Nógrádi Népújság, 1961. október (17. évfolyam, 80-87. szám)

1961-10-14 / 83. szám

1961. október 14.

nógrádi népújság

3

Kádár János elvtárs felszólalása az országgyűlésben

(Folytatás a 2. oldalról)

ban voltak az egyéni pa- raszttársadalom idején.

És felmerülhet az ipari vezetés értelmes továbbfejlesztése ilyen vagy olyan tekintetben. Általában az irányítás kérdése. S itt egyet szeretnék csak megemlíteni. Foglalkozunk ilyen kérdésekkel, de nem vagyunk hívei a meggondolás nélküli szervezgetés- nek. Nagyon megfontoltan foglalkozunk a szükséges fejlesztéssel, igyekszünk elkerülni minden felesleges átszervezést.

Kádár János a továbbiakban a vezetés kérdéséről szólott.

Kötelességünk tovább javítani a vezetés színvonalát

A jó vezetésnek nagyon fontos követelménye a gyakorlatiasság. Vannak vezetők, akik mindig csak elvileg szólnak hozzá a kérdésekhez, időnként nagy előadásokat, hosszú beszédeket tartanak, sokat értekeznek, meglehetősen jól el is mondják, mit hogyan kell csinálni, csak azt nem mozdítják elő kellően, amit éppen meg kell csinálni.

A három év alatt elért eredményekben a vezetők munkája is benne van. Kötelességünk azonban tovább javítani a vezetést. Itt-ott vannak még olyan emberek, akik nem tudják elősegíteni a fejlődést. Az ilyen helyeken az érdemi munka nem mozdul előre.

Az emberek ne legyenek megbékélve az ilyen vezetőkkel, hanem

azt a vezetőt becsüljék, akinek irányításával a műhelyben gazdaságosabban, többet termelnek, a mezőgazdasági termelő- szövetkezetben a brigád többet, gazdaságosabban, jobban termel. A jó vezető irányításával boldogul és többet keres a becsületes ember, de nem boldogul a munkakerülő.

Ha ez nem így van, akkor annak a területnek a vezetője nem lehet jó vezető.

Két dologra hívnám fel a vezetők figyelmét. Az egyik a reprezentáció, amely nálunk hovatovább népi sajátossággá vált (derültség). Kezd ez olyan méreteket ölteni, hogy megálljt kell mondani. A nyáron például meghívott a lakodalomára egy egyszerű ember. Amikor megkérdeztem, hányán lesznek, azt mondta, 260-an.

Az még csak hagyján, ha a vendéglátó maga viseli a költségeket, de mit mondjunk, amikor a közalapból vendégelnek meg embereket és arra törekszenek, hogy minél több embert hívjanak meg, hogy minél több legyen a fogás? Nem szabad tétlenül nézni a pazarlást!

A másik dolog a különféle támogatások kérdése. Támogatni kell — mondják — a klubot, aztán az üzemi sportegyesületet és ki tudja még mi minden egyebet.

A támogatásra érdemes ügyet igenis támogatni kell; a társadalmi munkát, a patronázs feladatokat, a gyermeknevelést, ideértve a sportot és a kultúrházat is, de ugyanakkor tudni kell, hogy aki ad, az a népéből ad, nem a sajátjából.

Ez pedig nagyon fontos különbség, mert a saját magáéból mindenki annyit ad, amennyit akar, de a népét, a közösségét nem adhatja számolatlanul oda.

Fel kell hívnom a figyelmet a közösség vagyonának fokozatos megóvására, a bűn- cselekmények megelőzésére, az elszámolás, az ellenőrzés fontosságára. Ahol ugyanis nem ellenőrzik rendszeresen és megfelelően a különböző elszámolásokat, ott rendszerint akad egy jószimatú sikkasztó, aki évszámra lopkod azon a címen, hogy sportegyesületnek, vagy más ehhez hasonló célra megy a pénz.

A vezető mindig mutasson példát a közös tulajdon megbecsülésében. Vannak kis dolgok, például a vendégeskedés. Hallottam, hogy az egyik képviselőcsoport ellátogatott az egyik termelőszövetkezetbe. Tárgyaltak, ott is ebédeltek. Minden képviselő fizetett az ebédért. Annak a szövetkezetnek a tagsága megbecsüléssel néz az ilyen képviselőcsoportra, mert tudja, nem azért jött, hogy lakmá- rozzon.

Nagyon fontos a vezető példamutatása ilyen apró dolgokban is.

