Nógrádi Népújság, 1958. január (3. évfolyam, 1-8. szám)

1958-01-04 / 1. szám

1951. január 4. NÓGRÁDI Népújság 5 A pedagógusok kongresszusáról ^ múlt év december 20— 21-én tanácskozott a Pedagó­gus Szakszervezet V. Országos Kongresszusa. Beható vita után szakszervezetünk belső életén túl megfelelő határoza­tok és javaslatok születtek a pedagógusok anyagi helyze­tének további javítására és az iskolai oktató-nevelőmunká- val kapcsolatban. A tanács­kozás központjában ifjúságunk szocialista nevelésének kérdé­se állott. A beszámolóban és a vitában -egyaránt nagy helyet kapott az iskolai oktató-nevelőmunka. Kongresszusunk leszögezte, hogy közoktatásügyünk fejlő­dése a felszabadulás után alap­vetően helyes volt. Szocialista köznevelés kialakításán fára­doztunk, s ez minőségileg is más mint a régi. Követtünk *1 hibákat is — túlzott mennyiségi fejlesztés, stb. —, de nem ezek a jellem­zői munkánknak- Az iskolai oktatás-nevelés további ja­vítására, kongresszusunkat rmegelőző viták eredményeként, sok olyan határozat és javas­lat hangzott el. amely a leg­szélesebb pedagógus rétegek egyetértésével találkozik. Az ■óvodák, általános iskolák, és gimnáziumok fejlesztése, ne­velő képzési és középiskolai reform, a tudományos munkát támogatni, de úgy, hogy az a -gyakorlatért legyen. Nevelői pályára azok kerülhessenek, akik hivatást éreznek —, hogy csak a legkiemelkedőbb kérdé­seket említsük meg. ■ z iskolai munka kapcsán de általánosan is. sok szó esett ifjúságunk erkölcsi arculatá­ról. A nevelők hozzáértésével és felelősségével vitázott e fon­tos társadalmi kérdésről a kül­dött értekezlet. Miközben meg­állapítást nyert, hogy sok probléma van ifjúságunkkal, kihangsúlyozódott, hogy a ne­velőknek részt kell vállalni a feléjük végzendő munkából. Saját magunkénak kell érez- oünk nemcsak az úttörőmoz­galmat, hanem a KISZ-t is. Jelenlegi helyzetünket reálisan értékelve nagy súlyt helyezett -kongresszusunk a pedagógusok politikai nevelésére. Szakszer­vezeti munkánkban ezt az ér­dekvédelmi tennivalóink ré­szeként jelölte meg- Az a leg­fontosabb feladatunk most, hogy a pedagógusok nagy több- -ségénél tapasztalható lojális álláspontról pártunk és kor­mányunk meggyőződéses tá­mogatóivá formáljuk nevelőin­ket. I­anácskozásunk idején sok­szor került szóba a nevelők anyagi helyzete. Kongresszu­sunk ebben is a realitás talaján maradva foglalt állást. Gondo­lom nevelőink is egyetértenek Benke Valéria elvtársnő sza­vaival, aki pártunk Központi Bizottságának üdvözletét tol­mácsolta és anyagi helyzetünk javításával kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy a kommu­nisták nem tehetnek felelőtlen ígéreteket, csak olyat, amit or­szágunk mai helyzetében ké­pesek megadni. „Mi sok-sok munkával kicsikart, megérlelt gyümölcsöket tudunk csak ígérni, de ez reális ígéret is”. — mondotta. Ilyen nézőpontból kiindulva jó néhány jogos és időszerű kérdésben foglaltunk állást. A nevelők lakáshelyzetének javítására szükségesnek tart­ja kongresszusunk a szol- szolgálati lakások rendszeré­nek fenntartását, a volt oktatás­ügyi épületek lehetőség sze­rinti további visszaadását és azt, hogy továbbra is segíteni kell az önerőből történő épít­kezéseket. Kimondta, hogy fö­lül kell vizsgálni a takarítási normát és a területi bérrende­zési elvet. A napköziben dol­gozó kartársak részére pótlék megállapítását tartja szüksé­gesnek. Hangsúlyozta, hogy a kötelező óraszámokat fokoza­tosan csökkentve lehet meg­valósítani. Felmerült