Nógrádi Népújság, 1958. április (3. évfolyam, 26-33. szám)
1958-04-03 / 26. szám
10 NÖGRADI Nfyuj&g 1958. április 3. pályázat röiLztliatLíUíi hallod-é, kelned kell, mert eljárt már az idő. Ébredj hamarjába, oszt szedd a rongyaidat magadra. — így biztatta fá- , rád testű férjét Mariska néni, Alagi Pali bácsi felesége. Miközben az előbbi szavakat elmondotta, féloldalt könyökölt szegényes fekhelyükön és úgy rázogatta a mélyen alvó embert, aki sehogy sem akart felébredni. Most is csak mordult egyet és a másik oldalára fordulva még jobban magára húzta a pehely dunyhát helyettesítő kopott kocsisbundát, ezzel takaródzik már jó ideje. Szegény jó édesapjától örökölte, aki elköltözött már az élők sorából. Az asszony nem nyugodott, amíg fel nem költötte férjét, mert félt, hogy ha az elkésik, akkor állásából el- bocsájtják, már pedig éppen eléggé nagy szükség volt Ala- giéknál is, mint mindenütt másutt ebben az időben, a mindennapi betevő falatkára. Az a kis kenyér bizony amúgyis nagyon szűkös volt, csak megélni egyik napról a másikra belőle, nem, hogy még dolgozati. Dolgozni? De még hogy’ dolgozni. Nem volt az mindegy az ispán úrnak, hogy ki hogyan végzi a munkáját, hanem amennyit csak elbirt, látástól vakulásig. Amíg Pali bácsi nagyon álmosan szedte magára gúnyáját, addig Mariska néni, gondos feleség módjára, elkészítette az útravalót, az egész napi elemózsiát. Igaz, nem nagy munka volt ez, mert csak az asztalfiában meghúzódó, korpával kevert lisztből készült kenyérke megmaradt száraz pillését kotorta elő és tette bele a régi, összevissza foltozott tarisznyába. Mire átkötötte és az ajtófélbe vert szegre akasztotta, akkorára már férje is elkészült, csak azt a bizonyos éjjel-nappal szolgálatban lévő kocsisbuindát kellett még a derekán átkötni egy darabka dohányfűző madzaggal. Az ötvenes körüli éveket taposó részeskocsis megcsókolta a deszkából összetákolt fekvőhelyen mély álomba szenderült három gyermekét és feleségét, majd elindult megszokott útjára, a gazdaság istállójába, hogy már virradat előtt rendbe tudja tenni a reá bízott lovakat. Alagi Pali bácsi még csak most egy éve jött ide, a Kelemen nagyságos úr birtokára dolgozni, de máris megelégelte azt. Hosszúkás, szikár arcán a bőr ugyan már ráncot vetett, de amikor családjának sanyarú sorsára gondolt, megkeményedett arcán megfeszültek ezek a ráncok és a közöttük beágyazott kékesszürke szemek szinte perzseltek. Olyanok voltak, mint a tűz, mint a nyári viharban a cikázó villámok. Olyan tudott lenni ez az ember, mint a vad, amelynek kölykét elrabolták. Kegyetlen és kíméletlen azokkal szemben, akik a másik ember munkájából akartak élősködői, nem törődve annak sorsával, pedig olyan volt a szíve, mint az arany azokkal szemben, akik emberségesek voltak. A családjának is mindent megtett. Még a lelkét is kiadta volna, ahogyan szokták mondani a régi öregek. A szegény ember helyzetével egyáltalán inem volt megelégedve és állandóan zsörtölődött. Tulajdonképpen emiatt változott a munkahelye is oly sűrűn. Azt tartotta és mondotta, hogy „Száz úrnál úgyis több van és én meg száz évig nem élek”. így aztán ezzel az elmélettel, ki is mondotta azt, amit gondolt és bizony a legtöbb esetben útilaput is kötöttek a talpa alá. Az igazmondó embereket, akik szókimondó- ak voltak, akkoriban nagyon üldözték és nem volt megállásuk, csak nagyon-nagyon rövid ideig egy-egy helyen. Amikor egyik munkahelyéről elzavarták csak annyit mondott: „Nem baj, én elmegyek, de akkor sem leszek a talpnyalótok, ha megszakadtok sem”, s villámló szemekkel ment új tájak felé, új munkahelyet keresni, hogy családjának kenyeret tudjon adni és hajlékot, hogy az „isten hidege télvíz idején meg ne vegye őket”. Ilyen átkozott világ járta akkoriban... csak abban az esetben kapott huzamosabb ideig munkát, ha meghúzta magát és min___________denben az urának adott igazat, még akkor is, ha tudta, hogy annak nincs igaza. Pali bácsi nem tudott ilyen lenni és így sűrűn változott a gazdája. így járt ő a zsunyi uradalomban is, amely ott volt valahol a szécsényi járásban Lóc község mellett... A mostani munkahelyén — mint már említettem — egy rövidke éve van csak, de máris nézeteltérése volt parancso- lóival. Nem őrajta múlott, de felesége nagy könyörgéssel visszatartotta férjét az újabb kuncsorgástól, munkakereséstől, kilincseléstől. „Ne legyél már olyan nyers, nyakas te ember, mindjárt itt van a tél, a hideg, mit teszel azokkal a szegény gyerekekkel, hová dugod őket, ha nem kapsz addig lakást?” így beszélt férjének kétségbeesetten Mariska néni addig, amíg a jég meg nem törött. Egy hosszú, álmatlanul töltött éjszakába került a szegény asszonynak, de örült, hogy végre ráhallgatott az a kemény ember és megígérte, hogy maradni fog, kiegyezik az ispán úrral, ha az még nem gondolta meg a dolgot. A baj ugyanis ott kezdődött, hogy Alagi Pali bácsit a hozzá hasonló sorsban lévők, hamar megismerték az alatt az év alatt, amelyet már eltöltött közöttük. Amellett, hogy megismerték, szerették is őt és bizony sokszor elsírták panaszaikat neki, mintha tudott volna segíteni rajtuk. így történt ez ebben az esetben is a kommenció kiosztás előtt. A cselédség pár nappal a kiosztás előtt megtudta, hogy az ispán úr tisztítatlan, másodosztályú búzát akar kimérni a járandóság fejében. Elkeseredtek mindannyian és ha már két ember valamilyen módon összetalálkozott, csak erről folyt a szóbeszéd, de egyikőjük sem merte vállalni, hogy szóvá tegye az ispánnak, tisztítássá meg az ocsus búzát és úgy mérje ki a járandóságot az embereknek. Mindegyikőjük félt attól, hogy ha szólni talál, akkor elfogják bocsátani és a családja fedél és kenyér nélkül marad. így inkább csak egymásnak mondogatták, meg azután magukban keseregtek. A kiosztás előtt való napon azután, este a nagy istállóban a munka végénél összejöttek vagy tizenkettőn, tizenhármán, mintha előre megbeszélték volna és újra felhozták szóban az ocsus búzát. Keresték maguk között azt az embert, aki szólni mer az érdekükben az ispánnál. Keresték, hát megtalálták. Mindenki azon a véleményen volt, hogy Alagi Pali bácsinak kell szólni, mert őrá jobban hallgatnak még az urak is. Pali bácsi nem akarta vállalni először, de azután annyira kérték, könyörögtek neki, hogy mégis megígérte: szólni fog mindannyiuk érdekében, hiszen Ő magának is érdeke. Volt azonban egy kikötése Pali bácsinak, éspedig az. hogy holnap senki se menjen el a kommenció kiosztásra. Pali bácsinak a lovai olyanok voltak, hogy megnézhette azokat akárki bármikor, nem talált abban semmi kivetnivalót. Fiatalok, jól tápláltak és ami a legfontosabb, hozzáértően és igen gondosan voltak kezelve. Ha a nap rájuk sütött, csak úgy csillogott a szőrük, öröm volt nézni ezt a két büszke paripát. Ha gondozójuk kezébe vette a hajtószárat és halkan rájuk szólott Bandi Betyár, nem kellett azoknak már ostor, de még több biztató szó sem, elég volt útközben, ha megmozdult enyhén a zabola a szájukban, máris nekiiramodtak és csakúgy röpítették a kocsit. ezt Pali bácsinak az urai is és nem egyszer megtörtént, hogy könnyű kocsiba fogattak vele és azon nyargaltak a birtokon széltébein-hosszában. Pali bácsi nem igen szeretett velük menni, mert nem szeretette az urakat és kényeskedő szokásaikat, meg azután nem volt vérében a hajbókolás, de nem is tette azt senkivel szemben sem, még az ispán és az intéző úrral szemben sem. Öt magát nem is igen kedvelték, hanem inkább a kezelésében lévő állatok tetszettek nekik. A kommenció kiosztás napján is már kora hajnaltól kezdve az ispánnal járta a határt. A cselédség délelőtt 10 órára volt a nagy magtárhoz rendelve, ahol a kimérést szokták végezni. Pali bácsi kihasználta az alkalmát és az úton elmondotta az ispánnak, hogy a cselédségnek igen rossz a kedve mert megtudta, hogy az ispán úr tisztítatlan búzát akar kimérni a kommencióban. Azt is megmondotta, hogy az ispán úr triőröztesse meg a búzát kiosztás előtt, mert nem igen fogja azt senki sem elvinni, amíg meg nem tisztítják, de .még lehet, hogy el sem fognak menni a kimérésre. Az ispán csak hallgatott és nézte kocsisának kemény, komoly arcát, majd gondolkozott egy darabig és utána eny- nyit mondott: „Hót jó, majd meglátjuk, hogyan is lesz az a kiosztás”. Ezzel azután be is fejezte a kocsissal való tárgyalást. Egy-két helyen még megállották, majd megparancsolta Pali bácsinak, hogy hajtson a nagy magtárhoz, mert megkezdik a kimérést. Tíz perc sem telt bele és máris megérkeztek a nagy magtárhoz. Pali bácsinak még a szeme is furcsán villogott a csodálkozástól. A magtár előtt egy egész nagy csoport ember álldogált, de még annál is több asszony. Legjobban azon botránkozott meg az öreg, hogy azok a kocsisok is ott voltak, egy-két kivételével, akikkel megbeszélte, hogy ne jöjjenek el ma a kommenció kimérésre, de még azoknak az asszonyai is mind jelen voltak. Nem szólt semmit senkihez sem, csak a lovai körül foglalatoskodott és várta a kiosztás kezdetét. Az ispán bement a magtároshoz és nem sokára kiüzent, hogy be lehet menni, mert megkezdik a kimérést. Alig tudtak az ajtón bejutni a nagy tolongásban, szinte taposták egymást az emberek és asszonyok az elsőség miatt, mindenki azt szerette volna, ha ő kapja meg elsőnek a járandóságát. A tartózkodásnak még a jelét sem lehetett látni egyetlen emberen sem. Talán ez is volt az oka a következményeknek. Az ispán látva a nagy tolongást, kalapját kissé megemelve, megvakarta a feje tetejét és alig láthatóan gúnyos mosoly suhant át az arcán. Majd a magtár egyik búzával telt rekeszéhez ment és maga után hívta az embereket. Ment mindenki, aki csak jelen volt. Amikor már ott állottak körülötte, akkor belemarkolt az ömlesztett búzába és pergetni kezdte az egyik kezéből a másikba. Miközben ezt a műveletet végezte nem nézett senkire sem, csak akkor emelte fel a szemét, amikor rövid hallgatás után feltette a kérdést. — Hát emberek miért is nem jó ez a búza? — Majd így folytatta, választ sem várva. — Azt hallom, hogy nem akarják felvenni a járandóságot, mert nincsen tisztítva. Hát most szóljon, akinek van kifogása és nem akarja a járandóságát felvenni. Halljuk hát, ki az, akinek piszkos ez a búza? Nem szól senki, hallgatnak mint a sír és csak topognak egyhelyben a földet és a lábukat nézve. Az ispán nem szól semmit csak hümmög és néz erősen szúrós szemeivel a mélyen hallgató emberekre, majd annyit mond: — Szóval nincs kifogása senkinek sem? a.7 öves Mészáros János köszörülgeti a torkát és lassan vontatottan szólal meg— Hát ha másik nincsen instálom ez is jó lesz — mondta és bajszát törülgetve köhécselt. Az ispán felvetette fejét és az ajtó felé nézett, mintha valakit keresett volna. Keresett is, Pali bácsit kereste, aki már közben előzőleg odament pontosan az ő háta mögé és ott várta a fejleményeket. Az ispán meglátta és hozzá fordult. — No, Alagi, mit szól hozzá? Senkinek sincs semmi kifogása a gabona ellen. Úgy látom, hogy csak magának van kifogása. Hát jő, bizonyára megpróbálta már fellázítani a többieket is. de úgy látom, ez nem igen sikerült, eljöttek a kiosztásra. Vegye tudomásul, hogy ilyen fajta lázító emberekre nincsen szükségünk az uradalomban. Járandóságát sem fogja megkapni, hanem fel is út, le is út, menjen amerre lát Isten hírével. Ha pedig két napon belül nem költözik ki, úgy kilakoltatom, hogy... Mialatt az ispán beszélt, ezalatt Pali bácsi a búzából és az árpából is egy-egy keveset a zsebébe tett, senkinek sem mondotta, hogy miért van erre a fél marék gabonára szüksége. Válaszul az ispánnak annyit mondott: — Hát kérem, nekem nem is jó a tisztítatlan gabona, mert abból ugyan nem sok lisztet adnak az ecsegi malomban, se nekem, se másnak, de még magának az úrnak sem... csak hát szegény emberek nagyrésze, aztán nem mer senkinek szólni maguknak, mert félnek, hogy a magam esetibe esnek, aztán nem lesz a családjuknak mit adni, ha kéri az ennivalót. De én akkor is azt mondom, nem igaz ember az, aki nem mondja meg az igazságot. már-már dűhrohamot kapott a beszédétől, csakhát türtőztette magát, meg aztán sokan is vol_________ tak a cselédek ahhoz, hogy nagy ha ngot használjon, hiszen így is felhorkantak, amikor megmondta Alaginak, hogy elbocsájtotta. Meg most jobb is ha hallgatnak, mert kitörik a nyakuk. Alapi gyűlöletes szemmel nézett az ispánra, de szólni már nem szólott, de annál többet gondolt, miután megveregette a lovaknak a nyakát búcsúzóul és elindult a cselédházak felé, hogy asszonyának is tudomására hozza a történteket. Nem kis dolog volt ez akkoriban, szegény felesége amikor megtudta az esetet, majdnem elájult ijedtében, még szólni sem tudott. Másnap reggel, amikor Pali bácsi elindult Szirákra a járásbíróságba még mindig nem nyugodott meg, gyalogosan tette meg az útat az öreg kocsis, méghozzá nem is a bujáki úton ment, hanem toronyirányt, a legtöbb helyen a dülőútakon, hogy minél hamarább megjárja az útat. Volt hát idő elég, a gondolkodásra, de volt is min gondolkoznia. Ha a bíróság nem a javára dönt, ugyan merre, hová induljon, mihez fogjon. Nagy gond volt ez, főként egy olyan EGYKOR A fúrás kézzel történt, az ember olcsóbb volt, mint a gép Nem egy bányásznak lett fejfája a törött ácsolat Csillézés nélkül nem lehetett szénjövesztést elképzelni Coooooooocxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx embernek, mint amilyen Pali bácsi volt, ahogy szokták mondani, se istene, se hazája, se kenyere, se egy háza. Amikor a járásbíróság épületébe ért, nem sokat teketóriázott, hanem a legelső embertől megkérdezte, akivel találkozott, hogy merre van a bíróság vezetője, melyik szobában, mert ő azzal akar szót váltani. ember, akit megszólított, csak rántott egyet a vállán, megrázta a fejét és máris elviharzott Pali bácsi nem lett okosabb, mint előbb volt, de bosszúsabb már igen. Megfordult az elsiető férfi után és megjegyezte: »úriember«, s ment tovább. A második személy egy férfi volt, de az még arra sem méltatta, hogy feléje nézzen, hanem mereven előre szegezett szemekkel, felvágott fejjel úgy ment el az öreg mellett, mintha senki sem szólította volna meg. Pali bácsi már valósággal méregbe gurult és jó félhangosan mondotta, miközben tovább ment: »úriemberek«. Harmadszorra szerencséje volt, egy negyvenév körüli asszonnyal találkozott, aki megmutatta neki, hogy melyik szobában lehet megtalálni a bíró urat. Az öreg illemtudóan megköszönte az asszony szívességét és megállott az ajtó előtt. Mielőtt belépett, krákogott egy rövidet, megpödörte szép magyaros bajuszát, majd jólnevelt emberhez illően kopogtatott. Egy fiatalember nyitott ajtót és megkérdezte: — Kit keres, mi járatban van? — A főbíró urat keresem, a bírósági vezetőt — felelte Pali bácsi röviden. A kérdező előrement és rövid idő múlva nevén szólították, hogy menjen be és gyorsan mondja el amit akar, mert tárgyalásra készülnek az urak. Pali bácsi az előszobán keresztül belépett a belső szobába és levett kalappal, tisztelettudóan köszönt. Hatan, heten lehettek, egy nagy asztal körül, de amikor belépett, csak egy ember szólott hozzá. Pali bácsi gondolta, bizonyára ez lesz a főbíró és megkezdte mondanivalóját. — Szeretném előadni, ha meghallgatna a főbíró úr — kezdte Pali bácsi és elővette, maid átnyújtotta a zsebkendőjébe kötött búzát és árpát a főbírónak. A főbíró kezébe vette a búzát és nézte, nézte, majd két tenyerébe elosztva balról és jobbról mellette ülő urak elé nyújtotta a tenyerét és így szólt. — No, uraim, nézzétek meg milyen búzát akarnak a Kelemen nagyságos úrnál kimérni a cselédségnek. A jelenlévő urak bólogattak és csóválták a fejüket és egy közülük meg is jegyezte: — Tisztítatlan, sok a szemét, sok az ocsu benne. — Az elnök és a többiek nem szóltak semmit, csak bólintottak, a bírósági elnök, akit Pali bácsi főbírónak szólított, írni kezEmber, Aszegény Tudták Az ispán Az eiső
