Nógrádi Népújság, 1960. november (16. évfolyam, 88-96. szám)

1960-11-19 / 93. szám

4

NÓGRÁDI NSPÜJSAS

1960. november 19.

Őszi tárlat, 1960 Salgótarján

B

üszke érzéssel lép ki az ember képzőművészeink idei őszi tárlatáról, S jogos ez a büszkeség, mert a kiállítás a szemlélőt meggyőzi arról, hogy képzőművészeink komoly értékeket alkotnak, amelyben ott érzi az ember azt a sajátosan nógrádi ízt, de anélkül, hogy egy lehelletnyit is a provincializmusba süllyedne. A kiállításon szereplő művek sajátosan nógrádi ízűek, mégis a képek dinamikájában, nagyszerűen összefonódó színhatásaiban, bátran ívelő vonásaiban benne él az egész ország. Létünk alapjáról, a munkáról beszélnek a művészek, földünk szépségéről és az alkotó emberről. És mindezt magas művészi igénnyel, az összetartozó szín és forma harmóniák nagyszerű egybekapcsolásával, és a kifejezési szépségek sokaságával.

Már hagyományos nálunk a tárlatnyitás. Most, amikor az 1960. évi őszi tárlatot nézi az ember, akaratlanul is eszébe jutnak az első tétovázó lépések évei. Mert képzőművészeink munkájának értékelése enélkül mit sem érne. Ügy van ez, hogy az az út, amit megtettek, rövid ugyan, de szép és gazdag. Kétségtelen azonban, ennek az útnak minden értékét az adja, hogy szobrászaink, festőművészeink, életüket, munkájukat elválaszthatatlanul szorosra fűzték a dolgozó emberekkel. Gondolataikat, alkotómunkájukat ez táplálja. És hogy ez nem üres frázis, a kiállítás bizonyítja. A kiállítótermet, mintegy koszorú, fonják körül a Kossuth-díjas Szabó István szobrász portréi. És ezek a portrék mind jólismert munkásokat ábrázolnak. Egyébként Szabó István műveivel igazán értékessé tette a kiállítást. Monumentális a Mikszáth portréja. Ennek a szobornak méltó helyet kell kapni a megyében. De hozhatjuk a munkásokkal való kapcsolat igazolására Czinke Ferenc rajzait is, aki szinte elénk tárja a salgótarjáni medence üzemeinek lüktető világát. Ugyanez érződik Farkas András „Reggel a tsz-udvaron” c. olaján. Félreérthetetlenül felcsillan a munkával való kapcsolat művészeink majd minden művén. Hát nem nagyszerű Pataki Józsefnek, létünk alapjának, a munkának ábrázolása a dróthúzókkal? (Noha a kép címe kissé sántít.) Igazságtalanok volnánk, ha kihagynánk ebből a csoportból Iványi Ödön: „öntők” c. képét. Ez is ide tartozik éppen úgy, mint ahogy a ,.Bur- gonyaszedő”-je.

E'

i z adja a kiállítás megtekintése után a nézőnek azt a büszkeséget és a festészetet, szob- rászatot szerető embernek, az igazán nagy örömet.

A tárlaton egyébként nagy fejlődésről tanúskodnak azok is, akik eddig nem igen, vagy kismértékben jutottak szóhoz. Ezek közül is kiemelkedik Mustó János. A „Naplemen- té”-je amellett, hogy egy kicsit darabos, arra hívja fel a figyelmet, hogy egy tehetség ébredezik, aki ha leJöjjön!

ön is szabadon választhat sok száz

könyv

közül a Pásztói Földművesszövetkezetek járási könyvesboltjában Pásztón. A könyv tanít, nevel, szórakoztat.

(585)

gyűri a bátortalanságát, az élvonalba léphet. Az akva- relljei is megerősítik ezt.

Érdekes csillogása a kiállításnak Radics István „Pihenő kislány” című rajza. Annyi báj, líra halmozódik ebben az egyébként szerény, de éppen a szerénységével nagyszerű műben. Méltán hívja fel a figyelmet magára Németh Márta is. Mutatja, hogy ez a lány határozott léptekkel halad. A „Festő” című képe színek harmóniájának ügyes fel- használását mutatja. Bán Jánosnak „A kútnál” és a „Napraforgó”-ja, — amely mindkettő akvarell — kelt figyelmet. Egyébként jól illeszkedik a kiállításba Krá- lik Andor és Orosz László is. Ez utóbbi az „Anyám” című portréval, amely tehetséges művészről tanúskodik. A kép nagyszerű karakterével szinte megfogja a nézőt. Kár, hogy ez a Nógrád megyéből, származó, de a fővárosban élő művész nem mutatja magát teljes nagyságában. Németh Sándornak már kevésbé sikerült a „Földműves” című portréja. Sztrapecz Károly hansági emlékével lép a közönség elé. Gazdag a téma, de erősen szimbolikus a mű. Ez a művész még nem határozta el magát, merre tartson. Mi sokat várunk tőle.

Mindenesetre ezek mellett a tárlat alaphangját négy művészünk — Farkas András, Czinke Ferenc, Iványi Ödön, és Pataki József — adja meg. Mind a négyüknél érdekes vonásokat fedez fel az ember.

M

ár tettünk említést Farkas Andrásról. Ezen a tárlaton való szereplésének igazi jelentőségét rajzai és akva- relljei adják. Rajzai határozott, egyenes vonalként mutatják Farkas András útját. Szinte átjárja az embert a hideg, a „Tél” című művét nézve. A „Fürdöző fiú” című akvarellje pedig az Ipoly hűs hullámaiba mártogatja az embert. Tele van lírával az „Anya” című akvarellje. Farkas András egyébként egyetlen olajjal szerepel csupán a tárlaton, de ez is megérdemel néhány szót. A képnek nagyszerű a technikája, a gyakorlott festőt mutatja. De ezt az erényét gyengíti az a zsúfoltság, amelyet Farkas ráerőszakolt a képre. Kár érte, mert az egyik legértékesebb eszmei tartalommal rendelkező műről van szó.

Ezen a tárlaton Czinke Ferenc egy nagy talány. Azt szoktuk meg tőle, hogy olajban gazdagon vonul fel egy- egy kiállításon. Most rajzai nyomják a mérleg súlyát. Ezek értékéről már szóltunk, maradt tehát az olaj. Czin- két mindenki úgy ismeri, mint az optimistát, a derűs színek alkalmazóját. A most szereplő művei pedig arról beszélnek, hogy borongós a hangulata és valami nyomasztó ül lelkén. Az „Anyám emléké”-nél még érthető ez. Egy lelket tipró világot elevenít meg. Anyjával és az egyetlen tojótyúkkal, annak a világnak minden nyomorát és szikrányi örömét ott látja az ember a képen. Do a ..Szürkület” című művénél már ez nem érthető. Egy alkonyat tele van az érzések hullámzásával, a kép azonban olyan. mintha valamiféle munkanélküliségtől pusztított falu halotti hangulata vetne még egy pillantást a világba. Bénán áll minden, még a levegő is. Ezzel szemben kedves, hangulatos a „Beszél- eetők”-je. Czinke ezen a tárlaton — a tőle megszokott állandó* előrehaladásával 'szemben — mintha megtorpant volna. A raizaira fektette volna a naevobb súlyt? Kétségtelen. azok mondanivalójukban gazdagok is.

Iványi Ödön ismét egy kedves meglepetést hozott. Nagyszerű a „Gyöngyvér” című

portréja. Iványinak igen erős oldala a portréfestés. Ezt nem azért állítjuk, mintha másutt nem adna maradandó értéket, mert nagyszerű a „Szérüskert”-je is. Az átgondolt kompozíció mutatja a művész tehetségét. Egyébként a többi művei is méltóak a tárlathoz.

U

toljára hagytuk Pataky Józsefet, ezt a fiatal és nagyon biztos léptekkel haladó művészt. Minden kétséget kizáróan művei ezen a tárlatán nagy feltűnést keltenek. Az 1959-es tavaszi tárlaton jelentkezett elsőnek, addig tanulmányait végezte. Ma már a tanultak kezdenek kikristályosodni benne, s értékesedni. Ez olyannyira kiviláglik, hogy munkái nagy fénnyel ragyognak a tárlaton.

Két képét a Tisza és a Bodrog érlelte meg benne. De látszik, hogy nagyszerűen termő a talaja. Mert a művészi erő óriásivá növesztette benne a témát. A „Komp”, majd a „Bodrogi kanyar” nagyhatású képek. A kiállítás légértékesebb darabjai közé tartozik, különösen a „Bodrogi kanyar”. Szinte ringatja az embert a folyó lassú hömpöly- gése és csupa optimizmust áraszt. Az „Ősz” című képe sajátságosán nógrádi tájat ábrázol. Ragyogó színárnyalatával beszél az őszről, de nem múlásról, hanem a gazdagon termő esztendőről. Őszt így megfesteni csak elmélyült művész tud. Rajzokkal is szépen szerepel Pataki, amelyek gyöngyszemei a tárlatnak.

Örömet okoz ez a kiállítás, mert festőművészeink fejlődéséről beszél es az általuk nyújtott nagy kulturális értékről. Őszi a tárlat, mégis olyan, mintha a tavasz fénye csillanna fel.

Bobál Gyula

Mikor lesz Erkel hangverseny Szirákon?

A megyei tanács művelődésügyi osztálya a pásztói járási tanács művelődési osztályával, valamint a sziráki Erkel művelődési otthon vezetőségével egyetemben elhatározta: Erkel hangversenyt rendez Szirákon.

A programot már részletesen kidolgozták, a kiváló helyi kóruson kívül, vendégül hívták a salgótarjáni pedagógus vegyes énekkart, a nagybátonyi vonósnégyest, valamint az Állami Operaház egyik művésznőjét, Erkel- művek bemutatására.

A hangversenyt megelőzően azonban rendbe kellene hozni a meglehetősen elhanyagolt állapotban levő sziráki művelődési otthont. A teljes külső- és belső tatarozásra mintegy 70 ezer forintot bocsátottak rendelkezésre. Az illetékes KTSZ azonban máig sem kezdett munkához. Pedig csak ezen a KTSZ-en múlik, mikor ikerülhet sor Szirákon a tervezett, nagyszabású kulturális esemény megrendezésére, az Erkel hangversenyre.

ANALFABÉTA TANFOLYAM

A PÁSZTÓI JÁRÁSBAN

A pásztói járás művelődési osztálya a Hazafias Népfronttal és a különféle társadalmi szervekkel együttesen határozta el az analfabétizmus felszámolását.

Ennek érdekében az idén analfabéta tanfolyamok megrendezését tervezik. A tervek szerint Béren, Erdőtar- csán, Kállón és Mátraszőllő- sön rendeznek az írni, olvasni nem tudók számára órákat, amelyen a legalapvetőbb tudnivalókkal ismerkedhetnek meg.

Az analfabéta tanfolyamokon mindenütt cigányok vesznek részt, akiktől hosszú ideig el volt zárva a kultúra, a tudomány és a művelődés.

('jy&qÁnjLj, rßatfia

NAGY, SZÉLES, poros utca majdnem teljesen üres volt. Még a máskor harsányan gágogó libák is mintha elköltöztek volna a faluból. Hiába, így szokott ez lenni nyár elején. Minden valamirevaló ember kint dolgozik a. mezőn. A szürke egyhangúságot hamar megzavarja valami. Nyílik egy kiskapu, s kopottruhás, napbarnított arcú ember lép ki rajta, kaszával a vállán. Az Alsórét felé indul, ahol a szövetkezetiek már reggel óta vágják a rendet. Ő is ott lenne rég, ha nem hívták volna kilenc órára a tanácsházára. Most néhány órát késve, szaporázza lépteit a poros úton.

Elhalad a templom mellett, felnéz a magasba, s a toronyóra féltizet mutat. Gyerünk Lajos gyorsabban! — biztatja magát, mert nem lesz meg az egy munkaegység sem. A parókia előtt a kertben fekete reverendában ott áll az öreg pap, Szabári Zénó, breviáriumot tartva a kezében. Barta Lajos a kerítés mellett elhaladva, jó- napottal köszön. Az öreg pap nyájasan fogadja, majd a tovasiető ember után szól:

— Barta Lajos, várjon csak egy pillanatra!

A siető ember megáll s visszafordul. A fogai közt morogja: mi a fenét akar ez a vén csuhás? ... Az idős, kerek arcú, őszhajú pap mosolyogva totyog Barta elé. Amikor odaér, kezet nyújt s lassú hanghordozással megkérdezi.:

— Mondja, édes fiam, maga milyen vallású?

Bartát váratlanul éri a kérdés, hiszen a faluban — Kovács Lajosék kivételével, 5 akik lutheránusok — mindenki katholikus. Mit tud felelni erre a templomtól régen elszokott Bárta Lajos? Mogorván mondja:

— Ügy tudom katholikus vagyok. Ebben a templomban kereszteltek, ha jól mondja anyám — bök a templom felé, majd még hozzáteszi —, vagy talán nem is igaz, úgy tudnám biztosan, ha engem is akkor kereszteltek volna, amikor Krisztust, harfninckét éves korban.

S

ZABÁRI ZÉNÓ szemei villámlanak. A kissé szemtelen felelet megbotránkoztatta.

— Jaj a botránkoztatónak! — idézi a bibliát, majd folytatja — csak azért kérdezem, mert látom, a templom előtt, amelyben ott van az oltári szentség, még a kalapját sem emeli meg.

— Kisebb gondom is nagyobb annál, főtisztelendő úr, hiszen annyi baja van az embernek, hogy ilyesmit már észre sem vesz, no meg különben is . ..

Az öreg pap nem hagyja befejezni.

— Nem is csoda, ha veri az Isten! Ne várjon áldást az, aki nem adja meg az úrnak azt, ami az úré!

— Ne haragudjék főtisztelendő úr — szól közbe izgatottan Barta Lajos —, nagyon sietek.

— Mikor érne rá egy kis beszélgetésre? — kérdezi a plébános.

— Talán estére is — mondja egy kis gondolkodás után Barta.

— Jó, akkor várom a litánia után.

A nap gyorsan eltelt. Barta Lajos törte a fejét egész nap. Mit akarhat a pap? — kérdezte százszor is önmagától. Az igaz, hogy nem a legvalTAMÁS ISTVÁN:

Én nem szégyenlem ...

Én nem szégyenlem, Apám, hogy paraszt vagy; S ölelése akkor is a Tiéd,

Drága, jó Anyám, rossz, kócos fiadnak,

Ha tűsarok mellett halad Feléd.

Én nem köszönök csókolomot Nektek,

S nem csodálom meg estélyi ruhád Fejkendős asszony — De marad nevetek A legszebb Szó, míg szólni tud a szám!

Nincs bekezdés, hibás a pont és vessző: Tótágast áll benn a helyesírás.

Mégis ünnep az, ha leveletek jő;

Mosolyt ad — vagy könnyet szül a sírás. Kifeszült mellel — értetek Anyám — Büszke vagyok, hogy paraszt az Apám.

Hál" így

Mint füstben úszó, gőzös bálterem Csitultan a végső tánc után,

Csalfa lányként, ki eltépte fátylát;

Ősz triíláz a szunnyadó Dunán.

Még látlak, mint befordulsz a sarkon: Néhány méter — tőlem messze már... Kopog lépted s zörög egy levél: a Dunaparton búcsúzik a nyár.

Unott képpel elforgat egy lapot —

Megy, rám se néz, pedig barátom;

Azt is viszi, amit az ősz adott.

Egy pillanatra lázrózsás levél!

Várj még! Nem ... Ne! Tudom, belátom ...

S hajamba túr a szeptemberi szél.

Esik

Az akácfák rozsdás fürtjein

Rajtol a csepp: megfut s nyakamba hull —

Szájam elé tartom a kezem:

Bensőmben száz, nagy ásítás lapul.

Hidegzuhanyt vesz a villanypózna,

Megtörli festékes homlokát a föld:

A vén dáma új bálra készül:

Szűzibb a fehér és nem divat a zöld.

Félrerúgok én is egy foszlányt,

Egy levélmintát a nagyestélyiből:

S megsiraton — a májusban volt lányt,

Ki elhagyott, s most a tél karjába dől.

De az enyém legszebb pillantása:

Te, édesem; emlékének mása.

lásosabb família az övéké. Az öreg Bartáról az a mondás járta: Pogány, mint az öreg Barta, aki harminc éve nem volt templomban. Persze, a fia sem sokkal különb. Esküvője óta, amely már tizennyolc éve megvolt, ő sem látta a templom belsejét. Eleinte konokságból, s egy idő óta meggyőződésből nem járt a templom környékén.

Gyorsan elérkezett az este. Bartáné el sem tudta képzelni, hová készül a férje. Közgyűlés nincs ma, párttaggyűlés is a múlt héten volt

— dehát nem faggatta.

Szabári Zénó kis hivatalában fogadta a belépő gazdát. A süppedő fotelre mutatva kínálja a helyet.

— Üljön le, édes fiam.

— Ide? — bök a fotel felé Barta Lajos.

— Igen oda, ide, velem szemben.

Egy ideig néma csend ül a szobára. A villany körül szállongó legyek zúgása is jól hallik. Barta nem tudja, mit akar a pap, az öreg plébános meg a szavakat keresi.

— Az anyaszentegyház nem feledi el még a tékozló fiúkat sem. Mint a jó atya, megbocsátja minden bűnüket

— kezdi a beszédet Szabári Zénó, majd így folytatja: — Maga is tékozló fiú, édes fiam. Az üdvösséget, a Szűzanya kegyét tékozolja el. Elkerüli az Ür szent házát, mondja meg, miért teszi?

S

OK EZ A KÉRDÉS, meg túl erős is, érzi az egyszerű parasztember. Keresi a szavakat, hogy pontosan tudjon felelni. Az íróasztal alól demizson kerül az asztalra.

Talán így hamarabb megoldódik a nyelvünk — szól az öreg pap mosolyogva, félig tölti a poharakat, majd az egyiket Barta felé nyújtja. Barta Lajos nem nyúl a pohárért.

— Nem szoktam én fél munkát végezni. Ha már iszunk, legyen tele az a pohár, főtisztelendő úr!

— Nem akármilyen bor ez, fiam! Misebor!

— Meg bírom én inni, akármilyen misebor, akár az egészet is — nevet Lajos.

Az öreg pap enged a vendégnek, s teletölti a poharát.

— így már mindjárt más! koccintanak s a jó száraz bor máris eltűnik a pohárból. Barta szólal meg elsőnek:

— Ne haragudjék plébános úr azért, amit mondok. Egyszerű parasztember vagyok, írjunk egy cédulát, hogy bármit mondunk egymásnak, az nem megy e szobán kívül.

Szabári Zénó meglepődik, de azért szó nélkül beteszi a papírt az írógépbe és megírja a nyilatkozatot, amelyben az áll, hogy az itt elhangzottakért nem vonható egyik fél sem felelősségre.

— Tegyük rá a pecsétet is — indítványozza Barta.

Az öreg pap a fiók mélyéről előkeresi a pecsétet és rányomja a két papírra. Az egyik a fiókban marad, a másikat a gazda teszi zsebre.

— Most már felelek a kérdésre, főtisztelendő úr — szól megkönnyebbülten Barta Lajos. — Régi vita ez, nagyon régi vita.

— Tudom édes fiam, ismerem az ügyet. Még az édesapjával kezdődött. Nem fizette az egyház adóját, s mi csendőröket küldtünk érte.

— Meg a végrehajtót és elvitték két dunyhánkat. Mi gyerekek nem tudtunk mivel takarózni — emlékezik visz- sza Barta.

Ú

JRA NÉMA CSEND ül a szobára, majd a vendégből tör ki az emlékek nyomán felidézett elkeseredés.