a nyug­díjasok lehetőség szerinti na­gyobb segítése is. Megfonto­landónak mondta ki és mai formájában nemlegesen fog­lalt állást abban a kérdésben, hogy a pedagógusokat a köz­ségi tanácsok nevezzék ki. E nnyiben lehetne a kong­resszuson szóvátett fontosabb kérdésekről beszámolni- Miért volt jelentős e tanácskozá­sunk? Elsősorban azért, mert szakszervezetünk legfőbb szer­ve úgy tárgyalt a köznevelés kérdéseiről, mint amely nem kívülről szemléli az oktató­nevelőmunkát, hanem nagyon is a gazda szemével és fele­lősségével is. Nem követelünk, hanem részt kérünk abból a munkából, amit az iskolákért és a pedagógusokért végezni kell. Fekete Ottó. TB-elnök Látogatás az NDK URÁNIUMBÁNYÁJÁBAN Amikor elmondtam, hogy szeretném meglátogatni az urániumbányát, a német elv­társak meglehetősen szkepti­kus arcot vágtak. Magasabb fórumon úgy nyilatkoztak, hogy mivel eddig még egyet­len külföldi újságíró sem ka­pott erre engedélyt csak a köz­ponti pártszerv dönthet az ügy­ben. A központi fórumon az­után (a borúlátók jóslatai elle­nére) kijelentették, hogy lehet szó a dologról, csak előbb el kell intézni bizonyos formali­tásokat. Ezeket azonban elég hamar elintézték. Bräutigam elvtárs, az urán­vidék pártszervezetének első titkára, pontosabban szólva a DSAG Vismut, vagyis a Wis­mut német-szovjet részvény- társaság pártszervezetének első titkára telefonértesítést kapott a NSZEP Központi Bizottságá­nak titkárságától, hogy néhány nap múlva jelentkezik nála Karl-Marx-Stadtban egy len­gyel újságíró, akinek lehetővé kell tenni, hogy teljesítse fel­adatát. 570 méter mélyen a föld alatt Bányászsapkával a fejünkön magasszárú gumicsizmában, gázálarccal és bányászlámpá­val szálltunk le a mélybe. Elő­ször 300 méter mélységre vit­tek le bennüket. Itt jól világí­tott folyosón haladtunk egy darabig, azután másik liftbe szálltunk, s ez újabb 210 méter­rel közelített célunkhoz, de a kitermelő munka szintjére. 570 méter mélységbe csak a har­madik lift segítségével jutot­tunk el. Akaratlanul is meghatódtam, amikor közvetlenül a kiter­melésnél dolgozó bányászbri­gádok közelébe értünk. Hiszen itt fejtik az uránt, napjaink aranyát, amelyben olyan mér­hetetlen energia rejtőzik. Egy kilogramm urán több hő. vagy fényenergiát tartalmaz, mint sokezer tonna szén­Mielőtt leszálltunk az ak­nába, beszélgettem néhány bá­nyásszal. — Tudja, elvtárs — mondta az egyik —, az sem mellékes, hogy szép pénzt keresünk itt; sehol az NDK-ban nem keres­nek olyan jól, mint itt nálunk. Irta: Artur Kowalski de nemcsak erről van szó. Nem csekélység ám az sem: tudni, hogy a kezünk munkája nyomán támad az az erő. ami nélkül talán szputnyik sem volna. A bányászokkal való beszél­getés meggyőzött arról, hogy a wismuti uránbányavidék la­kosságában bizonyos szakmai büszkeség alakult ki. Tudatá­ban vannak munkájuk súlyá­nak és jelentőségének. A legnagyobb uránvidék Európában — Gondolja csak meg. elv­társ — mondotta Sepp Wenig, az uránbánya egyik első élmun­kása —, hogy a mi köztársa­ságunk, bár csak Németország egyharmada, mégis a legna­gyobb urántermelő állam Európában. A mi uránvidékünk négy tartományon húzódik ke­resztül: Dreznon, Gerán. Karl- Marx-Stadton és Erfurton. Kétszáz kilométer hosszú sá­von tíz év alatt tucatjával épületek az aknák és a fel­vonótornyok. Oismutban 60 000 ember dolgozik. Uránláz Sepp Wenig jól emlékszik az elmúlt 11 év történetére, mi­alatt az uránvidék elérte mai fejlettségi fokát. A háború előtt kezdetleges volt a bányá­szat ezen a vidéken. Cinket, ólmot, ezüstöt bányásztak, uránról szó sem esett. 