Nógrádi Népújság, 1961. szeptember (17. évfolyam, 70-79. szám)

1961-09-02 / 70-71. szám

egnap arra kért, hogy mondjam el az életem történetét, elvtárs. Azt, hogy tulajdonképpen hogyan is lett belőlem bányász? Hát ne higyje, hogy valami különös történetet fog hallani tőlem, amit talán megírni is érdemes. Ee ha akarja, elmondom. Ha érdemesnek tartja, azt se bánom, írja meg. Nem baj, hogy ide ültünk a napra? Én nagyon szeretem

a napfényt. Akár perzselő forróságban is

elsütkérezgetek alatta. Különösen mióta bányász vagyak.

— Itt a szálló előtt, a szép, virágos helyen különösen szivesen üldögélek. Nézze csak ott azokat a rózsákat! Nem dicsekvésből mondom, de azokat én ültettem. Meg a dáliákat is . . . Ugye szépek? Nem mondom, eleinte sokat évődtek velem a szobatársaim a virágok miatt, Virágárusnak, meg effélének nevezgettek. De az idén már velem együtt csinálták a parkosítást a szálló körül. A gondnok is, ha valami kertészkedésről, csinosítgatásról van szó, mindig nekem szól: „No csak, Szekeres!\ Magának úgyis ez volt a mestersége . . Pedig ha tudnák . . . volt is nekem időm meg kedvem valamikor a virágokhoz! Életemet hajnaltól naplementéig a kubikgödörben töltöttem ...

— Merthogy régi kubikos családból származom, — hogy a legelején kezdjem. A becsületes nevem Szekeres Mátyás, de a szállóban csak „kis Szökeres”-nek neveznek, egyrészt alacsony termetem, másrészt a beszédem miatt. Mert Szeged környéki vagyok én, nehezen váltott át a nyelvem az itteni beszédre. De hát hat esztendő hosszú idő . . . Azért néha még most is szögedie- sen beszélek, ha megtévedek. Nem vette még észre rajtam?

— Szekeres Antalnak hívták az apámat. Hajlotthátú, ösztövér kis ember volt. Menése még vasárnap is olyan volt, mintha a talicskát tolta volna. Dehát tolta is szegény legtöbbször még vasárnap is, mert kilencen voltunk testvérek és már az is nagy újság volt, ha néhanapján kenyérrel szépszerével jóllakhattunk. Én, mint a legidősebb fiúgyerek, mióta eszemet tudom, dolgozom. Még alig látszottam ki a földből, amikor már az uradalom libáit őriztem. Ezt nem panaszképpen említem, mert igen-igen szerettem a libapásztorságot. A kukorica- morzsolás télvíz idején az uradalmi magtárban már nem volt annyira kedvemre való. Télen jobban szerettem inkább iskolába járni, s ha csak tehettem, el is jártam. így végeztem el három osztálvt, de a negvedikre már nem kerülhetett sor. mert édesapám egy szép napon, tízéves koromban így szólt anyámhoz: ..Reggel a fiút is magammal viszem.” így aztán másnap már két személy részére tarisznyáit az anvám. Abban az esztendőben, ahogy visszaemlék- szem, egv vasúti töltésen dolgoztunk. Nekem eleinte jó dolgom volt, mert kutya forró nyár volt és naphosszat csak a vizet kellett hogy hordjam, meg a munkavezető szalajtott el ezért-azért a községbe. Később, ahogy izmosodni kezdtem, vége lett számomra a szép világnak. Én magam is kubikos lettem. Még a tizennegyedik évemet sem töltöttem be, amikor egy reggel a szállásunkon heves szóváltásra ébredtem:

„A gyerek is elvégez annyit, mint akármelyikünk, hát miért nem fizeti azzal a bérrel?” — pattogta apám.

„Mert a gyerek mégis csak gyerek” — hallottam a munkavezető hangját — „Különben is örüljön, hogy felvettem dolgozni akkor, amikor naponta tizen ajánlkoznak!”