Esett már szó arról, hogy reálisan kell tervezni. A reális tervezés létfontosságú kérdés. Szükség van a reális tervezésre, tehát arra, hogy any- nyit tervezzünk, amennyit el tudunk érni, másrészt szükség van a tervszerű végrehajtásra is. A terv nagyon nagy túlteljesítése például nem mindig egészséges jelenség. Ez bizonyos anarchikus elemeket rejt magában. Következménye rendszerint az, hogy sok-sok millió értékű áru fekszik az egyik, vagy másik raktárban, benne fekszik a munka, a beruházás, a nyersanyag és előfordul, hogy nem értékesíthető.

Ötéves tervünkkel kapcsolatban arra is fel akarom hívni a figyelmet, hogy legközelebb, amikor ötéves terv készül — hamarabb készüljünk el vele.

A teljesen öntudatos ember tisztában van jogaival is, kötelességeivel is.

De vannak olyanok, akik betéve tudják a jogokat — talán az év három hónapját azzal töltik, hogy jogaik után járnak —, de vajmi keveset tanultak meg a kötelességekből. Nekünk segítenünk kell az ilyen félig öntudatos embereket, hogy teljesen öntudatosak legyenek és a kötelességeiket is úgy tudják, ahogyan tudniok kell.

Nézzük például a mi nyugdíjtörvényünket. Nem kétséges, hogy egyes nyugdíjasoknak nem jönne rosszul még vagy 100 forint, de ahogy jelenleg van, arra is elmondhatjuk: nincs a világon még egy ország — legyen bár szocialista vagy kapitalista — amelynek nyugdíjrendszerével ne előnyösen hasonlíthatnánk össze a miénket. Sokat tettünk már a munkából kiöregedett vagy megrokkant emberekért. Lassan a paraszti társadalom is megéri, hogy sok lesz közöttük a nyugdíjas. S milyen kérdéseket hallunk mégis? Mikor szállítják már le a nyugdíj-korhatárt? — hangzik az egyik kérdés. Pedig az életkor általában növekszik és állítom, hogy nálunk világviszonylatban is igen magas a nyugdíjasok

részaránya. Egyesek mégis a korhatár leszállítása iránt érdeklődnek. Bizony, egészségtelen helyzet állna elő, ha a társadalom 30 százalékának kellene a társadalom 70 százalékát eltartania.

Márpedig, ha a korhatárt le- csökkentenénk, akkor ilyesféle aránytalanság alakulna ki. Száz meg százezer idős ember gondját segítettük és segítjük megoldani és ezzel könnyítettük az eltartásukra kötelezett fiatalok gondját is.

Nem hiszem, hogy az ilyen vívmánnyal kapcsolatban ez lenne a helyes kérdés, hogy mikor szállítják le a mostani korhatárt.

S vannak másféle emberek is. Tavasszal jártam egyik gyönyörű lakótelepünkön, ahol találkoztam egy asszonnyal, aki két hónapja kapott lakást azon a lakótelepen. S akkor arról kezdett panaszkodni: „milyen kár, hogy a nővérem és az édesapám nem itt lakik”. Ugye, azt akarja mondani, jó lenne, ha az édesapja és a nővére is új lakást kapna — kérdeztem tőle. Hát bizony nem fog új lakást kapni — mondtam, mert az emberek, a családok százezreinek van még lakásgondja és mi lenne, ha a maga családja három

új lakást kapna ezen a lakótelepen.

Az lenne a helyes, ha az ilyen emberek mindig megkérdeznék a dolog másik felét is, vagyis azt:

mit kell tenni, hogyan kell dolgozni azért, hogy a kívánt viszonyokat megteremtsük, hogy megve- hessük, amire igényünk van. Mert emberi munkával születik minden. Szerencsére, az ilyenfajta ember — kisebbség nálunk, de még erős kisebbség. Valami úton-módon azonban a ő szellemi fejlődésüket is ösztönözni kell. Az a legegészségesebb, ha a velük együtt dolgozó emberek segítenek nekik.

Kinek lehet igénye a társadalomtól? Annak, aki a társadalom iránti kötelezettségének eleget tett! Nálunk 720 000 olyan ipari munkás van, aki munkabrigádban van, olyanban. ahol felajánlást tettek a jobb munkára,

200 000 ember van olyan brigádban, ahol a szocialista emberneveléssel is foglalkoznak. És vagy félszázezer ember tagja olyan brigádnak, amely elnyerte a szocialista brigád címet, nagy eredmény!

Az értelmiség, az ifjúság teljes erejével a szocializmus mellett van

Minden erőnket a terv végrehajtására összpontosítsuk

A terv maga jó, most már törvény. Azt mondom, hogy most már minden erőnket a terv jó végrehajtására összpontosítsuk. Meggyőződésem: ha jól dolgozunk, teljesítjük az ötéves terv előirányzatait, sőt még jobb eredmény is lehetséges. Természetesen csak akkor, ha a terv minden követelményét betartjuk. Nagyon fontos ebből a szempontból a helyesen értelmezett anyagi érdekeltség is. Meggyőződésem ugyanis, hogy ameddig egy gyárban a jelenlegi nyereségrészesedés és prémium- rendszer lesz érvényben, addig az a gyár mennyiségileg mindig túlteljesíti a tervét — akár kívánatos az a népgazdaság szempontjából, akár nem.

Ezen a helyzeten megfelelőbb anyagi ösztönzéssel is változtatni kell. Ha egy gyárnál a mennyiségi terv túlteljesítése is kívánatos, akkor a nyereségrészesedés és a prémium erre is ösztönözzön, de

ha csak a száz százalék a kívánatos, s mellette a többi termelési mutató fokozott javítása a követelmény, akkor a nyereségrészesedés és a prémium ezt a célt segítse. Ezt kívánja a népgazdaság érdeke.

A feladatokat most megterveztük a következő évekre, de magától értetődik, hogy mindent nem lehet a legapróbb részletekig előre megtervezni. Bizonyos, hogy lesznek eltérések is az évek folyamán, tehát tartalékra is szükség van és szükség van rugalmas vezetésre, hogy minden feladatot időben megoldhassunk.

Azt szoktuk mondani, hogy népünk öntudata nagyot fejlődött, s ez valóban így van Mennyit fejlődött 1945 óta a magyar munkás, s az egész munkásság szemlélete, gondolkodása, tudása, élettapasztalata, politikai bölcsessége! Állítom., rengeteget! S ez igen kedvező körülmény. De nem mindenki fejlődött egyenletesen. Vannak olyan emberek, akik — talán azt mondhatjuk — amolyan félöntudatra tettek szert.

Ezek között az emberek között most már nemcsak ipari munkások, hanem falusi emberek — állami gazdaságok dolgozói, termelőszövetkezeti tagok — is vannak: a szocialista munkaverseny-mozgalom ma már százezreket ölel fel. Hasonló fejlődés mutatkozik az értelmiségi dolgozók körében. Ott is kibontakozott a példamutató helytállás. Tudjuk, hogy készül a távlati tudományos terv. Önök közül sokan ismerik. Ez nagy eredmény lesz, mert ha a kutatási program hosszú évekre tervszerű lesz, az nagyban előmozdítja a tudomány munkáját is és a mindennapi alkotó-termelő munkát is. Ezen a terven — nagyszerű és szép dolog ez is — több mint kétezer szakember és tudós dolgozott, s hozzá kell tenni, hogy saját akaratukból, saját elhatározásukból. önként, rendes munkájuk mellett foglalkoznak ezzel. Mérnökök, agronómusok, pedagógusok, művészemberek, újságírók — akik saját helyükön is elvégzik munkájukat — nagyon fontos társadalmi munkát végeznek: felvilágosító előadásokat tartanak, szakismereteket oktatnak, tanítanak iskolákban, technikumokban, falusi tudományos körökben és másutt. Legutóbb a Csepel Autógyárban találkoztam technikusokból álló szocialista brigáddal. Léteznek már ilyenek is, ez szintén nagyszerű, szép dolog!

Elmondhatjuk tehát: az

értelmiség most már ott

van az élet áramlatában és úgy dolgozik.

Akik ezzel foglalkoznak, tudják: soha annyi könyv nem jelent meg és soha ilyen szép számban és soha olyan gyorsan el nem fogytak, mint napjainkban. A nyáron végződött színházi évadban az országban 27 új magyar színművet mutattak be. Nyolcvan képzőművészünk rövi- debb-hoszabb ideig gyárakban, állami gazdaságokban, termelőszövekezetekben él és alkot. Mindez — ismétlem — dicséretes, szép dolog.

Az értelmiségről szólva meg kell még azt is mondani: füstbe ment az imperialistáknak az a reménysége, hogy a társadalmi rétegek közül az értelmiséget a szocializmus ellen tudják fordítani. Véleményeltérések természetesen lehetnek minden kérdésben, ezeket meg kell vitatni, de az értelmiség, a tapasztalat szerint nem a szocializmus ellen van, hanem bizonyos hibák ellen van, amelyek zömüki ben az építés gyakorlatából adódnak. Ha ma — s a nyugatiak ezt talán nehezen fogják megérteni — azt mondanák, hogy a Hortobágy közepén, egy kút mélyébe, vagy bárhol a világon egy titkos szavazási urnába, amely minden titkot megőriz, a magyar intelligencia beledobhatja a szavazatát, hogy kapitalista rendszer kell-e neki, vagy szocialista, én kijelentem, hogy 98 százalékban a szocializmus mellett szavazna, még akkor is, ha néha „morog” erre a rendszerre.

Az ifjúság körében szintén jó munka folyik. A fiatal művészeket már említettem, a munkás- és parasztfiatalok közül 150 ezren dolgoznak brigádokban, felajánlásokon, export-brigádban stb. Jelentős értékű társadalmi munkát is végeznek önként, díjtalanul parkok rendbehozatalánál, egyéb ilyen közmunkáknál, s nagyon szép a nyári önkéntes építőtáborok eredménye is.

Nemcsak az az örvendetes, hogy körülbelül 26 000 közép- iskolás, főiskolás, egyetemista jelentkezett munkára, hanem az, hogy

még 50 százaléknyi olyan jelentkező volt, akiket már nem is tudtunk elhelyezni az önkéntes táborokban.

„Helyeseljük, végrehajtjuk a döntést“

Külön meg akarom említeni, mint a hép büszkeségét, azt az ifjúságot, amelyik most a mi Néphadseregünkben szolgál. Munkás-paraszt fiatalok, értelmiségiek, olyanok, mint a többiek. Mi a Minisztertanácsban meghoztuk azt a bizonyos döntést, hogy a honvédelmi miniszter adja ki parancsban: akiknek le kellene szerelniök most a közeli hetekben, ideiglenesen bennmaradnak és tovább szolgálnak. A megelőző napokban kézhez

kaptam körülbelül 150 levelet, Egyénektől és emberek kisebb-na^yobb csoportjaitól érkezett leveleket, amelyeken összesen 5200 aláírás volt. Ezeket a leveleket katonák írták, akik második évüket szolgálják. Ezek a levelek arról tanúskodnak, hogy foglalkoznak a népek nagy kérdéseivel, látják, mi történik a világban és azt a következtetést vonták le: mivel szükség van rá, kérik, hogy bent maradhassanak a nép szolgálatára. ötezerkétszáz ember aláírása nem kevés. A címzett a Központi Bizottság, a kormány, az Elnöki Tanács, a Minisztertanács, illetve a Honvédelmi Minisztérium volt. Azóta résztvettem egy katonai aktíván is és megkértem a vezető honvédtiszteket, hogy kézszorításunkat, tiszteletünket adják át ezeknek a katonáknak. Jó érzés úgy harcolni és dolgozni, ha tudjuk, hogy az emberek egyetértenek velünk. Nem akármilyen kérdésről van szó, hanem arról, hogy egy katona két év után még bent marad. Ez nem akármilyen kérdés az egyén életében.

A parancs kihirdetése után újabb levelek, táviratok érkeztek a kormányhoz, a Honvédelmi Minisztériumhoz és máshová. Nagyon szép levelek ezek. „Nagyon vártuk a leszerelés napját, szerettünk volna résztvenni az ötéves terv munkájában, szüléinkkel, barátainkkal, hozzátartozóinkkal találkozni, s alig vártuk már a leszerelést. De kihirdették a parancsot, gondolkoztunk, megtárgyaltuk a helyzetet, megértettük, helyeseljük, végrehajtjuk!” — hangzott az egyik levél. Ez a helyes és igaz beszéd. Mert ha azt mondták volna: „Hurrá, haza sem akartunk menni!” — nem mondtak volna igazat! Hiszek azoknak, akik azt mondják: „Nem hurráztunk, de értjük, helyeseljük és megcsináljuk! Tudjuk, hogy országunk békepolitikát folytat és mi ezért készek vagyunk szolgálni is, dolgozni is, harcolni is”.

íjgy másik csoport ezt írta: „Nem engedjük visszatérni a kizsákmányolok uralmát, a tőkések, bankárok, földesurak uralmát!” Mostanában nemigen beszélünk ezeknek az uraknak uralmáról, de jó, hogy katonáink erre is gondolnak és megértik, hogy erről is szó van. Nagyszerű kiállás ez a rendszer mellett.

Következetesen hajtjuk végre a helyesnek bizonyult politikát

Elmondhatjuk, hogy az országgyűlés tanácskozása visz- szatükrözte munkánk lényeges vonatkozásait: a szocialista célt, az egyetértést, népfront-politikánkat, s ha „vékonyan” is, de kritika is volt. A munkánkat ösztönző kritika a továbbiakban erősödhetne.

Képviselőink mostanában sokszor járnak választóik között. Az utóbbi hónapokban én is jártam Budapest jó- néhány gyárában — a Gammában, a Beloianniszban és más gyárakban — aztán Pest megyében Vácott az építkezéseken, továbbá Nógrád- ban, Tolnában, Somogybán, Csongrádban. Találkoztam munkásokkal, bányászokkal, értelmiségiekkel, falusi emberekkel, szövetkezeti parasztokkal, tervező irodák dolgozóival, egyetemek tanáraival, hallgatóival.

Ilyen találkozásokon elmondjuk elképzeléseinket, aztán ők is elmondják az ő elképzeléseiket, kívánságaikat. Azt mondják a dolgozók, hogy ilyen megbeszélések után jobban tudnak dolgozni és mi magunk is úgy érezzük, hogy nékünk is jobb egy kicsit. Amikor az ember „napszámban” olvassa a 20— 40 oldalas előterjesztéseket és jelentéseket, utána jólesik egymással szót váltani, beszélgetni, polemizálni, dicsérő szót mondani, vagy valami csipkelődő célzást tenni. Ez valóban új erőt ad a munkához.

Azt szeretném, ha maga a kát.

kormány is jobban dolgozna, következetesebben hajtaná végre a helyesnek bizonyult politikát. Erő dolgában jól állunk. Tudjuk, hogy a párt és a kormány a magyar nép támogatását élvezi, és erre vigyázzunk, ezt őrizzük, mert amíg a magyar nép döntő többsége egyetért velünk, addig beszélhetnek az ellenségeink, amit akarnak, nincs olyan nehézség, amelyet le ne tudnánk küzdeni.

Másik bázisunk és támaszunk a szocialista világ, a magyar—szovjet barátság, a varsói szerződés, amelyhez mi hűek vagyunk és leszünk. Amikor a magyar—szovjet barátság melletti életre-ha- lálra szóló hűségről beszélünk, nem misztikus fogalmat hirdetünk. Ez a magyar nép életének és jövőjének legfontosabb kérdése.

De nemcsak itt vannák szövetségeseink. — Vannak szövetségeseink az egész világon. És nem is csak a kommunisták — akik persze szövetségeseink a föld bármely országában —, hanem maguk a népek.

Nekünk a szocialista világ határain túl is nagyon sok szövetségesünk van.

S nekünk azért is jól kell dolgoznunk, hogy a mi fejlődésünkből ők még több bátorítást és erőt merítsenek a saját harcukhoz, hogy együt számolhassuk fel a gyarmati rendszert, és visszaszoríthassuk az imperialistáSzükség van határozottságra nyugodtságra is. Ha valami hibáról, nem kielégítő dologról van szó, akkor jobb, ha idegesek vagyunk. De általában, ha nagy dologról van szó, akkor nyugodtaknak kell lennünk. A mi kormányunkban és a párt soraiban nyugalom és rend van.

Nyugodt magabiztossággal lehet és kell a jövőbe nézni. Mert tudjuk — ami a maga- biztosság kérdésében nagyon fontos —, hogy

azokról a szőlőtőkékről, amelyeket most ültetünk, soha többé nem fognak grófok és bárók szüretelni,

hanem mindig a dolgozó magyar nép szüretel és azokat az erdőket, amelyeket most ültetünk, 80 esztendő múlva is a dolgozó magyarok fogják kitermelni. Itt soha többé nem lesz kapitalista, földesúri világ!

Mi bizakodunk és egész népünk bizakodhatik. Dolgozni kell, helyt kell állni, ébernek kell lenni. Ha lehet, még jobban kell dolgozni, mint eddig és az eredmények még nagyobbak lesznek. A szocialista Magyarország felépül. Nemcsak az alapok, hanem az egész szocialista társadalom. És a kommunizmus felé megyünk előre. Ez bizonyos. Az élet pedig évről évre fejlődik, szebb és jobb lesz — fejezte be hosszantartó, nagy tapssal fogadott beszédét Kádár János elvtárs.