1946- ban kezdték meg a kutatást a szovjet geológusok. A német lakosság eleinte nemigen bí­zott ebben, de azután a háború utáni munkanélküliség és nyo­mor következtében, no meg mikor elterjedt a híre. hogy milyen kedvező körülmények között és milyen jó fizetésért dolgozhatnak az uránbányá­ban, valóságos népvándorlás indult errefelé. Szinte napról- napra új bányásztelepülések nőttek ki a földből. Igazi urán­láz volt ez. Talán akad maid egyszer egy német Jack Lon­don, aki leírja a háború utáni éveknek ezt a modern Klondi- kéjét ezen a területen, ahol most Aue, Oberachlen, Johann- georgestadt, Schneeberg. Al- bereda és a többi bányászköz­ség éli virágzó életét. Kattogás a telefonkagylóban De térjünk vissza az urán­vidék múltjával foglalkozó kis kitérés után a bánya mélyébe. Hosszú folyosókon haladunk, a villamos-csillék vágányai mentén. A hőmérséklet 28 fok Celsius, de a szellőztető elvi­selhető atmoszférát teremt­Nemsokára meghalljuk a fúrógépek zúgását. Már meg is pillantjuk a fúrógépeket ke­zelő bányászokat A gépzúgás süketítővé válik. Saját szavun­kat sem halljuk. A bányászok csak akkor vesznek észre, mi­kor közvetlen közelükbe ér­tünk. — Glück auf! — köszöntjük egymást a hagyományos né­met bányászköszöntéssel. Éppen velünk van Galla geofizikus, aki vállalkozik, hogy megismertet a bányászok munkájával. Egy telefonkagy­lót nyújt felém. Fülemhez tar­tom és látom, hogy a geofizikus a kezében lévő kis aluminium- csövet a járat falához szorítja. Ekkor a telefonkagylóban szaggatott kattogás hallatszik, olyasféle, mint a morse-jelek, de sokkal sűrűbb és szabály­talanabb. — Ez a kattogás azt jelenti, hogy a falban rádióaktív érc, vagyis urán van — magyarázza a geofizikus. — Ez a cső itt a kezemben a Geiger-féle mérő. Ebben a falban kevés urán van. Az uránérc földdel, kővel vegyül. Látja ezeket a fekete pontokat a falon? Olyan, mint a szén, pedig ez az urán. Ahol kevés van, ott a telefonkagyló­ban szaggatott kattogást hal­lani, ahol sok van. ott csaknem szünet nélküli, sivító hangot. Átmentünk egy másik bri­gádhoz- Ezek olyan falnál dol­goztak, amelyen világosan ki­vehető volt a több mint 10 cm széles fekete uránérc. A Geiger-mérőben hosszú, szinte szakadatlan fütyülő han­got hallottam. Ugyanígy rea­gált, amikor egy urándarabká­hoz érintettünk, amelyet az egyik bányász a tenyerén tar­tott. Én is kézbe vettem az urándarabkát. Nehezebb, mint a vasérc, vagy az ólom. Szükséges éberség Szerettem volna egy darabka uránt magammal vinni emlék­be, de erre nem kaptam enge­délyt. A bányából még egy morzsányi uránt sem szabad kivinni. Akit rajtakapnak, azonnal elbocsátják. Mikor a bányát elhagytuk, láttam, hogy a kapun, amelyen keresztül kell menni minden személynek, aki a bányából kilép, aluminiumcsövek van­nak: a Geiger-mérő alumi- niumcsövei. Ezek az „éber kapusok”, a logparányibb urándarabkát is azonnal jel­zik, bármilyen mély zsebbe rejtette is valaki. Azonnal megszólal a riasztócsengő és kigyulladnak a lámpák. Az uránérc minden grammja nagy érték, no meg igen sok a gaz­dasági és katonai kém. akinek vásik a foga az ilyen zsák­mányra. Ezért van szükség a legnagyobb elővigyázatosságra. Kis vasszekrényekben... Az Uránércet különválaszt­ják az értéktelen kőtől és kis vasszekrényekbe helyezik. Eze­ket gondosan lezárják, azután a legszigorúbban őrzött külön- vonatokon szállítják el. Senki sem kérdezi, milyen