Később azért mégis megegyeztek olyanformán, hogy se apámnak, se a munkavezetőnek nem lett igaza, de ezért én mégis többet kaptam valamicskével. Ekkor döbbentem rá először, hogy a munkának, amit eddig játékosan, szinte félvállról vettem, súlya és értéke van. S attól kezdve nem vettem játéknak a munkát. Apám is meg- neszelhetett valamit a bennem végbemenő változásról, mert egy este, lefekvés előtt, sűrű fejcsóválások közepette így szólt hozzám: „— A munka bizonv nem tréfadolog, fiam. Ez az egy nem tréfadolog a világon. Hált úgy intézd, hogy dolgaid szénája mindig rendben legyen. Ha egy reggel nem nyitod ki többé a szemed, akkor se kelljen keresni semmit utánad! Akkor leszel ember, fiam ...” — Meg is szívleltem apámnak ezt a tanítását. Én sohasem kezdek addig másba, míg az előzőt akkurátusán be nem fejeztem. Apám is rendet és becsületet hagyott rám. Akkor, amikor a fagyos, márciusi föld ráomlott, s csak félórás' erőfeszítés után tudtuk napvilágra hozni, már alig volt benne élet. Elerőtle- nedő kezével a deszkabódé felé intett, ahová a kubikusok szerszámaikat rakták, s csak ennyit susogott: „A holmijaim ...”

— Meg is találtam a szerszámait a legnagyobb rendben. Az ásójáról meg a lapátjáról még a földet is lekaparhatta előző este, pedig csúf, szívós sárga agyag volt, amiben dolgoztunk akkor. Apámat is abba temettük, szegényt. Hazavinni? Honnan lett volna arra pénzünk? Vagy százötven kilométernyire voltunk akkor távol, haza is csak havonként látogattunk. A kis faládikájában — emlékszem — még egy kis szeletke papírra azt is felírta, mit költött azon a héten krumplira, sóra, erre-arra. Tizenötéves voltam akkor, 1943 márciusát írtuk. De keserves idők következtek azután rám1 Ha négy kezem lett volna a munkára, az is kevés lett volna, hogv anyámat, meg a testvéreimet eltartsam. Keveset láttam én

akkoriban az élet szebbik feléből, elvtárs! Építettem én repülőteret, autóutat, hidat, vasúti töltést, meg ki győzné felsorolni mit s mit nem. Ha az a föld egykupacba lenne hordva, amit én megmozgattam már . . .-IV— A felszabadulás után anyám munkához jutott, a testvéreim is nőni kezdtek: könnyebb lett az életünk. Az ötvenes évek elején az egyik jóbarátom rábeszélt, hogy próbáljunk Pesten elhelyezkedni. Nehezen hajlottam a szóra, mert idegenkedtem a nekem szokatlan nagyvárosi élettől. De amennyire idegenkedtem, annyira beleszoktam. Egy építőipari vállalatnál kaptunk helyet, mint fogatosok. Jó dolgunk volt, pénzt is szépein keresgéltünk. Csak hát az ember mindig akkor csinál ostobaságot, amikor jól megy a sora ... A pesti élet engem is megszédített. Rákaptam az italra, kártyára, éjszakázásra. Ami azelőtt soha nem fordult elő velem: több ízben ittasan állítottam be a munkahelyemre is. Vezetőim eleinte tűrték a viselkedésemet. Próbáltak foglalkozni velem, lelkemre beszéltek. A munkásszálláson is kértek, hogy változtassak magatartásomon. De hát lehetett beszélni velem? Csakhamar tudomásomra hozták, hogy ajánlatos lenne, ha magamtól válnék meg az üzemtől, még mielőtt fegyelmi úton el- bocsájtanának. Az ügyet vállrándítással intéztem el. Munkáshiány volt: az építőipar állandóan felvételt hirdetett. S azontúl is nagyon bíztam két kezeim munkájában, mely ezidáig még sohasem hagyott cserben. Hát találtam is munkát könnyűszerrel. Csakhogy akkor már annyira beleszoktam a csavargásba, hogy a világ is szűk lett volna nekem. Az új helyemen is csak hónapokig húztam meg magam. Sorra jártam a vidéki városokat: dolgoztam Tisza- palkonyán, Debrecenben, Győrben, részt- vettem Sztálinváros építésében is.

— 1955. év őszén egy régi pajtásommal találkoztam, aki elmondta, hogy a nógrádi szénmedencéhez került, már másfél éve ott dolgozik és igen elégedett a munkájával. Nem lenne-e kedvem vele tartani? Akkoriban úgyis könnyen gondolkodtam, egyből belecsaptam a barátom tenyerébe. Bánya? Ha már ennyi helyen dolgoztam, miért ne próbálnék ott is szerencsét? így kerültem aztán erre a helyre, így lett belőlem bányász. Hanem az, hogyan is maradt belőlem bányász, az már furább história.

