Nógrádi Népújság, 1960. április (16. évfolyam, 27-35. szám)

1960-04-02 / 27. szám

1960. április 2. NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 9 |N| |A| | Pi | L | IOI |M| |B| 101 |L c hiűref fa a k is if i ú Szívünkben él még az em­lékezés ... Hányán és hányon voltunk akkor riadt fiatalok. Odabúj- tunk szüléink mellé és a ha­lált bőven osztogató robba­násokra kínzó rémület mar­kolta meg eszmélő lelkünket Láttuk, hogy pusztul minden, éreztük, hogy valami nagy- nagy tragédia került az élet színpadára és játékos, gyer­meki mosolyunkat lefújta so­vány arcunkról a légnyomá­sok süvöltő szele. Nem értettük akkor még az élet logikáját: elnyomásra ban, ahol elismerjük egymás létjogosultságát, megértjük egymás törekvéseit és segít­jük egymást előre az úton. Dolgoztunk. Gyárak zúgtak újra, házak ' ezrei emelked­tek, a nagyfeszültségű veze­tékekben újra dalolt az ener­gia, újra csattogtak a kere­kek a csillogó síneken. Talp­ra állt egy nép apraja- nagyja. Zászlók emelkedtek a ma­gasba, égővörös, vérszínű zászlók. Zászlóerdőt lobog­tatott a szabadság keletről zúduló szele. Vörös, piros-fe- hér-zöld ... Vörös, piros-fe- hér-zöld csak felszabadulas, az eszme és a fizikum felszabadulása következhet; szenvedésre csak boldogság. Számunkra a meg­testesült boldogság volt az a iöldszín ruhás, csillagos, fá­radtarcú katona, aki kezünk­be nyomta a csatajárt ke­nyeret. Együtt rágtuk az ál­dott kenyérdarabot és egy- egy furcsán ejtett szóra meg­riadtunk és mégis örvende­zett, megkönnyebbült a szí­vünk. Feloldódott sejtjeink bénasága, s a romok felett kacaj kanyargott a kékülő égre. Azután 6 tovább ment... Elment meghalni a mi mo­solyunkért, életünkért! Fá­radt arca megmaradt ben­nünk, örök mementónak. Egyszerű, érző ember volt ő is. Talán a gyermekét hagy­ta otthon, leánya mosolyát, apró fia kedves mozdulatát és felesége utolsó, görcsös, szerelmi ölelésének emléké­vel bukott halálrasebzetten hazánk felszabaduló földjé­re ... Élni kezdtünk. Egyre többet tanultunk és megértettük, hogy mit jelent élni. Ügy élni, hogy ember­nek érezzük magunkat. Al­kotó és megbecsült ember­nek. Egy olyan társadalom­Milliók ajkán zendült az ének, harsogón és dübörgőn: „ ... Szél, szél, szállj Keletről hozzánk, Szél, szél, új világot hozzál...” Megjött, itt van! Feszülő izmok rugaszkodtak a bányák mélyén, a gépek mellett és az alkotó ész terveket szült... „ ... Jöjj el, te zengő hajnal, Győztes szabadság dallal...” Tizenöt esztendő fémjelzi utunkat. Eredményektől, gon­doktól terhes esztendők. S az útról, nem tértünk le. Előttünk lobognak a zászlók, fülünkben csengnek a dalok. Menetelünk és teszünk. Zúgó fúrók, csilingelő üllők, ko­hók dohogása, esztergák sű­rítése, traktorok dobaja kí­sér minket. Megyünk és te­szünk szilárd hittel, erős kéz­zel! Mellettünk felnő egy új nemzedék, reményeink, ter­veink nemzedéke. Utunkat az igaz emberség tettei szegélyezik; a világ­testvériség nagyszerű vívmá­nyai. S megyünk, egyre me­gyünk ... Csak előre! Napok óta egyre zavaro­sabb hírek terjedtek el a faluban. Közeledik a front, s nyomában az ázsiai pusz­ták fékevesztett szennyes áradata. Az Alföldön iskolás­gyermekeket állítottak a fal mellé, s öregasszonyok fejét verték szét puskatussal, köz­ségeket tettek a földdel egyenlővé — mesélték a ta­nácsházán a német katona­tisztek. — Majd megtudjátok, ha ideérnek! Nekünk szállást sem akartatok adni, azok majd az ágyatokba fekszenek, asszonyaitok mellé, s ha va­laki szót emel ellene, lelö­vik, mint a