úton ke­rülnek el a gyárakba, ahol az­után kivonják belőle a tiszta uránt. Innen pedig legtisztább alak- jában_a laboratóriumokba, az atomreaktorokhoz, az atom­kutatóintézetekbe kerül, ahol a bennerejlő titáni erőt a tu­domány fejlődése, a haladás, a világ békéje érdekében hasz­nálják fel­A Tyehnyika Mologyozsi c folyóirat közli: sikeresen próbáltak ki atomerőhajtású repülőgépet. Valov ezredes azt írja, hogy „nincs messze az az idő, amikor atomerőhajtású repülőgépek fogják szállítani Sikeres kísérlet atomerőhajtású repülőgéppel a Szovjetunióban az utasokat — a sztratoszféra felső rétegeibe. A repülőgép atommotorját csak nagy ma­gasságban használják majd. A felszállás turboreaktor se­gítségével történik“. IXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXJOCOOCXXXJOGOaOCOOCXOOOOCXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXJOOOOCXXXXXXXXXXXXXXJOOOOCOCXXXXXXXXXXXXXXX MEGÉRTŐ EMBEREK aj, csak elérném a buszt! — aggó­dott az asszonyka, amikor úgy dél felé szabadult a rendelőintézet­ből. Olyan kapkodva pólyázta be -a kisfiát, hogy az úton majdnem szétcsúszott a lazán megkötött kis fodros párna. Aggodal­masan gondolt arra, hogy mit tegyen, ha a busz már ott van a tanácsháza előtt. Ha el­megy a patikába csak késő este jut haza a beteg gyerekkel, pedig még pelenkát sem hozott egy napra valót. Nem számított arra, hogy a laboratóriumi vizsgálatok és a röntgen ennyi időt vesznek igénybe. — És mit adok neki enni? — jutott hirte­len az eszébe. Délben már nem szokott szop­tatni, ilyenkor, mást eszik a csöppség. De, ha már bent van a busz és az orvossá­got nem tudja kiváltani, minek jött be a harmadik faluból a gyermekorvoshoz? Gyógy­szer nélkül nem gyógyul meg a kicsi. Amikor a sietségtől és az izgalomtól kipi­rult arccal kiért a főutcára, aggodalmasan tekintett a megálló felé. Mindjárt könnyebb lett a szíve. A laza pólya sem okozott már olyan gondot. Örömében, hogy minden ilyen szépen elrendeződik nem is figyelt többé a megálló felé, csak amikor odaért vette észre, hogy mindenki fölveszi a csomagját, mert -közeledik az autóbusz. — Jaj istenem, most mit csináljak? Med­dig állnak itt? — fordult majdnem sírva a kalauzhoz. — Tíz percig. — De jó, még vissza is érhetnék — vidult fel rögtön. — Ugyan kedves néni, legyen már olyan jó, fogja meg öt percre a kicsikét — nézett kérlelően egy idősebb asszonyra. — Adja csak ide édes, de siessen, mert le­marad. — Csak ide szaladok pár lépésre a patikába. — Sietek. Nehogy itt hagyjanak — szól oda futtában a kalauznak. A kicsivel eleinte csak a néni foglalkozott, de ő aztán olyan hangosan, hogy pár perc múlva mindenki oda figyelt. — De édes csöppség — állapították meg többen is, — csak látszik, hogy beteg szegény. Vajon mi baja lehet? — Biztosan tüdőgyulladás. Ilyen kicsik azt kapnak leghamarább. — Alighanem penicilint írt az orvos. Há­rom injekciót kap és kutya baja. — Az ám, ha közben nem kap középfül- gyulladást. Olyan sok gyerek megkapja így betegség után. — Bizony, pedig akkor még sokszor be­jöhet vele az anyja Tarjánba. örülbelül itt tartottak, amikor a kalauz elkiáltotta magát: — Tessék beszállni, indulunk! — Hát én mit csináljak ezzel a gyerekkel? — rémült meg a néni. Azt sem tudom hová való. — Szólni kell a kalauznak, hogy még ne induljunk — szólt egy mögötte ülő utas. — Még ilyet — hüledezett a kalauz, ami­kor megtudta miről van szó. — És hol az anyja? — Itt a patikában, az amelyik az előbb el­sietett. — No, majd én