Nógrádi Népújság, 1958. január (3. évfolyam, 1-8. szám)
1958-01-18 / 5. szám
4 NÓGRÁDI Népújság 1958. január 18. ^ Jlíikizátk DCálmáii, meqifbnk naífij ít'óf ia <J^> ir Furcsa szokás, hogy Szana Tamás arra kényszerít bennünket, magunk írjunk magunkról,— bár én panaszkodhatom a legkevésbé, mert csakugyan megilleti valami kárpótlás, amiért engem, vagyis inkább a fizionomiámat beereszti a Koszorú pantheonjába. Életrajzot kér tőlem. No- hiszen még csak az kellene, hogy én magam találjam ki a viselt dolgaimat! De nincs is semmi szükség az életrajzra ott, ahol csak az arc forog szóban. Minthogy az ember többnyire örökli olyannak az ábrázatát, amilyen, azt hiszen egész tárgyilagosan szólhat róla. Hát én úgy is fogok arról beszélni. Édes jó anyám, mikor még élt, bizonyosan szépnek tartott, mert azt csakugyan észre vettem, hogv sokszor gyönyörködött bennem. A feleségem kielégítőnek találta — az esküvő előtt. Csakhogy mikor volt az! Most még csak egyetlen alkalom következik, mikor az ember kinézése behatóbb bírálat alá kerül: hogy vajon szép halott-e vagy sem? S ebben rendesen a halottnéző öreg asszonyok döntenek. De már ezeknek a véleményére sohasem adtam semmit. Hát én, mondom, már leszámoltam külsőmre nézve a világgal, s dacára annak, hogy egészen semleges személy vagyok önmagam előtt, mégis bizonyos hiúság vett rajtam erőt, midőn a Koszorú szerkesztője kijelentette, hogy lefestet az újságjába, mivelhogy az már ősi szokás, író embernek át kell esni rajta, körözik az arcképét országszerte, hogy minden ember megösmerje majd elevenen és ne adjon neki kölcsönt, akármilyen álruhát, vagy nevet venne is föl. Első dolgom volt beállítani a borbélyhoz. — Parancsoljon! — szólt az, udvariasan lejtve felém. — Nézzen meg jól barátom. A borbély végigjártatta rajtam ólmos, vízszínű szemeit. — Mit lehetne ebből a fejből csinálni? — kérdem némi szerénységgel. — Hűm, hűm! Ebből a fejből? — szólt lehangoltam — Egyébiránt tessék leülni. Leültem, megnyírt, leborotvált, hol balra csavarta a nyakamat, hol jobbra, a hideg olló és borotvavas ott szaladgált a fejem búbján, az államon, majd egy álló óráig. Egész passzióval csinálta a gazember. Sehogy sem akart kiereszteni a keze alól. Addig is, hogy ne unjam magam, elbeszélte, hogy ő többre becsüli a szőke hajat a barnánál, mert a szőke hajat lehet még feketére festeni, de a feketét lehetetlen szőkére. E tantétel után levette rólam a fehér lepleket, kifújta inggallérom alól a halhatatlanságtól megfosztott hajszálakat s útnak eresztett a másik torKERESETTEK a Mikszáth-könyvek Nagy az érdeklődés a salgótarjáni könyvesboltban a Mik- száth-művek után. A jelenlegi könyvállomány a növekvő igényeket alig tudja kielégíteni. Az Olcsó Könyvtár sorozatban megjelent Mikszáth regények, elbeszélések teljesen kifogytak. Jelenleg Mikszáth művei közül néhány kötet kapható, valamint az „Emlékezések, tanulmányok” c. könyv. Nagyon érdekes adatokat tartalmaz megyénk nagy írójáról — feleségének —, Mikszáth Kál- mánnénak feljegyzései A Mikszáth könyvek iránt a legnagyobb az érdeklődés az iskolák és a nagyobb üzemek részéről. Mikszáth összes műveire eddig 70 előjegyzés történt. Az előjegyzők 25 százaléka munkás. Mikszáth Kálmán: B saját ábrázatomról túra alá — a photographushoz. Az még csak a kegyetlen ember! Semmit sem talált rendben, sem a bajúszomat, sem a nyakkendőmet, sem a hajamat. Megnézett oldalt, szembe, féloldalt, mindenféle poziturá- ban, hogy mi módon mutatnék többet. Végre is kitört belőle az elégedetlenség. — Csináljon hát, kérem, EZ NEM ÜNNEPRONTÁS! Január 16-án volt 111 éve a magyar irodalom egyik nagy alakja, megyénk legnagyobb írófia, Mikszáth Kálmán születésének. A szülőföld adta indítás, az itt szerzett élmények, a csavaros palóc észjárás — bár területileg elszakadhat e szeretett földtől, — végigkíséri írói pályáján, ö maga is büszke „palócságára.” Bármilyen nagynak is ismeri a közvélemény, Mikszáth kultusza mégsem olyan a megyében, mint amilyent megérdemelne. Az író mostani igazi népszerűsége elé valami különös értetlenség állt. Talán ezzel magyarázható, hogy a megyében fellelhető, őt idéző emlékeinket nem tartják megfelelő becsben, sőt mintha a megnemértés emlékei eltüntetését, pusztítását tűzte volna célul. Hor- pácson élt hosszú időn keresztül. Az itteni kastély, az országos Műemlék Bizottság nemzeti kincsünknek nyilvánította. Azóta valóban történt is némi változás. A kastélyt az elképzelés szerint múzeumnak akarták átalakítani. Az egyik szobája összezsúfolva valóban az is. Az összegyűjtött használati tárgyak Mikszáth feledhetetlen emlékét őrzik, bár nem a meghittebb társaságban. Néhány szobában ugyanis limlom van szanaszét, a többi meg jelenleg magtár. íme ez lett a híres, a maga nemében felbecsülhetetlen irodalmi értékű M ikszáth-kastély- ból. És ehhez tegyük még hozzá, hogy az egykor oly pompázó park teljes pusztulásnak indult. Alig van már valami ami még idézné. Fájó ezt leírni is! Úgy hisszük akkor idézzük igazán Mikszáth emlékét, ha megadjuk neki azt a megbecsülést, amely megilleti őt. Sürgősen meg kell szünetni a tűrhetetlen horpácsi helyzetet! Ennyivel önmagunknak is tartozunk. •••••••••••••••••••••••••••••••••••••a Mikszáth Kálmán: l'RÓK-ASSZONYOK Az írók és asszonyok kétszer halnak meg. Az asszonyok egyszer, mikor megöregszenek és másodszor, mikor kilehelik a lelkűket. Az írók először, mikor a lelkűket kilehelik, másodszor, mikor műveik feledésbe mennek. Az asszonyoknál csak az első halál a borzasztó, — az íróknál csak a második. MOOO<»OC30000000CKX»OÍ»CXX<X»OOCXXXXXXX)OOOOCXXXX>OC)OC>OOC)OOC)OOOOC)OOCXXXXXX)C MIKSZÁTH KÁLMÁN: Ne nyitogassuk a történelmet K ÉT NEMES vitéznek a nevét kapta fel a hír felsége, Rákóczi Ferenc Urunk kuruc hadaiból. Pedig ugyancsak azóta sem volt a dicsőségnek alkalma, hogy olyan magas cenzussal dolgozzék. Ikertestvérek voltak Imre és Gábor (a családi nevüket elhallgatom), mindkettő vakmerő lovag volt, harcban szerencsés, haditanácsban bölcs, de különösen Imrét bálványozták katonái. Legendáik szerint nem fogta a golyó, s a kard elvesztette élét, ha testéhez ért. Nem is esett semmi baja, egész 1707-ig, Sitkénál azonban a Rabutin ellen vívott csatában belefúródott egy kartács a lábába. S most már vége lett volna a legendának, ha Imre vitéz nem sajnálja vala a villanyozó hittől megfosztani a kuruco- kat. Eltagadta a sebet, azért fekszik ágyban, híresztelé, mert a csizma törte fel a lábát, s amikor fölgyógyult, azután is mindig azzal sántított, hogy a sárga csizma szorítja, (így keverik rossz hírbe mindenféle bolondságért a csizmadiákat.) Hanem sántán is éppen olyan vitéz volt, s diadalról diadalra szállt híres hóka paripáján, melyet az irigy Be- zerédy „Pemetének” keresztelt el. Nem érte azt többé semmi, csak még egyszer — de azt már nem lehetett eltagadni. Gábor bátyja átment a labancokhoz. — Ez a seb halálos volt neki. Tízezer aranyat ígért Gábornak a bécsi udvar és bárói rangot. Elárulta ezért az összegért a hazát, pedig Gábornak is volt egy szent amulett a nyakában, ezzel a visszafelé is olvasható körirattal: „Sátor Arepo tenet Opera Rotas” a kuruc asszonyok azt hitték, az ilyesmi megóvja férjeiket a kíréstetbe jövéstől. Imre Kassán vette a meggyalázó hírt, s maga sietett azt jelenteni a fejedelemnek. Rákóczi az arcát tenyerébe temette. > — A legjobb két vitézem voltatok! sóhajtott szomorúan. — Én magam harcolok ezentúl kettő helyett! Valóban kettő helyett harcolt, hét csatát nyert egyvégbe, pedig