kutyát. Az arcokon halálos félelem tükröződött. Néhány nap múlva, amikor az ágyúk már a szomszéd község határában dörögtek és az utolsó német harckocsi is kidübörgött a faluból, még nagyobb lett a fejetlenség. Fojtogató sötétség, vihar előtti csend borult a falura. Rettegve várták a másnap reggelt. Somogyiéknál még nagyobb volt a zűrzavar, mint máshol, hiszen ők a falu szélén .laktak és még férfi sem volt a háznál. Az öreg Somogyiné mióta a posta meghozta az értesítést, hogy egyetlen fia, a Lajos hősi ha­lált halt, nem találja he­lyét, csak sír, meg sír. A fia­talasszony rózsapiros arca is sápadttá vált, s homlokára a fájdalom mély barázdákat szántott! A faluból szállingó­zó hírek még jobban elkese­rítették. — Az én fiam nem lesz egy orosznak sem céltáblája A szemét kaparom ki, a tor­kát harapom el annak a vadállatnak, aki ezt a kis ártatlanságot bántani meri! — szólott az asszony, s gör­csösen szorította magához a kétéves szőkehajú, kék sze­mű kis Józsikát. Remegve feküdtek le, » minden neszre felriadtak s az ablakhoz szaladtak hall­. Pádár András Báli Ferkó elrestelte magát és már megmozdult, hogy ki- furakodik, amikor hallja: „A jogtalanul elkobzott földeket vissza kell adni!” Megtorpant és pörögni kezdett benne a gondolat. „Itt nincs jogtalanul elkobzott föld. A földet jogo­san osztották el. A földet én is osztottam1’“ Ez az utolsó mondat már nem állt meg agyában, ha­nem rácsúszott a szájára, s olyan hangosan pattant ki, hogy az emberek odafordul­tak. Először meghökkent a sok tekintettől, de összeszedte magát, még a bajuszát is kettélökte. — A földet azért osztottuk szét, hogy legyen azoknak is, akiKnek nem volt. — Mély baritonban engedte ki a han­got. A kezét felemelte, hogy majd folytatja, de két vékony szügyű siheder megragadta, és faggatták: — Kicsoda maga? B áli Ferkó csak nézett rájuk és törte a fejét, hogy miért szorítják hátra a kezét. Hara­gosan megrántotta magát, de azok erősen fogták. Valaki odakiáltott: — Ez a lőszerraktár őre! A fiatalok kérdőn ismétel­té«:: — A lőszerraktár őre? ... Báli ismét megrántotta ma­gát. Már egy egész ember­gyűrű vette őket körül. Bali­nak haragtól villogott a sze­me, hogy nem bírt szaba­dulni. Az előbbi két ember odalépett és eltolták a sihe- dereket. — Jöjjön, öreg! Az embe­rek megőrültek. Megindultak, ki a tömeg­ből, de már akkor egyre üte­mesebben hallatszott: „Men­jünk a lőszerraktárhoz! Men­jünk a lőszerraktárhoz!’“ Báli Ferkó megfordult és nézte, hogy hullámzott a nép. Egy csoport ütemesen kiál­totta: „Lőszert! Lőszert!” — s indultak. A többség elhúzó­dott előlük. Báli, amikor arra gondolt, hogy ezek még tényleg el­mennek a raktárhoz, meg­ijedt. Segélytkérőn nézett szét, de senki sem figyelt rá. Ak­kor akadt meg benne a gon­dolat: „Meg kell akadá­lyozni!“’ — és bicegve indult a menet után, de azok már jó ütemben haladtak. Rádöb­bent, hogy meg sem tudná őket állítani. Nekivágott hát az erdőnek, hogy eléjük kerüljön. Azt hitte, hogy a rossz térdével ő már sohasem tud szaladni, de most szaladt, ahogy csak bírta. Botladozott a gallyak­ban, sípolt a tüdeje, szakadt róla a verejték, de futott, csak futott, mert tudta, hogy valami szörnyű dolog készül. Valósággal rázuhant a ka­pura. Bement és bezárta. Be­szaladt a bódéjába, teletömte zsebét tölténnyel, leakasztotta fegyverét és megállt a kapu mögött. Az útról erősödött a közeledők zaja. A kutyája be­húzott faroKkal szűkölt, az őzike pedig nyugtalanul dob­bantott mögötte. Lassan meg­eredt az eső. Már látta őket az erdőfogta utón, és úgy tűnt, mintha re­pülnének feléje. Lehettek vagy húszán. Elől a két vékony- szügyű legény, a szónokkal. Vagy ötven lépésre érhettek, amikor Báli felemelte puská­ját, teleszívta tüdejét és szinte elbődülte magát: — Megállni! — és rácsapta a závárzatot a töltényre. A menet megtorpant. Far­kasszemet néztek vele. A szó­nok elnevette magát. — Menjen az utunkból öreg, mert eltiporjuk — és már osztotta is a parancsot, hogy kerítsék őt be. Báli kétségbeesetten nézett szét. Aztán hirtelen ugrással kitárta a lőszerraktár ajta­ját, célbavette az üreget s a vállán keresztül odakiáltott: — Ha nem álltok meg, be­lövök a raktárba és mindenki a levegőbe röpül. A támadók megtorpanta«. Báli figyelte minden lépésü­ket. Tudta, már ebben az összecsapásban ő győzött... Alkudozni kezdtek. — Ne bolondozzon öreg, megfizetjük, csak adjon rob­banóanyagot. Báli hóna alá szorított pus­kával szótlanul figyelte őket. AmiKor egy lépést tettek fe­léje, felkapta a fegyvert és neki a raktárnak. Amazok visszakoztak és dühükben ök- lüket rázták. így harmoniká- zott velük már jó egy órája, amikor dübörgés rázta meg az erdőt. Nem tudta mi lehet az, de elkészült, ha nem ütik agyon, megvédi a raktárt. Az őzike a zajtól riadtan mene­kült a bódéba. Báli utána dobta tekintetét. Amikor megint szembefordult táma­dóival, már csa« a hátukat látta, mert szaladtak az erdő felé. Az úton egy harckocsi kö­zeledett. Csak a kapu előtt állt meg. Az oldalán egy vö­rös csillagot mosdatott az eső. Báli nehezen tudott megmoz­dulni. Nagyon nehéznek érez­te testét. De lassan biccentett egyet, még egyet, s odaván- szorgott a kapuhoz. Kinyi­totta. aztán lassan, mintha mázsás súlyt cipelne, elindult a bódéjába. Valósággal, ráros- kadt a priccsére. Csak azt érezte, hogy az őzike nyal­dossa a kezét. Ez volt a harmadik eset. A zzal végződött, hogy az ő mellére is feltűzték a munkás-paraszt ha­talom érdemérmet. Báli Ferkó azóta is minden nap gondosan szétkeféli bajuszát és reggelenként körüljárja birodalmát, amely neki a vi­lág legfontosabb helye. \ Bobál Gyula gatózni. Úgy éjfél felé mo­torzúgás verte fel az éjszaka csendjét. Két harckocsi állt meg a ház előtt. Az elfüggö­nyözött ablak egyik nyílásán két remegő asszony leskelő- dött. A páncélos körül kato­nák nyüzsögtek. A harcko­csik tornyán a géppuska a ház felé fordult. — Szent isten! Rögtön vé­günk! — sírta el magát az öregasszony. Erzsiké, a me­nye, egész testében, remegett. Ágyba vetette magát és szí­véhez szorította magzatát. Dörömbölnek a kapun. A házban csend, riadt némaság. Egy idő múlva még erőseb­ben döngetik a kaput. — Megyek már, megyek! — hangzik az öregasszony halálfélelemtől elszürkült hangja. úgy viselkednek, mint az el­lenségek — mondták többen is. A főutcáról dobolás zaja hallatszik. A Vörös Hadsereg főparancsnokságának közle­ményét hirdeti ki a kisbíró. Megkezdődött a katonák elszállásolása. Somogyiékhoz is jutott húsz katona. A csa­lád kiszorult a konyhába, a katonákat a szobában szállá­solták el. A szérűskertből szalma kerül a padlóra. A sok meneteléstől elfáradt em­berek belefúrták magukat és aludtak, mintha hetek óta nem aludtak volna. Másnap Somogyiék katonái kimentek a lövészárokba, csak egy maradt otthon kö­zülük, a nyúlánk, szőke hajú Andrej. Lövést kapott az ol­dala még valahol Ukrajná­ban, s a félig-meddig begyó­— Dobre vécser, mama! — köszönnek a kapun kívülről. — Nyitom már, nyitom! — motoszkál az öregasszony a zárral. Nagy sokára megtalál­ja a kulcslyukat és megcsi- kordul a zár. Furcsa sapkás, szürke ruhás katonák tódul­nak be az ajtón, kezükben lövésre kész géppisztolyok. Az első katona kezében fel­villan a lámpa. — Kamarád nyet? — Csak érteném! — do­hog az öregasszony. Az egyik katona megérinti a vállát és úgy kérdezi: — Mama, német ván? — Német? Nincs! — rázza a fejét Somogyiné. Az ólakat, az istállót, a kamrát néhány perc alatt át­kutatták, most már a házon a sor. A katonák után ott tipeg az öregasszony is. Er­zsiké szemérmesen húzza magára a dunyhát, dugná gyermekét, de a gyermek nem marad, rúgkapálódzik. A katonák észreveszik a mo­corgó kisgyermeket. — Málenykij málcsik? — s a borotválatlan katona ar­cokon mosoly játszik. Az egyik katona odamegy az ágyhoz, a gyermek felé nyújtva kezét gügyögi: — Igyi szjuda! Erzsiké szemében vad fény csillan. — Nem adom! — s még jobban magához szorítja a gyermeket. A katonák meglepődve hátrálnak. A gyermek nagy kék szemeivel a késői láto­gatókat nézi. Végre megszó­lal: — Bácsi! — s nyújtja kis kezét feléjük. Az esetlen katona boldo­gan ülteti karjára a kisfiút, s gyengéden simogatja gyö­nyörű szőke haját. A gyer­mek tekintete nem a borot­válatlan mongolos arcon akadt meg, hanem a sapka kis vörös csillagán. Már nyúl is érte. — Add ide! Megértik, mit akar a gyer­mek. Lekerül a fejről a nagy sapka és a kis vörös csillag máris ott ragyog a gyermek kezében. Az utcáról kiabálás hallat­szik. A kisgyermeket odaad­ják az anyjának s a kato­nák tovább mennek, Józsika meg görcsösen szorítja a kis vörös csillagot. Reggelre nyüzsgött a szov­jet katonaság az utcákon. A szomszédok a kapuk előtt tárgyalták az éjszakai ese­ményeket. — De hiszen ezek nem is gyűlt seb begennyesedett. El kell mennie bekötöztetni. Andrej el is ment a kötö- zöhelyre, ahonnan rövidesen visszatért. Néhány napot pi­hennie kell, kapta a paran­csot. Andrej gondolatai egy más világban, messze a Vol­ga táján kalandoztak, amikor belépett a konyhába. Somo­gyiné hellyel, majd forró le­vessel kínálja a fáradt arcú katonát. Andrej a fejét rázza: — Nem kell! — mondja tört magyarsággal. Ahogy elgondolkozva ül a széken, szeme megakad Jó­zsikán. Neki is van egy ilyen kis fia. Csak hát két évvel idősebb. Kotorász a zsebei­ben s elővesz egy fényképet. A szemei könnybe lábadnak. A képen a kis szőke Somo­gyi Józsika hasonmása lát­ható. Az öregasszony közelebb megy a katonához és meg­jegyzi: — Józsika? Andrej bólint. — Ványuska, málenkij Vá- nyuska! — de közben a sze­méből ömlik, patakzik a könny. Erzsiké is közelebb jön a bánatos arcú katonához, Andrej magyarázni kezd. Három éve nem látta a csa­ládot. A képről mosolygó kis­fiú még pólyásbaba volt, ami­kor az apját fegyverbe szó­lította a haza. Erzsiké sze­mében is könny csillog, meg­érti a gyermeke után vá­gyódó katonát. — O még haza mehet, de az én katonám, az én jó fér­jem nem jön haza soha már! Józsika kapaszkodik a ka­tonára, aki beszél hozzá, ne­vet rá. A meglett férfi és a kisgyermek, nem értik egy­más nyelvét, mégis nagysze­rűen szórakoznak. Az anya haragszik még, de nem ret­teg már, mert látja, gyerme­két gyengéd kezek simogat­ják. Andrej kis kocsit csinál a gyermeknek. Nem is tartott sokáig, hiszen a katona ott­hon asztalos volt. A kisfiú boldogan húzogatja a katona bácsi kocsiját. Egész nap szólt a géppus­ka a határban, de Andrejt már nem zavarta. Estére megjöttek a katonák, csak hát öttel kevesebben, mint ahogy kimentek, kint a me­zőn most bőven arat a halál. Este német repülőgépek szállnak a falu fölé. Csak úgy hull