molnár István szavára ma sokan hallgatnának. Álljon közénk, most nem fog csalódni — hadarta és bizalmasan nyújtotta kezét. — Mit akar? — szólalt meg végre amaz. — Azt sem tudod, kinek dolgozol. Miért spekulálsz? — tegezte, már azt gondolva, hogy nyert ügye van. — Dehogynem, strici, semmi esetre sem tinektek — s tizenegy év óta gyűlt minden keserűségével, ama régit is viszonozva, köpött a szemébe. Kerülgették mások is. hízelgő, majd fenyegető szóval. Akkor éledt fel újra, amikor a volt üzemi párttitkár hívta a gyárba. Remegve remélte, hogy megtalálta igazát. — x — ötvenhat december elején jelentkezett a partoa. Utana szervezte úgy, mint régen, negyvenötben. Es erővé érett érvei soha nem hatottak meggyőzőbben, mint e nehéz zivatar után eszmélő világban. A munkásbrigád megint összeállt, ök indítottak munkaversenyt a sztrájk után tönkretett gyár termetesének helyreállításáért. Szazak, ezrek csatlakoztak hozzájuk, s két év muiva, a gyár kilencvenedik évfordulóján Molnár István Kiváló dolgozó jevenyt kapott. . —i — x — Ebben az időben érkezett levél Miskolcra. A címzett: Báli Ferenc, a levél írója Molnár István. Ök ketten maradtak életben a hat partizán közül. Útjuk még 1945. áprilisában vált kétfelé Budapesten. Azóta sem tudtak egymásról. Azaz, hogy Molnár tudta, mi van a társával. A levél nagy izgalmat váltott ki s Báli, feleségestül már másnap vonatra ült. Előbb ugyan táviratot adott fel: „Ma este érkezünk, a vonatnál várj.” Molnár és asszonya a délutáni félhatos, félnyolcas vonatot is lesték, végre a féltízkor berobogó gyors meghozta a vendégeiket. És már Somoskőújfalu felé fújtatott felfelé a gőzös, amikor kibontakozott egymás karjaiból a két oly sok vihart közösen átvészelt férfi. Az asszonyok sírva álltak mellettük, s a pályaudvar közönsége hiába találgatta, lakodalom volt, vagy temetés. Késő éjszakába nyúlt a beszélgetés. A szikár, szemüveges, őrnagyi egyenruhába öltözött vendég minden csodálkozását csak azzal fejezte be: — És mondd, Pista, ha tudtál rólam, miért nem kérted, hogy tanúskodjam? Amaz meg egyre hajtogatta: — Mert az én tanúm a hit volt, hogy a párt soha nem téved. KONDOROSI JÁNOS TERMELŐSZÖVETKEZETEK! FIGYELEM! A Malomipari és Nógrád megyei Tér meny forgalmi Vállalat megkezdte az 1962. évi termésű sörárpára és napraforgóra az értékesítési szerződéskötéseket. A már előző években is juttatott nagyüzemi, valamint szerződéses felárakon túlmenően ez évben minden mázsa sörárpa után hatósági áron 30 kg KEVERÉKTAKARMÁNY is megilleti a szerződő termelőszövetkezeteket. Napraforgónál mázsánként 20 kg olajpogácsadarát, vagy 30 kg takarmánykeveréket igényelhetnek a termelőszövetkezetek. A szerződéskötés rövidlejáratú bankhitel igénybevételére jogosít! Részletes felvilágosítást adnak a MALOMIPARI ÉS NÖGRÄD MEGYEI TERMÉNYFORGALMI VÁLLALAT JÁRÁSI KIRENDELTSÉGEI. I
