Nógrádi Népújság, 1960. április (16. évfolyam, 27-35. szám)
1960-04-02 / 27. szám
8 NÓGRÁDI NÍPOJ8AG 1960. április 2. EGY PARASZTFIŰ EMLÉKEIBŐL n akkortájt valami tizenhat esztendős voltam. Kicsi kölyök, mit se tudva g, világról, csak éltem, s csodáltam, méghozzá .élveztem azokat a Sztálin-gyertyákat. amelyek némelykor begyönyörködtették az éjszakai eget. Nappal hasaltam az őszi parton, a kutya se vakkantott rám, s az útmenti partoson úgy tetszett nekem, mintha a világ legszebb kora lett volna. Anyám rendre csak káricsáló iószágot: libát, tyúkot váeott. a faluban nagy gyilkosságok történtek a disznóólak táján. Ezekben a hónapokban senkinek sem volt kedve, hogy tartalékot gyűjtsön. mindent feltett a tör- ténendőkre. A napfényes napokban bizony rosszul esett a parancs, amikor közölték: menni kell, minden élőnek. Hát erről akarnék pár szót mondani. Talán emlegettem is már, igen dörmögött köröttünk az ég. A városban nagy csetepaté lehetett, de a faluban semmi. Ogy éltünk, mintha háború se lenne a világban. Láttuk ugyan, hogy távolban égre kúszik a láng, akár a bibliai tüzes lajtorja, de erre nem sok ügyet vetettünk. Nálunk csend volt, nyugalom — nekem jó volt. Hasaltam a napos őszben az erdőmenti faluszélen, a rit- kás házak tövén, jó meleg homokon, nem érdekelt engem a világból semmi Ügy voltam az egésszel, hogy majd lesz valami. Apám se háborított ezekben az időkben a dologgal, hát a hasonkorú suttyókkal jólesett a karikában való hasalás, a nehezen szerzett cigaretta. Á-r%-z árokszéli tanakodásnak. hírmondásnak egyetlen kútfője volt nekünk még a világból, ha az orvos rádióját hallhattuk a kitárt ablakon. Nem zárta el soha, derék ember volt. Esténként ott fülel- gettük nagy tétlenségünkben, így tudtuk meg a hírt, hogy Horthy kegyelmet kért a ruszkiktól, s hogy Szálasi tovább tartja az ország gyeplőjét. S ez aggódásra fakasztotta a falut. Falusi ember akkor vág jószágot. ha a gazda vagy az állat beteg. Ekkortájt bizony igen betegek lehettek a jószágok, mert sorra másra hullottak a kés nyomán, s any- nyi húst én még nem ettem soha az életemben, mint 44- ben. Az örökké tartó kacsa, liba eledel a könyökömön jött ki, de az a hír járta, hogy a ruszkik mindent felfalnak. Szabadult hát mindenki, amitől lehetett. Híre jött, egy gazdától az oroszok elvették a csizmáját. Épp a szomszédos községben járt, amelyben már tanyát vertek a szovjetek. Azt mondták akkor a németek, menjünk sáncot ásni, de nekem nem igen aka- ródzott. Lehet, mert nem szerettem az ilyenféle dolgot, lehet, hogy félelemből, hát nem mentem a csapattal. Mindegy. Volt egy kis csutkatetős bunkerunk — az isten áldja meg, hogy nem hullott rája semmi —, no, abban szorongattam magam napokig. Ogy tudom, három napig nem láttam a világot, anyám hordott étket a csutka alá, de utána csak előhozott a muszáj, meg az, hogy a sáncásókat nem nagyon keresték. Bátorságot vettem, s újból éltem a régi napokat. Ez az ünnep ám nem tartott sokáig. Parancs jött, hogy menjen el mindenki a faluból. Nekem ez a parancs nem adott különö sebb izgalmat — ha menni kell megyünk, de a vének ugyancsak makacskodtak. Az aprójószágon nem igen lehetett túltenni, a négylábúakkal meg nem sokat foglalkozott senki, aki a búcsúzásra szánta magát. Mit bánta kié lesz, hová lesz, menni kell. Ez a parancs. S ez ellen nincs apelláta. Szamosi Mihály bátyám igen elkeseredett, amikor