az apró bomba. So­mogyiék háza tetején is rob­ban egy, de azonkívül, hogy néhány cserép megsérült, ko­molyabb baj nem esett. A katonák nyugodtan beszélget­tek tovább, csak a háziak szaladgáltak ijedten. — Nye bojsza, mama! — nyugtatgatják a falfehérré vált arcú öregasszonyt. Az öregasszony arcán a ré­mület keveredik a gyűlölet­tel. — Ha ezek — bök a ka­tonák felé — nem jöttek volna, nem lenne bombázás! —, majd tovább fűzi a gon­dolatot — ha ezek nem len­nének, élne a fiam, s nem lenne árva ez a szegény kis­gyermek! Erzsiké is hasonló gondo­latokkal küszködik. Maka­csul tépi ki a katonák kezé­ből a gyermeket, s szeme villámot szór. — Gyilkosok, gyilkosok mind! Az apját megölték, a fiát meg simogatják! Andrejt rettenetesen bán­totta a háziak viselkedése. Odament a gyermek kis ágyához és gügyögni kezdett a gyermeknek. — Menj innen! — szólt rá a fiatalasszony, s majd csak hogy el nem lökte a katonát. Somogyiék duzzogva feküd­tek le, amely Andrejt na­gyon bántotta. Sehogysem ér­tette a dolgot. Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Mintha béke lenne, olyan nyugodt, csendes a táj. Az egész éjjel állandóan kerepelő géppus­kák mintha aludni tértek volna. Andrej kiment az udvarra, majd a kerten keresztül a patak partjára. Megmosdott a patak kristálytiszta hideg vizében s álmodozva nézett az égen nyugat felé húzó re­pülőgépek után. Ahogy visz- szaért észreveszi, hogy nem messze a tornáctól fel nem robbant bomba fekszik. A szokásos kis német apró bomba, amelynek jórésze földbe érve fel se robbant. Azonnal a kisfiú jutott eszé­be. Mondani is akarta az anyjának, hogy ne eressze ki a gyereket, de a fiatalasz- szony csúnyán hátat fordított neki, hogy szinte ■ meglepő­dött. Józsika közben nyafogni kezd, ki szeretne menni. A nagymama is sürgeti a me­nyét, öltöztesse fel a gyere­ket és engedje ki egy kicsit az udvarra. A kisfiú fogja az Andrej által készített kis kocsit, meg a kislapátot és indulni akar. A fiatalasszony kitépi kezéből a kocsit és a sarokba vágja, de úgy, hogy az egyik kereke letörött. Jó­zsika sírt egy ideig, majd el­felejtve a kocsit, boldogan szaladt a napsütötte udvarra. Andrejnak eszébe jutott a bomba. Felugrik a székről, ugrik az ajtóhoz, félrelöki a két asszonyt s rohan ki. A gyerek már nem messze jár a bombától. Már oda is ért, lehajolt, s Andrej kiált. — Sztoj! A kisfiú felnéz, majd la­pátjával rácsap a bombára. Fülsüketítő robbanás ráz­za meg a levegőt. Utána ve- lőtrázó sikoly hallatszik a házból. A bomba darabokra tépte a kisfiút, s Andrej is ott fekszik a földön szétron­csolt fejjel. A házból, meg a szomszé­dokból is össze csoportosul­nak a katonák. Megdöbben- ten tárgyalják a tragédiát, s ketten is tartják az össze- csukló, szenvedő arcú fiatal- asszonyt. Még aznap dél­után eltemették mind a két halottat. Még a rokonok sem jöttek el a temetésre. Egy­más mellé temették a haza­vágyó Andrejt és a fényre- vágyó kisfiút. Ahogy tovább ment a front, az egyedül ma­radt két asszony gyakran ki­ment a temetőbe. A kert vé­géről kiástak egy fiatal szo­morúfűz csemetét s odaültet­ték a két sír mellé, amely azóta olyan, mint a virágos kert. A két asszony megbékélt a katonával, hi­szen ember, ember volt a ja­vából, aki életét adta egy kis szőke magyar fiúért. A szomorúfűz gyorsan fel­nőtt, s ha fúj a szél szépen mesél az árván maradt Vá- nyuskáról, a kedves Volga partról, amely igazi embere­ket, hősöket adott a világ­nak. Kata János UTUNK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom