Nógrádi Népújság, 1961. szeptember (17. évfolyam, 70-79. szám)
1961-09-06 / 72. szám
1961. szeptember 6. NÓGRÁDI NßPÜJSÄC 7 A brazíliai válság a térképen Mint ismeretes, ^ Quadros brazíliai elnök lemondását kikényszerítő reakciós erők célkitűzései ellenére, Goulart elnököt az alkotmányváltoztatás után hamarosan beiktatják. Az amerikai imperializmust nyíltan kiszolgáló katonai klikk ellen Brazília nemzeti függetlenségi politikáját követelő tömegek tüntettek, többek között Rio de Janeiroban, Brazília korábbi fővárosában, Sao Paoloban, Recife-ben és más nagyobb északbrazíliai városokban. Több városban a reakciós tisztek vezetése alatt álló hadsereg vette át a halaimat, így például Fortalezában, mely város a szegényparaszti mozgalom központja. Ugyanakkor a Dél-Brazíliában (Paraná, Santa Catarina és Rio Grande do Sul államokban) állomásozó katonai egységek megtagadták a reakciós tiszti klikk parancsait és Goulart alelnök mellett foglaltak állást. A törvényességet és független nemzeti politikát fenntartani kívánó erők főhadiszállása Porto Alegre-ben van. mely város ellen rövid idővel ezelőtt néhány brazíliai hadihajót indítottak el a reakciós katonatisztek parancsára. „Keserű lecke" — ahogy Bonnban a belgrádi értekezletet látják A Német Szövetségi Köztársaság fővárosában kiábrándulással és rosszindulatú vijjogással fogadják az el nem kötelezett országok belgrádi értekezletéről érkező híreket. Különösen „felháborítónak” tartják, hogy az értekezlet majdnem minden résztvevője elismerte a két állam létezésének tényét. Annál inkább kedvezőtlen ez Bonn számára, mivel az értekezlet előestéjén az NSZK kormánya lázas intézkedéseket tett, hogy a semleges országokat közelebb hozza a maga álláspontjához. Semmilyen eredményt nem hoztak Bonnak azok a memorandumok, emlékiratok és Adenauer kancellár személyes üzenetei, amelyeket a belgrádi konferencia küldötteihez intéztek. A belgrádi konferencia menete egyes nyugatnémet lapokat ugyanakkor arra késztet, hogy élesen bírálják az úgynevezett „Hallstein-doktrinát” (Hallstein az NSZK külügyminisztériumának államtitkára volt). Erre hívja fel a- figyelmet a Süddeutsche Zeitung is, amely megérti, hogy „a német állam tényleges elismerése ellen Bclgrád- ban már senki sem fog szót emelni”. Rámutat, hogy „a Hallstein- doktrinát, amelynek alapján az NSZK kormánya el szeretné érni, hogy őt tekintsék a német nép egyetlen képviselőjének, Belgrádban idejét múltnak tekintik”. A lap mindezt „keserű leckének” tartja Bonn számára. A történelem logikája vonul végig minden során a szovjet kormány nyilatkozatának, melyet a nukleáris kísérleti robbantások felújításáról tettek közzé az elmúlt napokban. Kényszerű, de elengedhetetlenül szükséges lépés volt ez napjainkban, amikor az Egyesült Államok megvadult militaristái * féktelen fegyverkezési hajszába kezdtek és szinte nap mint nap egymást követik agresszív intézkedéseik. A Szovjetuniót e logikus lépésben ugyanaz a szándék vezette, mint amikor évekkel ezelőtt megszüntette a nukleáris kísérleteket, s ezzel megszabta az irányt egy világpolitikai enyhüléshez. Napjainkban ugyanúgy a béke biztosítása tette szükségessé a kísérletek újrakezdésének bejelentését, mint annak idején azt a kezdeményezést, hogy hagyjanak fel az atomfegyverkísérletekkel. Most, amikor —' a Pravda találó megállapítása szerint — „az Egyesült Államok napról napra hasonlóbbá válik egy katonai táborhoz”, amikor a felemelt katonai költségvetések. meggyorsított rakétaprogram, a newyorki és bonni tábornokok uszító harci lármája, hangos fegyvercsör- tetése egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy a nyugati világban szabadjára engedték azokat az erőket, melyek végzetesen sodorják országukat a háborús készülődés felé: elengedhetetlenül szükségessé vált a Szovjetuniónak ez a lépése, hogy figyelmeztesse a háborús szellem megvadultjait, a kardcsörtető tábornokokat, a világot újabb háború katasztrófája felé sodró forrófejűeket, hogy „van a világon olyan erő, amely kész visszaverni a békeszerető államok függetlensége és biztonsága ellen irányuló minden próbálkozást és hogy a megtorlás fegyvere saját odújában éri utói az agresszort”. Következetes és a népek békéjének biztosítására irányuló harcnak napjainkban rendkívül indokolt fejezete a Szovjetuniónak a kormány- nyilatkozatban bejelentett eme lépése. Hiszen a békének és a népek biztonságának magasabb szempontjai pa- rancsolóan előírják ezeket az intézkedéseket. Mint a nyilatkozat megállapítja: megbocsáthatatlan könnyelműség lenne nem vonni le a megfelelő következtetéseket a NATO katonai tömb agresz- szív politikája következtében előállott helyzetből és nem gondoskodni a békeszerető államok biztonságának és hatalmának fokozásáról, a szovjet emberek boldogok lennének, ha sikerülne véget1 vetni a fegyverkezési versenynek, ha mindörökre szükségtelenné válnának a nukleáris fegyverkísérletek és a népek örök időkre megszabadulnának attól a súlyos tehertől, amelyet kénytelenek vállukon viselni azóta, hogy a háború az emberi társadalom leggonoszabb kísérője lett. Az erőfitogtatókat, a provokátorokat, a háború előkészítőit azonban meg kell fékezni. Ennek pedig egyetlen módja, ráébreszteni a nyugati militarista köröket, akik — miután zsákutcába juttatták a nukleáris kísérletek megszüntetésére vonatkozó tárgyalásokat és egy új háború kirobbantására törekednek —, arra, hogy ez az új háború megsemmisítésüket jelentené. A Szovjetunió hatalmas erejével a világbékét őrzi az új háború előkészítőivel szemben. Ennek dokumentuma a szovjet kormány- nyilatkozat, mely megálljt parancsol azoknak, akik újabb fc/orzalmak szakadékéba szeretnék taszítani az emberiséget. A semleges országok értekezletén mely ezekben a napokban tartja ülését Belgrádban, természetesen szintén az általános figyelem középpontjába kerül a Szovjetunió kormányának nyilatkozata. A semleges államok ismerik, érzik azokat a hatalmas erőfeszítéseket, melyeket a Szovjetunió a béke megőrzéséért, az általános és teljes leszerelés megvalósításáért tett. Tisztában vannak a -nyugati militaristák képmutató, a háborús feszültséget fokozó magatartásával. A konferencia pódiumáról több ország készül felszólítani a nagyhatalmakat, hogy mielőbb kössék meg a német békeszerződést, oldják meg a nyugat-berlini helyzetet, szüntessék meg azt a tűzfészket, melyet a háború befejezése után tizenhat évvel még megoldatlan kérdések jelentenek. Ezek után érthető az az aggodalommal vegyes érdeklődés, mellyel a nyugati államok kísérik a belgrádi értekezletet. A New York Herald Tribune hangot is ad ennek a szorongásnak, amikór kijelenti: „a semleges államok komoly csapást mérhetnek a berlini kérdésben elfoglalt nyugati álláspontra.” Az értekezlet jelentős hozzájárulás lehet a béke és leszerelés ügyéhez. Ma már nehéz