a dugott hordóját napvilágra hozta. — Istenit a világnak — káromkodott —, ha már az enyém nem lehet, legalább magyar emberé legyen. Kigördítgette a jóhasú hordót a falu útjára, csapra verte, igyon aki akar. Igyon, amíg menni kell a népnek. T;„ izenöt éve ennek. Ennyi az idő, ami az esemény óta múlt. Magyarországon, egy aprócska faluban. A tizenöt év után nemrég hogy ott voltam, a szövetkezet elszámolási eseményén találkoztam Mihály bátyámmal. Szövetkezeti gazda lett, s nem bánta meg, hogy az lett. Ugyancsak ajánlgatta a szomszédoknak a poharat, de ennek a poháremelésnek külön jelentősége volt. Szovjet vendéget kapott az ünnepség Találkozás MM.IN0VSZKIJ M1RSILLIL Ö nem megy, itt élt, a halált a hordó mellett is megtalálja. — Az én boromból egy ruszki se vedeljen — ezzel húzogatta a lopót, s mert hírek jöttek a határból, még nagyobb lett a keserűség. — Igyátok csak, frászt a ruszki bendőbe!... és Mihály bácsi kedve úgy kúszott felfelé, mint a higany. — No, elvtárs — koccintott a vendég felé — most az én boromból! Mert ilyen bor a világon sincs!... Reggelig itatta volna a nedűt és nem sajnálta, hogy isszák. A vendégnek meg örömest töltött. Barna Tibor Az 1944-es év Szilveszter napját írta a kalendárium. ? széjjelvert német és magyar fasiszta csapatok már napok óta özönlenek a losonci nyílás felé, az északi front egyetlen menekülési lehetőségének irányába. Napok óta lopva szállítják az erekvirált, elrabolt anyagiakat, eszközöket, „a német—magyar megegyezés alapján’“. A német hadve- zetőség minden eszközzel tartani kívánja a frontot e térségben. Fegyvert, életet, eszközt nem kímélve Szécsény és Karancskeszi körletében, erős, gépesített és gyalogos egységeket vontak össze. Jelszó: „végsőkig tartani az életet jelentő egyetlen menekülés útját’1. Am a sors iróniája, illetve az előnyomuló szovjet hadsereg keresztülhúzta a fasiszta hadvezetőség számításait e térségben is. 1944. karácsonyának napján Salgótarján, Karancsberény, Etes és Karancsság irányából a szovjet hadsereg általános támadást indít a leásott német egységek ellen és fcógrád megye legészakibb része, a Karancs- és Ipoly-völgy né- hánynapos elkeseredett harc után Szilveszter estére felszabadult. 1945 január 5-én történt: községünkben megalakult a Kommunista Párt szervezete több mint 80 taggal. Az alakuló taggyűlés 20 párttagot megbízott a Vörös Őrségben való .részvétellel, amelynek célja az volt, hogy a község élet- és vagyonbiztonságára a lehetőségekhez mérten vigyázzanak. E szervezet eleget tesz a megbízatásnak és már az első éjszakán a Vörös őrségben résztvett elvtársak teljesítik szolgálatukat. A találkozás története is itt kezdődik. Január 6-án Petik Sándor elvtárssal éjszakai szolgálatra voltunk beosztva. Az őrség parancsnoka, Bartha Gyula elvtárs ellátott bennünket magyarnyelvű igazolvánnyal, amelyet a szovjet A HARMADIK. K ét esemény volt Báli Ferenc életében, amely szerinte elfordította az élete fonalát. Mind a kettő régen volt, az ország jobbrafordulásának első évében. Széf sem kellett nézni, ha füstölgő romokat akart valaki látni. Az árakba fordult kocsi alól emelkedett fel - a tavaszt kiáltó pacsirta is. Báli javabeli volt még. Féllábbal ha kilépett a 39-ből. Nem az iskolák gazdagították tudását, hanem a cselédsors. Mert az volt. Az is a teljes magányban élők közül. Duzzadt az ereje attól a gondolattól, hogy nem kell már hajlongnia senki előtt. Ment is mindenfelé, hogy észrevétesse másokkal is ezt a fenséges érzést. Aztán már megbízatást is kapott. Elküldék, segítsen a földosztásnál. Ezt az utat bejárni már kevés volt a két lába. De Báli Ferenc élelmes ember volt. Addig szimatolt, amíg rábukkant egy megkopott motorkerékpárra. Valami német válhatott meg tőle, és a szovjet katonai parancsnokságon belökték az udvar sarkába. Elkunyerálta. Embereket is szerzett, kipofozták és elindult vele. Igaz, nagy zajjal, de haladósabb volt, mint gyalogosan. Báli Ferencet már csak a motoron lehetett látni. Ha a határ megtelt zörgéssel, tudták: jön Bali. Es olyan kedves vendég volt, amerre járt, hogy az egyik gazda egyszer így fogadta: „Megjöttél, Báli Ferkó?’“ Azóta is rajta ma- 'radt, hogy Báli Ferkó. Már őszre fordult az idő, korán felöltötte köpenyét az este, amikor egyik nap későre maradt. Nem szívesen jártak ilyenkor az országúton, de azért ő elindult. Másnap jelentést vártak tőle. Elvénhedt motorja nyögve, de vitte. Alig látott, mert éppenhogy a gyertya is jobban világított, mint a lámpája. Be is huppant egy nagy gödörbe. Majd a nyelvét harapta, de kikec- mergett. Hanem a rázkódástól az a semmitvilágító lámpája is elromlott. Valami drót szakadhatott benne. Meg kellett állnia, mert nem látott az orráig sem. Topogott, amíg a szeme megbarátkozott a sötéttel, akkor aztán begyújtotta a motort, s elindult. Ment is szépen, még gyorsított is. De valami sárba került. A motor elkezdte dobálni magát, Báli meg, hogy egyensúlyba hozza, meghú- zatta. Az öreg masina elbő- dült és nekilendült, majd egy nagy rázkódással megtorpant. A hátulja felemelkedett, s Báli érezte, hogy repül, majd egy rettentő fájdalom hasított a lábába. Nekiugrott az útmenti nagy kőrakásnak. Belekapaszkodott a térdébe, de vértől megtelt a tenyere. Egy arra haladó falusi kocsi már ájultan szedte össze. Ez volt' az egyik eset. A másik, amikor a kórházban magához tér és hallja, a felette álló orvosoktól: — Nem tudunk segíteni, le kell vágni a lábát. Olyan forróság fogta el, hogy menten gyöngyözni kezdett a homloka. Már nem is érezte, hogy fáj a lába. Aztán a hideg rázta, vacogott a foga, amikor megszólalt: — Nem, nem! Könyörgöm ... D e többet nem tudott mondani, mert elvesztette eszméletét. Amikor magához tért, már a műtőben volt. Nem érezte lábát, s ijedten odakapott. Az egyik orvos morgott valamit. Nem értette. Megfogták a kezét, nem mozdulhatott, hát figyelt. Az orvos szólt, azt sem értette, csak látta, hogy ollót adnak a kezébe. Megint szólt, akkor meg egy kést. „Hát ez meg orosz?’“ — villant Báli agyába. De milyen furcsa orosz. Azok mind hangosan beszélnek, ez meg alig motyog. De már nem tudott tovább gondolkodni, mert lassan fordulni kezdett vele az egész műtő. Az orvos is, mintha vízzé válna, szétfolyt. tJigy érezte, nagy csengőt ráznak a fülénél, aztán piros köd szakad rá, majd elfeketedik. Elvesztette eszméletét. A kórházi ágyon tért magához. Elsőnek a lábához nyúlt. Erezte, hogy vastag pólyában van. Felnevetett. Olyan könnyes nevetéssel. Aztán meg dalolni szeretett volna. Mire meg az orvos bejött, szipogott. Eltökélte, hogy áKármelyi'k jön, elkapja kezét és megcsókolja. Meg is tette volna, de az orvos rászólt. Igaz, nem értette, de a hátul levő fiatalabb orvos szavából vette ki. — Nincs semmi baj. — Mondja meg neki, hogy köszönöm — kérte Báli. Ez volt a második eset. És Báli. Ferkó nem tudta, vár még rá egy harmadik is. Hosszú idő után gyógyult fel. A szétzúzott térdét már nem tudta többé hajlítani, sánta maradt. Ez annyira megrázta, hogy egy darabig úgy járt-kelt, mint aki keresi, hogy elbúcsúzzon a világtól. De aztán helyrebillent a lelki egyensúlya, mert méregetni kezdte, hogy maradhatott volna láb nélkül is. Még munkára is jelentkezett. Egyszer-k,étszer elment gyűlést is tartani, de már nem sok frisset tudott mondani. parancsnokság még nem lát- tamozott. Éjjel fél egy: szovjet járőrökkel találkoztunk és mivel bot volt a fegyverünk, igazolásra szólítanak fel bennünket. Mi kézzel-lábbal magyarázzuk, hogy a rend biztosítása érdekében töltöttünk be szolgálatot. Azonban a szovjet harcosok éberségét magyarázkodásainkkal nem tudtuk elaltatni. Fegyveresen bekísértek bennünket az egyik lakásba, ahol a parancsnokság székelt. Akkor még nem tudtuk azt, hogy a szovjet állam jelentős személyisége, Ma- linovszkij elvtárs lakik e helyiségben. Éjjel fél kettőt mutat az óra, kihallgatásra visznek bennünket, amelyet egy kapitány folytat le. Mivel a magyar tolmács, Novák András községi lakos aludt, kényelmetlen helyzetbe kerültünk. Ránk fogták, hogy német partizánok, vagy szökött magyar fasiszta tisztek vagyunk. Két óra tájban kértük a kapitányt, hogy tolmács útján közlésünk van a parancsnokság számára. Fegyveres kísérettel mentünk el a közelben lakó tolmácshoz, majd utána visszavittek a parancsnokságra. Ekkor a kapitány jelentés- tételre belép az egyik helyiségbe és egy perc múlva a tolmáccsal már mi is bent voltunk. Az asztalnál három aranymezős tiszt, térkép felett tájékozódott a front helyzetéről, amely Losonc felett volt már ebben az időben. Az egyik közülük felállt és a tolmács útján kérdéseket tesz fel számunkra szándékainkat illetően. Amikor Petik elvtárs válaszolt a kérdésekre és arra is, hogy kik vagyunk, lassan megindul felénk. Mi riadtan hátrálunk kifelé. Majd megáll. Elmosolyodik. Utána határozottan hozzánk lép, megölel bennüket és orosz nyelven megszólal: Ügy beszélt, mint amikor először kezdte. Előfordult, hogy mire a végére ért a minden második szavában reakcióról szóló beszédének, a hallgatóság szétszéledt. Egy kicsit szánalmas volt, ahogy kiszáradt ajakkal, izzadt homlokkal, nagyokat biccentve elhagyta a gyűlést. Mert érezte, hogy az idő messze eléje került. És azt is, hogy most már nem úgy beszélnek vele, mint azelőtt. Aztán egyre erősebben lökdöste a gondolat, hogy útban van már ő. L assan elmaradozott az emberek közül. Még egynéhányszor beiéit a taggyűlésekre, beragasztotta kiskönyvébe a bélyeget, később már innen is elmaradt. Bajuszt növesztett, nagy hosszút, amely lelógott. Azonkívül is rosszul sikerült, mert az ősz szálak seszínűvé tették. De nem törődött vele. Messze került az emberektől. Ki az erdőbe, egy lőszerraktárba. Ezt bízták rá. Tudta, hogy útban volt már, de azért, hogy ide tették, fojtogatta a fájdalom. Egyszer a vadászok meglepték egy árván maradt őzgidával. Ügy nézett rá, mint akinek egy a sorsa: az árvaság. Megbarátkoztak. Amikor megerősödött a kis fürge, s nekiugrott, hogy megdöngesse tömpe szarvával. Báli még el is nevette magát. Aztán szerzett egy kutyát, már hárman éltek, csendben, észrevétlenül, a robbanóraktárban, messze kerülve az embereket. Hetenként egyszer ha bement a városba. Ilyenkor egy egész hétre megszerezte az élelmet. De megállt az újságárusnál is és egy jó halom olvasmányt vitt magával. Az évek meggyűrték az arcát. A magánytól fénytelenné vált a szeme. A lelógó nagy bajusza még a szája szélét is elfedte, s egyre nagyobbakat biccentett. Amikor abba a nyugtalan „Bravó, tovaris" és így folytatja: — Ne féljenek, mi azért vagyunk itt, hogy nyugalomban, békében és boldogságban éljenek. A mi hadseregünk a biztonságot, a lehetőséget teremti meg a maguk számára. De arra kérem magukat, éljenek is a lehetőséggel, törjenek előre az új élet felé, mert a szovjet hadsereg harcai ehhez biztosítékot nyújtanak. Kijelenti: „Arra kérem Önöket, erejüket ne az éjjeli szolgálatra pazarolják, mert a szovjet hadsereg elég erős ahhoz, hogy éjjel is rendet tartson, nemcsak a községünkben, hanem az összes jelszabadított területen. Használják fel erejüket új életük, szebb életük kialakítására. Szervezzék meg a pártot erősre, mert maguknak még sok feladatot kell megoldani." Majd cigarettával kínált bennünket és még abban a percben igazolványunkra rávezették a parancsnoki engedélyezést. Az érdekesség kedvéért, amikor távoztunk, bemutatkozott: — Malinovszkij tábornagy vagyok, a Második Ukrán Hadseregcsoport főparancsnoka. Petik elvtárs. akinek volt egy kis orosz nyelvismerete, azt súgja nekem: „Ha elmegyünk, úgy búcsúzzunk tőle: drvasztutye Malinovszkij ta- varis.” Ügy is történt, ő pedig így válaszolt tört magyarsággal: „Viszontlatasra elvtarsak’“. Mi, akik Karancskesziben találkoztunk vele, igaz emberként ismertük meg. olyan embernek, aki a proletár internacionalizmust már a frontális viszonyok .között is alkalmazta azok számára, akikben megismerte az igaz szándékot. Petik Sándor, Novák Lászlé Karancskeszi őszbe fordult az esztendő, Báli Ferkó csak annyit tudott az egészből, hogy van valami, mert az egyik lap így beszélt, a másik meg úgy. Azon a reggelen sem gondolt különösebbre, amikor hátára tette a zsákját, kezébe a kampóst, bezárt mindent, s elindult a szokásos vásárlásra. Bicegett hangtalanul. Az kötötte le figyelmét, hogy nehezebbére esett a menés, mert a reumája is nagyon belekapaszkodott a lábába. Felkapta fejét, amikor a városból morduláso- kat hallott, de nem sokat törődött vele. Bicegett, minden figyelmét a lépteire fordítva. Csak akkor torpant meg, amikor az üzletajtót zárva találta. Széttekintett, s megint erősebben hallotta a morgást. Elindult hát arrafelé. Amikor ráfordult az utcára, az emlékműnél annyi embert látott, hogy a tizenkét évvel ezelőtti gyűlésen sem annyit. Megmozdult benne a vér, amikor felidéződtek gondolatai. Meg a szeme is megcsillant, s furcsa melegséget érzett. Elindult lassan az emberek felé. Ahogy közeledett, úgy tisztázódtak a hangok: Már a szavakat is értette: „Robbantsuk fel, döntsük le!“’ — Ugyan mit kell ledönteni? — morgott. Megakadt a tömegben. Az emberek olyan fakón és élettelenül álltak, csak a szobor tövében kiabáltak. A kíváncsiság egyre jobban csavarta és furakodott, hogy közelebb kerüljön. Már egészen jól látta a kiabálókat. Összegyúrta bozontos szemöldökét. — Ez nem gyűlés. Ezek kiabálnak. De ki az az ember ott? Mit akarnak ezek? — kapkodón széttekintett, hogy valakitől tanácsot kérjen. Az előtte szótlanul álló két embert lökdöste. — Milyen gyűlés ez? — Menjen a dolgára, öreg. örüljön, hogy nem tudja — nézték rá elborult tekintettel.