fálkozáshoz ... A csillék fordítását, a szállítókötélre való fel- és lekapcsolását köny- nyűszerrel megtanultam. Hiszen a kezem bármilyen munkára könnyen ráállt világ- életemben. Hanem a furcsa, szokatlan környezet . . . Nem tudom, lehet, hogy ki fog nevetni, hiszen én magam is csak mosolygok most már rajta, de én kimondhatatlanul féltem. Mert dolgoztam én már sok mindenfélét azidáig, nem volt az a kutyakemény gyökeres, köves föld, ami ne engedelmeskedett volna az én csákányomnak. Csakhát más a földmunka kívül, barátságos napfény mellett, meg belül, a föld gyomrában is más. Elég az hozzá, alig vártam, hogy az első műszakom leteljen. Mondtam is délután a cimborámnak a munkásszálláson, hogy nekem ebből elég volt, azt már látom, hogy belőlem nem lesz bányász. Azt hiszi, pártomat fogta? Kinevetett és elmondta, hogy az első napokban ő is ugyanúgy volt, mint én. A végén még lyávának és élhetetlennek is nevezett, majd- hogy össze nem marakodtunk.

Másnap reggel azért pontosan jelentkeztem a munkahelyemen. Gondoltam, egye fene, még megpróbálkozom, szemrehányás ne érjen. így aztán letöltöttem a második műszakomat is. Ahogy a napok telte.k-múl- tak fölöttem, valóban kezdtem megszokni a bánya belsejét. A szorongó félelmem megszűnt, s már nem torpantam meg minden váratlan reccsenésre. A munkatársaimnak kezére dolgoztam: megszerettek és szivesen dolgoztak velem. Ügy érezték, beleszoktam teljesen a bányászmunkába, hogy gyökeret eresztett a talpam. Hej, pedig magamban csak azon elmélkedtem, hogy az első adandó alkalmat megragadom és meglépek innen.-1*1— Látja ezt a forradást a bal karomon? No, hát ennek kösizönhetem én, hogy végtére mégiscsak bányász maradtam. Ügy történt a dolog, hogy az öreg Gordosnak, annak a kis sovány csapatvezetőnek az egyik csillése beteget jelentett. Felolvasáskor csak odajön hozzám az öreg Gordos és azt mondja:

— No, te szöged! gyerek, elkértelek az aknásztól. Van kedved szenet lapátolni? Hogyne lett volna kedvem szenet lapátolni. Hiszen gyerekkorom óta jóbarátságban-1*1— A bányához, számításommal ellentétben, nem éppen könnyűszerrel sikerült bejutnom. Az igazgató sokáig forgatta a munkakönyvemet, mely láthatólag nem nyerte meg a tetszését.

— Barátom — mondta — más ember a sétányon kevesebbet járkál, mint maga egyik vállalattól a másikig. Miféle fiatalember maga, aki ennyire félvállról veszi a munkáját? Azt hiszi tréfadolog a munka, hogy kénye-kedve szerint jön-megy, amikor csak kedve tartja?

Ezek a szavak szíven ütöttek. Ezek az apám szavai voltak.

Megígértem, hogy becsülettel fogok dolgozni, csak vegyenek fel.

Hát elküldték orvosi vizsgálatra, felvettek és beosztottak földalatti munkára, csillésnek. Nehéz napok következtek azután rám. Amikor első műszakra repített a kas a föld mélye felé, úgy éreztem, jóvátehetetlenül elhibáztam a dolgot, amikor bányásznak szegődtem. Amint a kasból kiszálltam, fejem szédült, rosszul- lél környékezett. Szemeim sehogyan sem akartak hozzáigazodni a lámpák reszkető fényéhez. Fejemet minduntalan bevertem hol ide, hol oda, pedig nem is vagyok nagytermetű. Hát még amikor a levegővitlák süvítő, jajveszékelő hangját meghallottam! A lábam önkéntelenül is menekülésre rándult minduntalan.

— No, mi az, szögedi gyerek? — nevetett rám az aknász? — Talán nem tetszik a bánya?

Tetszik a fenének, gondoltam, s csak az volt minden vágyam, hogy még az egyetlen egyszer élve kijussak innen, aztán be sem teszem a lábaim' többé. Pedig a csatlósok, akik mellé tanulni beosztottaik, nagyon barátságosak voltak hozzám. Sorra megmutattak mindent: elmagyarázták, hogyan kell közlekedni ereszkében, siklóban: megtanítottak a jelzésekre, a szállítás szabályaira. Nem messzire tőlünk volt egy fejtési munkahely. Annak a munkahelynek a csapat- vezetője — kis, hajlotthátú, sovány öreg, szinte apámra emlékeztetett — különösen nagy türelemmel volt irántam. Amikor egy-egy teli csillével kijöttek a munkahelyről, mindig volt bátorító, jó szava hozzám.

— No, Szökeres — hunyorított rám tréfálkozva. — Két hét múlva olyan bányász leszel, mint a pinty!

Dehát volt is akkor nekem kedvem trééltem én a lapáttal. Az öreg munkahelyére meg különösen szivesen mentem, mert kezdettől fogva megkedveltem tréfálkozó, mókás természetét.

Kis alacsony kamrafejtés volt a munkahelyünk, szinte a csille is alig fért el benne. No, de rajtam aztán nem fogott ki az alacsonyság. Palival, egy vidéki fiúval, aki szintén csillés volt, letérdeltünk a csille mellé, s úgy rakodtunk, hogy az öreg az ortból alig győzte túrni a szenet. „Lassabban, ördögök! — kiáltotta néha felénk — Nem akarlak a sikta végén a hátamon cipelni kifelé benneteket!” — De persze c is rákapcsolt a munkára. Azzal a hitvány, csontos karjaival most is úgy tud dolgozni, hogy csillés legyen a talpán, aki ezt a kis vénembert meggyőzi üressel.

Nem is volt még dél sem, amikorra kifogyott a szénkészletünik. Az öreggel nekiláttunk befurkálni a lyukakat, hogy meglőjük a szén- falat. Az öreg közben elmagyarázta a fúrás csinját-binját, hogy hogyan kell telepíteni a fúrólyukakat, hogy a robbantás a leghatásosabb legyen. De arra is ki tanított, hogy a bányamunkánál nem a gyorsaság, hanem az óvatosság és a biztonság az első. Tőle tanultam meg, hogy az erőmmel mindig olyan beosztással éljek, hogy másnapra is maradjon belőle.

Amikor végeztünk a fúrással, a csapat- vezető a másik csillést elszalajtotta, hogy keresse meg a lőmestert, mi pedig a fojtás készítéséhez láttunk. Kimentünk a szerszámosládánkhoz, hogy meggyúrjuk az agyagfojtásokat, amikor visszamentem a fejtésbe a lámpámért, melyet ottfelejtettem. Akkor történt a baj. Még a fejtés közepéig sem értem, akkorát durrant fölöttem a tető, mint egy mozsárágyú. Abban a pillanatban omlani, szakadni kezdett minden. — Hé! — ordította kintről Gordos. — Ugorj ki onnan! — Csakhogy én ijedtemben megzavarodtam, s nem kifelé, hanem befelé ugrottam a fejtés belsejébe, a szénfal felé. Magam sem tudom már pontosan, hogy mi történt azután. Dobhártyát repesz- tő mennydörgés, aztán éreztem, hogy valami óriási erő félrelök, rámnehezedik, hogy moccanni, lélegezni sem tudok. Elvesztettem az eszméletemet.-IV—f Teljes három óra hosszat ! feküdtem az omlás alatt. Amikor visszanyertem az eszméletemet, emberi hangokat hallottam

felém szűrődni. Fel akartam ülni, de még fejemet sem mozdíthattam. A bal karom elviselhetetlenül sajgott, szemem-szám porral volt tele. Az első emberi hang, melyet értelmem először felfogott, az aknász hangja volt: „Ennek már alighanem befellegzett.” — „De a hét irgalmát!” — hallottam Gordos hangját. — Ügy láttam, hogy a kalitkák felé ugrott. Akkor pedig kikaparjuk, ha mindjárt a tíz körmünkkel is!

Hat esztendő múltán nehéz már számot adni azoknak a perceknek, pillanatoknak történetéből. De sem azelőtt, sem azután nem találkoztam még össze annyira a félelemmel, mint akkor. Kiáltani akartam, de csak valami elfúló, vinnyogó hang jött ki a számon:

— Élek, ne hagyjanak itt pusztulni.

— Tarts iki! — kiálltotta Gordos a mennydörgő hangján. — Ne félj, kikaparunk onnan!

Azt, hogy milyen erőfeszítéseket tettek értem, magam is csak elbeszélésekből ismerem, mert közben újra elvesztettem eszméletemet. A szüntelenül omló homokban, a megnyílt, halálos veszélyt rejtő tetőzet alatt több mázsás köveket mozgattak meg, hogy kimentsenek. Amikor végre valameny- nyire kibontottak, a bal kezem sehogyan sem tudták kiszabadítani. A pillanatok drágák voltak, nem lehetett kozkáztatni: úgy határoztak, hogy levágják bal karomat, megmentésem érdekében. Akkor ugrott be az' öreg Gordos mellém és1 élete kozkáztatásával megmentette a karomat.

Hát így volt . . . Nézze csak: ezzel a forradással megúsztam a kartörést. Ugyanúgy tudok dolgozni vele, mint azelőtt. Persze, most hitetlenkedni fog, ha azt mondom, hogy ezek után gyökeresedett meg bennem az a szándék, hogy bányász maradjak. Pedig így volt . . . Látta volna, a kórházban mennyien látogattak! A telefon állandóan csengett, a szállóból is folyton érdeklődtek:

— Mi van a Matyival . . . Hogy érzi magát a Szökeres . . .

Itt tapasztaltam legelőször azt, amit azóta már számtalanszor, hogy bajában is, örömében is, mint kézen az öt újj, összetart a bányász. Mikor aztán a kórházból kikerültem és Gordos félig mókásan, félig komolyan megkérdezte:

— No, te szögedi, most aztán végleg elment a kedved a bányától, mi? — már én is jókedvvel és igaz szívvel felelhettem:

— El a fenét. A maga csapatában szeretnék dolgozni ezután.

így kerültem aztán az öreg Gordos csapatába. Jó kis csapat, ezt nem dicsekvésből mondom. Egy évvel ezelőtt nyertük el a szocialista brigád címet. A brigád minden tagja megkapta már a kiváló bányász kitüntetést. Persze én is vájár vagyok már, több mint három esztendeje.

— Az idén töltöm be harmincharmadik évemet. Egyre gyakrabban hallom innen is, onnan is: „Ideje lenqe már, hogy megnősülj!” Hát lehet, hogy erre is sor kerül hamarosan. Sokszor elgondolom, hogy bizony, jó is lenne egy szépen berendezett kis otthon, egy ügyes asszonykával. Persze, anyámat is elhoznám, hogy ne éldegéljen egymagában.

De hát egyelőre jól érzem magam itt a

munkásszállóban. Ha nem restellj, egyszer nézzen körül a szobákban. A minap festették őket. Nem mintha piszkosak lettek volna, de mivel új bútorokat kaptunk, úgy találták, hogy az új bútorokhoz új festés is jár. Ha a társalgóban körülnéz, megláthatja a szőnyegeinket. Hát álmodhatott volna valaha az ember arról, hogy parkettás, szőnyeges szobában pihenhet munka után?

Én a társalgóban leginkább a televíziót kedvelem. Mióta televíziónk van, árig járok el a szállóból. Néha azért kiruccanunk, tán- colgatunk és iszogatunk is módjával. Hiába, ez hozzátartozik a fiatalsághoz. De legtöbbször lefoglalnak a könyvek, mert — már szégyen ide, szégyen oda — az általános iskola hatodik osztályát végzem. Igaz, nem magamtól iratkoztam be az iskolába.

A párttitkár vett rá: a csapat majd minden tagját rászedte a tanulásra. Még Gor- dost is maeerálta, de ő nem állt kötélnek. „Vén zsákba már semmi se fér!” — mondogatta. Jövőre már nyugdíjba készül . . .

Hát látja, így éldegélek. Ezelőtt hat évvel, amikor ide kerültem, még a ruhámat sem hoztam magammal, annyira nem hittem benne, hogy meg fop>k honosodni. Anyám küldte utánam a cókmókomat. Ez a város itt körülöttünk szinte velünk együtt nőtt, velünk együtt alakult. Soha se felejtem el, hogy amikor idejöttem, kukoricás volt a kultúrház helyén . . . Ezért, ha erre a városra nézek, egy kicsit magamat is látom benne. Nálam sem ment minden simán, küzdelem nélkül. Javítani, alakítgatni kellett ezen is, azon is. De végül is az- I zá lettem, ami vagyok: bányásszá. Megszerettem a foglalkozásomat és érzem, hogy szoros hűség köt ehhez a helyhez.

Idáig szólna az én életem története. Nem I nagy történet, hiszen az elején megmond- { tam, hogy nem fog különös dolgokat hallani tőlem. Meg aztán mit is mesélhet egy harminchárom éves ember? Ha jövőre kérdez, akkor talán már többet tudok elmesél- r ni . . .

— No, jól átsütött bennünket a nap. Ta-f lárt meg se érte, hogy itt pörkölődött ve-j lem, ezen a pádon. És mondja csak, valóban szándékában van megírni, amit el-* mondtam magának? Csak aztán nehogy valami nagy históriát kanyarítson belőle.. Mert azt nem szeretném ...

Várszegi György