megnézem — s ezzel már szaladt is a jegyek derék kezelője. A legközelebbi gyógyszertárban nem találta a mamát, a következőben sem. És már hat percet késett a busz. Mit csináljon a gyerek­kel. Egyszercsak meglátta a forgalmi rendőrt. Gyorsan elmondta miről Van szó. Kérte, ve­gye át tőle a kicsit. Nem vihetnek el egy ismeretlen pólyásbabát. — No és a rendőr talán sétálhat az utcán egy pólyásbabával? — Nem, ez tényleg nem lesz jó — mosolyo- dott el a kalauz, amint elképzelte ezt a két­méteres óriást egy csöpp emberkével a kar­ján. De az idő rohan, mit tegyen? Még utóbb fegyelmit kap a késés miatt — villant át az agyán. V égülis a rendőr talált megoldást. Ott hagyják a kicsit a tánácshá- zán és majd a hangoshíradón tud­tára adják a mamának. A buszban is nagy volt közben az izgalom. Már a járókelők is felfigyeltek rá, sőt egy asszony, amikor megtudta, mirő van szó, felajánlotta: adják csak oda a kicsit, majd ő megvárja a mamát. Megköszönték, de nem vették igénybe a szívességét. Csak nem hagy­ják ott egy ismeretlen asszony gyermekét egy másik ismeretlen asszonynál? A nagy izgalom tárgya: a párhónapos kis­fiú minderről semmit sem tudva, édesen el­aludt a néni karjában. Az idős asszonyról a tájékozatlan szemlélő joggal hihette volna, hogy a kicsi nagymamája. Nyugodtan ült a helyén és gyönyörködött a kis emberpalántá­ban. Annak álmát gyakran megzavarta a fájdalom, arcán a mosolyt többször fájdalmas fintor váltotta fel. öntudatlanul úgy belopta magát az emberek szívébe, hogy mindenki felelősséget érzett a sorsáért, felébresztette legnemesebb érzéseiket, alkalmat adott rá, hogy megmutassák, mennyi jóság, szeretet van bennük. Amikor fájdalmas arcot vágott, úgy sajnálkoztak rajta, mint a sajátjukon. Biztosan fáj valamije — mondogatták és már meg is bocsátották a fiatal mamának, hogy ennyit késnek miatta. Hiszen a vak is láthatja, hogy milyen szüksége van a gyer­meknek orvosságra. Ez a hangulat átragadt a kocsivezetőre is, aki pedig eleinte dühös volt a késés miatt. Még ő is sajnálkozva vette tudomásul, amikor a rendőr és a kalauz közölte, hogy nincs más megoldás, a tanácsházán kell hagyni a kicsit. Ekkor látta meg egyikük a szaladó asszonyt. Az izgalomtól, aggodalomtól kipirult arca csupa bűntudat volt. Amikor a harmadik gyógyszertárba benyitott és látta, hogy sokan vannak, az volt első gondolata, hogy mégis gyógyszer nélkül megy haza. De akkor nem gyógyul meg a kicsi. Ez a gondolat minden józan megfontolást lehetetlenné tett. Órája nem volt, de azért érezte, hogy már biztosan elkésett. Majdnem elsírta magát az utcán, — ugyan mi lett azzal a csepp gyerekkel? Mintha kő esett volna le szívéről, amikor meglátta, hogy még ott áll a busz. Szó nél­kül elviseli, akár hogy szidják — határozta el — hiszen igazuk van. — Csakhogy megjött végre! — ezzel fogadta a kalauz. — Már éppen itt akartuk hagyni a kisfiát. — Nézze csak mennyien késnek most maga miatt — igyekezett szigorúra iga­zítani arcát. Majd fizetheti a büntetést. Ú gy bizony! — kontrázott mord arc­cal a vezető is. De bárhogy eről­tette, nem sikerült olyan hara­gosan, mint ahogy akarta. Olyan ennivalóan bájos volt a kicsi asszony, ahogy megszeppent arccal kijelentette: Nincsen pénz nálam, de ha Cereden várnak egy ki­csit, hozok otthonról, nem messze lakom. Közben mindenki elhelyezkedett és végre 25 perces késéssel elindult a busz az önma­gukkal elégedett utasokkal. Takács Lajosné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom