Nógrádi Népújság, 1961. április (17. évfolyam, 26-34. szám)
1961-04-01 / 26-27. szám
április 1. NÓGRÁDI NlFÜJSAS 7 :4. nap ü mjin/őoéra tér... ogó léptekkel ment utcán, de botja ^ /anása jelezte, hogy hajlott testét már nemcsak a lába hordozza. Nyomában szaporázta lépteit törpelábú kutyája, és amikor elfogyott a türelme, egy lépésnyire előreszaladt és visszanézett asszonyára, akinek ar- cén megülepedtek a vonások és a szeme nyugtalan volt. Akkor nyugodott meg, amikor megállt egy szusszanásra, hogy megbirkózzon a fáradtsággal. Átugratta a tekintetét a megrokkant barakkok felett és végigfuttatta az új házsoron. A gyerekek zúgása elért hozzá. Mosolyogva motyogott, de ezt csak a kutyája érthette, mert megállt, nézte asszonyát és meglebbentette bozontos farkát. Ezzel ki is merültek és mentek aprózva a lépteket tovább. A szembejövők utat adtak az öregasz- szonynak és mély tisztelettel köszöntötték. — Jó egészséget, Godó mama. örülünk, hogy látjuk. Az öregasszony egy szót sem szólt, csak mosolygott jólesőan és ment, ment, makacsul küzdve a fáradtsággal, amíg nem ért a postaládáig. Remegő kézzel két levelet erőszakolt a nyílásba, akkor megkönnyebbülten felsóhaj- tott és indult vissza. Arcát már elöntötte a békés megnyugvás. Egy barakk-lakásban lakott a telep szélén. Az is olyan ©reg ’volt már, mint ő. Régen ilyenben laktak a bányászok. Deszka oldallal, közte sár döngölve. Kínáltak neki egy új lakást, de nem ment. Ezért aztán minden évben elmentek a telepiek és kimeszelték, a ház előtt felásták, virággal ültették és egész éven át ápolgatták. Mert ők valamennyien Godó mamáé voltak. Godó mama meg az övék. Az egész telepé, a bányászok unokáié. Hiszen Godó mama a teleppel együtt született és élt. Godó mama odatartozott a telephez. Becsoszogott a lakásba, lefeküdt, arcán jóságos mosolyával és szép csendesen elaludt. Csendesen, megbékélve, örökre. Lábainál ott feküdt hűséges kutyája. Később a kutya messzehangzó keser- gése hívta oda az embereket A temetés napján egy nagy csillogó személy- kocsi csúszott be hangtalanul a telepre. Ketten jöttek rajta. Egy széles- vállú, magasramgú katonatiszt, a nadrágja szegélyén piros csík és egy sápadt arcú, vékony, őszbe fordult ember. Amikor a katona meglátta az öregasszonyt, kemény vonások gyúródtak az arcára. Csak állt a ravatal előtt mozdulatlanul, messzenézve és alig láthatóan olykor-olykor megrándult az ajka. A másiknak ellágyult a tekintete, és a fájdalom mély barázdákat vont rá. Lehajtotta fejét, időnként legördült egy-egy könnycseppje. Ott volt a temetésen mindenki. A búcsúzás csendet rakott a környékre, amelyet néha egy-egy zokogás zavart. Amikor elindultak, közvetlen a koporsó mögé engedték a katonatisztet és a társát. Nekik ott volt a helyük. Előttük egy kislány ment, aki fekete párnán vitte Godó mama vöröscsillagos kitüntetését. A zene lassú ütemére lépkedett a halottas menet. A civilruhás megrázta a fájdalomtól megroppant testét és felnézett a katonatisztre. — Neked mit írt? — kérdezte — Hogy siessek — rekedt volt a hangja, mintha kiszáradt torokból jönne. — Nekem is — és a szeméhez emelte zsebkendőjét. — Nem gondoltam, hogy már nem beszélhetek vele. A menet lassan kígyózott a szerpentinen felfelé a temetőbe. A zene kavargóit a visszhangban. Innen, fentről úgy látszott a telep, mintha megrokkantak volna a régi faházikók és eltörpülnének az újonnan épült házak mellett. Godó mama barakkjának csak a kátrányos teteje látszott. Távolabb, mint két ezüstszalag hasította a völgyet a sínpár, és szénnel rakott szerelvényt zíúgatott a hegyek közül. A vonat hirtelen megrekedt. Még a zenét is elnyomta a kerekek csikorgása. A mozdony szaggatott sípolásba kezdett, amely apróra hasogatta a levegőt. A katonatiszt megremegett és odakapta fejét. Szomszédjának megfehéredett az arca és kitágult a szeme. — A vonat — suttogta. A menet lassan haladt, de nekik már olyan volt, mintha csak ketten mennének. A zene- hangját is széttépte a szaggatott fütyülés. Godó mamát- látták maguk előtt, kutató tekintetével. A szél feltámadt és arcul csapta őket... Í gy vágódott be a vagonba akkor is és ősz- szebújtak, hogy testükkel melengessék egymást. Mert nem volt egy rendes takarójuk sem. A büntető századot csak annyira látták el, hogy a bőrük legyen takarva. Miért törődtek volna velük? Hiszen volt köztük katonaszökevény, politikai fogoly, parancsot megtagadó. Ez volt az elátkozottak vonatja. Már két napja úton voltak, és egy kanál meleg ételt sem kaptak. A kenyeret is csak bedobálták a vagonba, nem volt szabad ki- szállniok. A szerelvény meg csak rohant, rohant, megállás nélkül, senki sem tudta merre, meddig. Az egyik véznatestű már nem is remegett, csak ült a sarokban megkékült arccal. De nem fázott, inkább úgy érezte, tüzel a belseje. Csak ne rázná oly kegyetlenül a vonat. S a kerekek, hogy csattogtak, mintha az agyát akarnák kiloccsantani. Mái kergette őket az este, a vonat meg rohant, mintha futna előle. Az a keménytekin- tetű mászott melléje és megrázta: — Szedd össze magad! — egy kicsit várt. — Hogy hívnak? — Varga — mondta gépiesen. — Varga Péter tanító. — Na, bújj a hátamhoz! — és megrángatta. Varga érezte a meleget és a gondolatai is rendeződtek. Ügy történt, hogy már késett a bevonulással, de még elment a menyasszonyához, aki a tanyán tanított és ott olyan csend volt, azt gondolta, sohasem keresik. Rátaláltak, letépték a paszományát és a büntetőszázadba osztották be. Így került a vagonba.. — És te ki vagy? — kérdezte a jótevőjét. — Halas Mihály — aztán csend, csak a kerekek csattogtak nagy rohantukban. — Munkás, ha volt munkám — és keserűen nevetett — Azért vagyok itt, mert kenyeret kértem. A nagy rohanásban a kerekek egyszerre megálltak, mintha valami kétségbeesett erő megakasztotta volna. A vagonban egymásra zuhantak. Halas káromkodott. Varga pedig jajgatott a fájdalomtól. De még el sem halkult a kerekek csikorgása, mély dübörgés rázta a szerelvényt. Reszketett a sötétség a zúgástól. A mozdony szaggatottan sípolt, jelezte a légitámadást. Halas magához tért és kereste a többiek között Vargát. Megsajnálta ezt az embert, hiszen olyan gyámoltalan volt. — Hol vagy Varga? — szólította. — Itt vagyok! — nyöször- gött a sarokból. A többiek szidták Halast, hogy rájuk tapos. Kinn mozgott a föld. A kísérők rohanták messze a vonattól. Halas kinézett. Nem félt, inkább ujjongani szeretett volna, amikor látta, milyen begyulladva szaladnak a legények. Kacagni szeretett volna. A fellobanó fényekben hegy körvonalai bontakoztak ki. Erdős domb ágaskodott oldalról és ekkor belévillant: menekülni ! Visszabotorkált Vargához, megragadta és sziszegte a fülébe. — Gyerünk! — Hová? — Varga reszketett. — Ki az erdőbe. — Nem merek, megölnek. — Gyerünk! — megragadta. — Itt akarsz megdögleni? A csend megfeszült a vagonban. Csak a lélegzetek jelezték, hogy viharzik az izgalom mindenkiben. De a félelem mintha leszorította volna őket, meg se moccant senki. Halas már rángatta Vargát. Félretolta az ajtót és csendesen lehuppantak a vasútra, Csak a kő csörrent alattuk, de azt elfojtotta a dübörgéstől reszkető éjszaka. A szökevények a sötétben nehezen felvergődtök a hegyre és ott meghúzódtak egy szakadékban. Már a hajnali szél pásztázott felettük és beléjiik- beléjük mart. Most, amikor már magukra maradtak, gondolták meg, mit tettek és félték mind a ketten. Csak az egyiket a félelem erőtlenné tette, a másiknak hihetetlen erőt adott. Mindketten tudták: most már az életükért futnak versenyt. Elindultak a hegy túlsó oldalán lefelé, óvatosan, tapogatózva fától- fáig. A sötétség felszakadt és ekkor meglátták a völgyben a házikókat, de úgy hatott rájuk, mintha azok is lapulnának a félelemtől. Nem tudták, mit tegyenek. Vissza nincs út, az erdőben kacag fölöttük a fagyhalál, előttük házak, de vajon mit rejtegetnek? — Gyerünk ide, a szélsőbe, — határozott Halas, legalább egy darab rongyot szerzünk! Halas elindult, mögötte riadtan Varga. Mindaddig mentek, amíg egy kutya dühös csaholással meg nem állította őket. De ekkor már a vesszőkerítés mellett lapultak. Hallották, hogy nyílik az ajtó, aztán léptek közeledtek és egyre közelebbről szűkeit a kutya is. — Ha lármát csap, öljük meg! — súgta Halas, de Varga csak nyöszörgött. Egy asz- szony állt fölöttük. Nagy kendőbe burkolódzott. Arca meg sem rezdült, a szeme kutatott gyanakvóan és pásztázott a gondolata. Mi ez? Kelepce? Mindenre képesek, hogy rajta fogjanak Nem, ezek nem lehetnek. Megkérdezzem? Majd elmondják. Milyen vad ez a nagy darab — és nézte ez asszony Halast, aki ugrásra készen meredt rá. Aztán Vargára esett tekintete. Ez meg már alig él. És milyen riadt. Az asszonyban most már mindinkább megerősödött: nem lehetnek mások, mint szökevények. De honnan? Hogy reszket az a szerencsétlen és hogy búvik. Varga szája megrándult, mondani akart valamit, de nem jött hang az ajkára. Az asszony észrevette és már gondolatába látott Vargának. Mintha megenyhültek volna vonásai. De nem szólt, csak intett a fejével, hogy menjenek. Csendre parancsolta kutyáját, amikor felmorgott, hogy a két ember megmozdult. Aztán elnyelte mindnégyüket a kis házikó. M ár két napja a szo- . bábán gubbasztottak a szökevények Szegényes szobácska volt, de meleg. Az étel visz- szaadta Varga formáját is. Egészen ellágvult. Halas nem változott. Még komorabb lett. Nem bízott az asszonyban. Félt, hogy elárulja őket. Hiszen olyan gyakran elment otthonról. Az egyik este már nem bírta tovább, hallani akarta legalább a hangját ennek a furcsa, szótlan asszonynak. Éppen útra készült, amikor rámordúlt: — Mi elmegyünk! Az asszony homlokát megráncolta a harag. — Hová? — és nézte a férfit, aki ettől a tekintettől mintha elvesztette volna erejét. Nem is tudott szólni, csak a válla rándult meg. — Az egész környéket kutatják utámnatok — mondta az asszony. Megriadtak, Varga mocorgóit. — Tudta? — nézte az asz- szonyt és szemében meleg fény lobbant. — Tudtam! — És mi lesz? — kérdezte Halas, most már halkabban. — Türelem, mert aki türelmét veszti, az az életét ,is elveszti. S elmúlt megint egy teljes hét. Az asszony estéről estére elment, köténye alatt takarva hozta a szegényes ennivalót a kis házikó foglyainak. Ezen az estén nem mozdult el otthonról. A kenyér végét kettévágta és teát adott melléje, de már csak cukor nélkül. Mintha nyugtalanabb volna, mocorgott a konyhában. Nem gyújtott világot sem. Varga lefeküdt és elaludt. Halas is lefeküdt, de nem tudott elaludni. Az asz- szony benyitott hozzájuk és nézte őket. Nem sejtette, hogy meglopják titkában. Melegség áradt arcáról, amely tele volt aggodalommal. Vargáról lecsúszott a pokróc, hangtalanul odalépett, betakarta, mint az anya gyermekét és állt fölötte. Aztán Halast nézte és elnéző mosoly suhant arcára, mert tudta, meleg szeretet van ebben a nagydarab, nyers emberben. Halasnak nagyon dobogott a szíve és minden por ciháját átjárta a meleg Már szólni akart, amikor halkan koppant az ablak és az asszony hirtelen kiosont a konyhába. Halas jól hallotta, hogy valaki fojtottan .suttogja: Radics István: Pihenő kislány Csikasz István: BAJTÁRSAK VOLTAK Sikoltó zűrzavarban Valami robbant... A falu mélybe hullt. S a csendből, mint romok alól az elvadult, Rángatózó és éhes nyomor, Feltört a rémült ordítás: Jaj . . . lőjenek . . . lőjenek agyon 1 1 S egy hörgő, kormos roncsot, vérbefúlt Magyar katonát hozott Zörgő szekerén A vágtató, Fulladó Szürke ló. Tele lett néppel az udvar. Rémület dúlt az arcokon, S a diófa alatt a műtőasztalon Ott fetrengett a csonk! Asszonyok szaladtak rikoltva, bőgve, Férfiak álltak komoran S intettek: vége van .. . S ő hörgött, dobálta magát, ordított: Lőjenek agyon . . . nem bírom . . . meghalok . .. — Godó mama, itt az ennivaló. Azt üzenik, hajnalra vigye őket a bányához, mert kutatás lesz. A többiek már ott vannak. Senki nem vonult el a telepről. Meghozták a fegyvereket is. A halda alatt, a nagy körtefánál várnak rájuk. Keze helyén két puszta csonk, Két véres, lengő, puszta csont Kapkodott, S erek, inak, bőr, — s ruharongyok Véresen, vörösen integettek S csöppent a csöpp, a vér . . . Apám kezében gyors szikék. Tűk, vatta, géz Villantak perc alatt. Halas szorosan az asszony nyomában lépkedett és minduntalan az forgott az agyában, hogyan köszönje meg. De nem tudott szólni. A körtefánál már várták őket. És ekkor oldalba lökte Vargát. — Köszönd meg! Varga forgolódott, aztán meg akarta csókolni az asz- szony kezét. — No, no — hárította el és megtúrta a fiú haját. Azután Halasra nézett, aki esetlenül topogott, mert nem tudta, hogy most már ő mit mondjon? Végül elnevette magát Most először, amióta együtt voltak, de ezt is olyan esetlenül. Az asszony mosolygott, még akkor is mosolygott, amikor a hajnali köd függönyt vont utánuk és a távolság elnyelte lépteiket. — Mégis szabadok lesztek — suttogta. K örülfogták a koporsót és megadták az utolsó tiszteletet, mint ahogy jár ez a régi nehéz bányászvilág utolsó asszonyának. Messze hallatszott a búcsúztató szava: „Egy hős asz- szony tér nyugovóra, aki soh’- sem fog meghalni...” A nap is búcsúzott, sugarával betakarta a frissen hantolt halmot és ragyogó fényessé tette a koszorúkat. A két vendéget közrefogták a régi harcostársak és így megkönnyebbült a fájdalom. Bobál Gyula Alkohol s égett, alvadt, fekete vér Szaga szúrta szemünket, S dobbantotta szivünk a háború . . . ! Tudjátok, mily szörnyű bűze van a testnek. Hogyha ég ... ? A vérnek, hogyha ég .:. ? Szilánkkal teli mellén Tocsogott a csapzott ing, S felrepedt ajkán Vastag cafatot köpködött. Jobb szeme helyén fekete lyuk . . . A szeme bámulón orcájára égett, S a másikkal a diófa-lombba nézett, Mert tavasz volt, április, Kék volt az ég s ágak között Nap ringott olvadt aranyban . . . Még mindig gyűlt a nép. Már csend volt. Álltak szótalan. Apám, mint villám, dolgozott, S fehér kötések, mint a béke, Befonták már a vért, a háborút. Két katona lépett be most az ajtón. Oroszok voltak, zömök, szőke fiúk. Közeledtek. A nép között megnyílt az út. Ok mondták el, hogy lent a réten Hárman szedték az aknát. Mit itthagyott a német. Hogy gyilkoljon s halált teremjen, Sírhalom legyen és kereszt, Akkor is, hogyha béke lesz. A sebesült lassú mozdulattal Vizet kért s megnyugodva ült, Köszönte, hogy a fájdalma csillapult, Jajt sóhajtozva, nyögve túrt, S a két katona vigyázva, lassan Egy szovjet tankra tette őt. Bajtársak voltak . . . ismeretlenek, Pjotr . . . Iván . . . ? Vagy Nylkolá) ...??? Arcukat elmosta bennem az idő, És nevüket is szétfútta a szél . .. A magyart Kertész Ferencnek hívták, Vállán ott leng a táska, Munkálkodik és most is él, S a félkezü, vidám postásra Mindenki vígan ráköszön. Ha jön A hirtadó levél. '/