lenne megállapítani, hogy szaktársaim közül ki nevezte el az új forgalmi főnököt „Vadonat Gó- ré”-nak. A legvalószínűbb, hogy valaki, aki még nem tudta valódi nevét — vicces formában a vadonatújat lerövidítve — nevezte így. Ez a groteszk név azután gyorsan el is terjedt és rajta is maradt egy bizonyos februári napig. — Vajon milyen lesz? Lesz-e olyan, mint elődje volt? Szakember-e? Tudálékos, mindenbe belebeszélő, új seprű jól seper ember-e, vagy pedig hagyja, hogy minden úgy maradjon, ahogy eddig volt?... — röpködtek a kérdések és folytak a találgatások. Már hetekkel érkezése előtt olyan volt az egész garázs, mint egy felbolygatott méhkas. Bizonyosat az új főnökről senki sem tudott. Egy dolog azonban már a bemutatkozás előtt bizonyossá vált. Mégpedig az, hogy nem a régi sofőr-gárda, tagja. Először is, mert fiatal (úgy 35 év körüli lehet — mondják, akik látták), másodszor pedig, mert az idősebb kollégák közül egy sem akadt, aki ismerte volna. Ez utóbbi feltétlenül azt bizonyította, hogy nem valami régóta lehet a szakmában. Közben eltelt egy hét, két hét, több hét, de még mindig csak ott tartottunk, hogy árgus szemekkel figyeltük minden ténykedését. Gondolom, ő meg minket kóstolgatott. Az örökös dörgölődzőket kivéve, a gépkocsivezetők zöme még nem beszélt vele. Egykét hivatalos mondaton túl sohasem jutottunk. — Magánakélő, udvarias, de nem haverkodó — se hideg, se meleg... volt az általános vélemény... Nem tudálékos, pedig úgy látszik ismeri a szakma minden csín- ját-bínját ... Szigorú, de nem nyírja az embereket... Egyszóval: egyelőre még kiismerhetetlen ember volt a „Vadonat Góré". > Tényleg kiismerhetetlen volt? Igen, az. De csak február hó húszadikáig. Mert azon a napon azután kiismertük, megismertük új főnökünket. Ügy emlékszem arra a borús, szeles, hideg téli napra, mintha csak tegnap lett volna. Reggel fél hét lehetett. Az indítási csúcsforgalom, ötszáz kocsi motorja zúgott, ropogott, 'süvített, berregett monoton zúgással és töméntelen füsttel töltve meg a levegőt. Főnökünk a kapuban állva, szótlanul figyelte az egymásután kigördülő kocsikat. Minden kocsin és vezetőjén végigfutott a tekintete, mintha csak mondta volna: — Aztán csak óvatosan fiúk. Síkos az út... mondták szemei, de szája néma maradt. Én kocsimmal a kapuval szemben állva, lassú túrában melegítettem a motoromat, miközben elnéztem a lassan kigördülő kocsik hosszú sorát, és mozdulatlanul álló főnökömet. Szeretem ezt a látványt, pedig immár tíz éve, hogy mindennap és minden reggel látom. Ügy érzem, nem tudnám megunni soha. Ez a kép úgy hozzátartozott életem és munkám minden reggeléhez, mint a nap. Azon a bizonyos reggelen a megszokott képet egyik minden lében kanál szaktársunk kiabálása zai:atta meg, aki erősen gesztikulálva szaladt a kocsik között a kapu felé. — Szűcs Dini részegen ott áll a zuglói Rózsakért előtt... Most telefonált az üzletvezető!... Hol a főnök?... Hol a főnök? Voltak, akik csitították, voltak, akik feltúráztatták motorjukat, hogy elnyomják szavait, de voltak olyanok is, akik vele együtt kiabálva adták tovább a hihetetlen hírt. Igen, a hír hihetetlen volt, mert mindenki tudta, hogy Dini nem iszik. Még szolgálaton kívül sem, nemhogy szolgálatban. Leállítottam motoromat, hogy jobban halljam, mi is történt. Minden lében kanál szaktársam szavait nem hallottam, csak láttam, hogy főnökünk. előtt állva, kézzel- lábbal magyaráz. A főnök egy szó sem válaszolva, mozdulatlanul hallgatta, majd elfordulva a hadonászó hírharangtól, lassú léptekkel, elgondolkodó arccal elindult kocsim felé. Mielőtt hozzám ért volna, megállította a koA „Vadonat Góré" esi mellett elsiető vezénylőt: — Gyurka kérem, van váltásra elég ember? — Sajnos, nincs ... válaszolta a vezénylő. — Nem tudom, ki tudok-e küldeni minden kocsit fuvarba. Rengeteg a beteg. — Na jó!... — válaszolta a főnök, majd hozzám lépve, megkérdezte: — Maga ennek a kocsinak a vezetője? — Igen!... — válaszoltam. — Akkor... legyen szíves indítson és vigyen ki Zuglóba, a Rózsakért nevű mulatóhoz. Tudja hol van? — Igen, tudom ... Zuglói vagyok... — válaszoltam. — Értem. Akkor talán mehetünk is ... — szólt és beszállt a kocsimba. — A Dinit is egye meg ám a fene! Neki is pont ilyenkor kell piálni és ilyen zűrt csinálni. Most majd jól kiszúr velünk a „Vadonat”... — hallottam a hirtelen kocsim köré gyűltek megjegyzéseit. — Na, na. Nem kell mindjárt becsinálni. Nem eszik a kását olyan forrón, mint' ahogy főzik. — Kár gyerekek ezen vitatkozni, majd meglátjuk mi lesz. — Kirúgja, az fux! A többit már nem hallottam, mert indítottam és amilyen gyorsan csak lehetett, a síkos úton elindultam Zugló felé. Mellettem ülő főnököm a Kolumbusz utcáig meg sem szólalt. Én se fárasztottam hangszálaimat a beszéddel, így azután csapongó gondolataimra és az útra figyelve haladtam a Rózsakért felé. Amikor a Thököly útról befordultam a Kolumbusz utcába, nagyot sóhajtva megszólalt főnököm: — Tényleg ott a kocsi... — mondta. A szavakat olyan csalódott hangon ejtve ki, mint aki szerette volna, ha a kocsi nem lett volna ott. Nem válaszoltam. A mulató elé érve, Dini kocsija mögött álltam meg. Főnököm kiszállt. Én utána. Körbe jártuk Dini kocsiját és megpróbáltuk azt kinyitni. Ez nem sikerült, mert a kocsi be volt zárva. — Be van zárva! — mondta. — Be... — válaszoltam, miközben elindultunk a bejárat felé. A teremben nagyon kevesen voltak, így azonnal észre vettem Dinit, amint az egyik asztalra borulva, nyújtott karokkal aludt. Mikor a főpincér felismert bennünket, rögtön hozzánk sietett. — Kérem szépen, mi nem tehetünk róla. Éjfél felé jött be a vendég — Dinire mutatott. — Vacsorát kért, majd három üveg Somlóit. Teljesen józannak látszott, hát adtunk neki. Mind a hármat felbontotta ... és meg is itta. Fizetett is kérem. Két darab százassal. A visszajáró pénz még most is a kezében van, mert közben elaludt. Gondoltuk, hogy értesítjük a rendőrséget, de olyan rendesen viselkedett különben, hogy elhatároztuk, telefonálunk először önöknek. Hát így volt. — Jó ... köszönöm ... — vágta el a főpincér szavait a főnök, majd Dinihez lépve, ébreszteni próbálta. Sikertelenül. Dini — ahogy szokták mondani — „totál ki volt”. Bal tenyerében papírpénzt szorongatott, míg jobb markában rongyosra gyűrt papírlapot vettem észre. Ügy látszik ez utóbbit főnököm is észrevette, mert Dini jobb kezét felemelve, lassan szétfejtette ujjait és a papírt — vigyázva, hogy azt még jobban össze ne ' tépje — kihúzta tenyeréből. A megszerzett papír nem közönséges számolócédula volt, ahogy gondoltam, hanem egy távirat két nap előtti keltezéssel. A szövege — ahogy az agyonázott és gyűrött papírt kisimítva kibetűztük, a következő volt: „Elmentem azzal, akit szeretek és aki mindig mellettem lesz. Ne várj vissza. Elég volt az egyedüllétből. Gyerekeid az anyádnál vannak. Volt feleséged.” A meglepetéstől szólni sem tudtam. Főnököm sem. Mozdulatlan arccal, láthatóan többször is elolvasta a papírt, anélkül hogy bármiféle megjegyzést tett volna. Pár perc néma mozdulatlanság után odaintette a főpincért. — Hagyják aludni és ha felébred, küldjék haza... — mondta —, először azonban megnézzük a zsebeit, hátha itt a kocsi kulcsa. Szerencséje volt. A kocsi kulcsa és az aznapi menetlevél a zakó bal külső zsebében volt. A kulcsot zsebre tette, majd a menetlevelet az asztalon kiterítette. Elővette tollát és valamit áthúzott, majd írt rá. Hogy mit, azt nem láttam. — Maga elmehet. Köszönöm, hogy elhozott... — fordult felém —, a többit majd elintézem... — tette még hozzá. Eljöttem. A sarokról visz- szanézve láttam, ahogy kinyitja Dini kocsiját és beül. — x — Mire aznap este a fuvarommal végeztem és beértem a garázsba, Dini kocsiját már szokott helyén láttam. A garázsmesterek •azt mondták, hogy a kocsit a főnök hozta be késő délután. Nem értettük, miért csak késő délután? És hol volt egész nap? Hogy mi történt napközben, azt csak később tudtuk meg. — x — Másnap reggel Dini barátunk, mintha mi sem történt volna, tovább dolgozott. Ha kérdeztük — márpedig elég sokszor és elég sokan faggattuk —, nem válaszolt. — Mi közöd hoz?á ... — volt az elutasító válasz, valahányszor csak érdeklődtünk a február huszadiki dolgok iránt. — Beszéltél a főnökkel? — Nem. — ö se szólt? — Nem. — Nem tudod, hol volt a kocsi egész nap? — Nem... — válaszolta Dénes mogorván. Valószínűleg igazat mondott. Ügy látszott, tényleg nem tudott semmit. A főnök titkárnője — akinél szintén érdeklődtünk — csak annyit tudott a nevezetes napról, hogy főnöke hét óra felé telefonált neki, hogy értekezletre megy a minisztériumba. Valószínűleg aznap már be se jön. Többet ő sem tudott. A rejtély a következő hó, tehát március tizedikén oldódott meg számunkra és azt hiszem Dini számára is. Reggel volt. Mielőtt kimentünk volna fuvarba, a fizetési jegyzékeket — a február havit — osztották ki. Azon a napon a szokásostól eltérően nem igen érdekelte szaktársaimat az előző havi kereset, mert mindenki izgulva várta, mikor érnek már Szűcs Dénes nevéhez. Alighogy átvette Dini a papírt, mindannyian megrohantuk, hogy bizonyosságot szerezzünk arról, amit csak sejtettünk. És amit sejtettünk, az bizonyosság lett. A fizetési jegyzékben február 20-a szabályosan ledolgozott napként szerepelt. Hat óra harminctól tizenhét óráig. Tíz és fél óra. A főnök, a „Vadonat” dolgozott azon a napon Dini helyett. Dini nevében. Dini az össze-vissza kiabáló szaktársak gyűrűjében szótlanul állt egy ideig, majd kitépve egyik szaktársunk kezéből fizetési jegyzékét, kirohant az udvarra, láthatóan a főnököt keresve. Mi utána. A főnök megszokott helyén, a kapuban állt. Dini eléje lépett és fizetési jegyzékére bökve, csak ennyit mondott: — Köszönöm! A főnök nem válaszolt, csak bólintott, majd hosszan Dénes szemébe nézve kezet nyújtott. Kezet fogtak. Erős és hosszan tartó kézszorítás volt. Nem tudom miért, de úgy éreztem, a kocsik kivonulása a kapun azon a reggelen __ a főnök, a „Vadonat Góré” előtt mintha vidámabb, mintha szebb lett volna, mint máskor. — x — Nemrégen Mihály napot tartottunk. Ott volt az egész garázs. Sokat ittunk (Dinit kivéve) és sokat énekeltünk. Ott volt a főnök is. Közöttünk ült. Velünk ivott és énekelt. Mihálynak és szaktársnak szólítottuk. DEMETER JÓZSEF