már akkor rossz pénz volt a „pro libertate”. Károly Sándor nem messze állt már Majthénytől. A ZONBAN a gyanakvó Bercsényi, akit hóbortos jósa, a híres Konc Márton izgatott Imre ellen, nem győzte leveleiben figyelmeztetni a fejedelmet, hogy Imre is árulásra készül. A fejedelem nem hitte el egészen, hanem mégis megidézte Sárospatakra, s ilyen nagylelkű modus vivendit gondolt ki: — Ha megjelenik, akkor nem bűnös, tehát nem nyakaz- tatom le, ha pedig meg nem jelenik, akkor azért nem mya- kaztatom le, mert nincs a kezeim közt. Imre már tudta, mit jelenthet az audiendum és nem tette egyiket sem, sem ő nem ment sem pedig nem dacolt, hanem átment újra a Dunántúlra és addig kereste a labancokat, míg megtalálta a testvérét, dandárját szétverte, őt magát elfogta és vasba verve küldte Sárospatakra, üzenvén hű emberétől, Bozó Mihálytól, hogy ő maga is nemsokára elmegy, s kérve kéri a fejedelmet, ne ölesse meg a bátyját, hanem csak fogságban tartsa. „Nekem is, neki is apró gyermekei vannak” — írá a levélben — „az kiknek gyámolra van szüksége.” Útközben azoban kiszabadították Bozó uram kezéből Gábort a labancok, a kíséretet lemészárolták, csak ő maga menekült meg, s futott egyenesen Sárospatakra. Lön tehát, midőn két hét múltán a semmit sem gyanító Imre is Sárospatakra érkezett, hogy ott a fejedelmi várban legott foglyul ejtették. A haditanács összeült, s belépett a vádló — Bozó Mihály. B OZÓ MIHÁLY azt vallotta, hogy Imre csak játékot űzött a fejedelemmel, elfogatta bátyját, s vasba küldte Patakra, de értesíté a labancokat merre kísérik, hogy kiszabadítsák útközben. Fur- fanggal akarta még egy darabig áltatni a fejedelmet hűségéről. Ki tudja, miféle céljai voltak vele? Imre mindent tagadott — de a hangulat ellene volt, s némileg a látszat is. A haditanács halálra ítélte a legjobb kuruc vitézt, s le is fejezték Sárospatakon 1708-ban december 18-án. Vérbe mártott fejét magas-j ra emelte a hóhér és megmu-i tatta a népnek: Így járnak mindazok, akik a haza ellen vétkeznek. Noha látta a nép hősének fejétől elválasztott testét, alig néhány hét múlva azon hír kezdett, izgatott lázongást keltve szárnyalni, hogy a nagy bajnokot élve temették a földbe, mert tetemei fölött meg- mozgott a föld. A hír egész a fejedelem füléig elhatott, s hogy megnyugtassa a zsibongókat, kiásatta Imre holttestét, mely közszemlére lett kitéve. A nép tódult az egyszerű kápolnába, s hitetlenül, fej- csóválással mondogatta: Cakugyan meghalt? Ez mégis különös! De még különösebb, hogy vagy száz esztendő múlva megtalálták a bécsi archívumban Gábor báró nyugtáját a tízezer aranyról. És megtalálták Bozó Mihály uram quietanciáját is szinte tízezer darab aranyról, amelyeket Gábor szabadon bocsátásáért és Imre fejéért hiánytalanul fölvett. A bécsi archívumnak tehát 3z egyik testvér is tízezer aranyba került, a másik is. Egyenlően becsülték meg őket. De a magyar főrendiházban csak az egyik testvér maradékai ülnek. N EM A NAGY szabadsághősé, akit a golyó nem fogott, csak önfeleinek igaztalan pallosa, akinek holttestét visszakérték katonái a földtől, aki ott pihent a sárospataki vártemplomban kettészelt nyakkal. Hanem a másiknak a maradékai, kinek a neve ott van a nyugta alatt... azok ülnek ma a főrendiházban és hivatkoznak a történelemre. valamivel irodalmibb arcot. — Irodalmibb arcot! Hol vegyem én az irodalmi arcot, pláne ilyen hirtelen? Odaszorította a fejemet, mintha csizmasarok volna, egy rézsarkanytúba, elém szögezte a camera obseurat, azután elhelyezte a kezeimet, hogy, mint mondá, bizonyos kerekdedsége legyen a képnek — Csak ne olyan feszesen kérem. Természetesség... minél több természetesség! Emelje kissé feljebb a becses fejét, hogy valami nyaka is legyen. — Emelem már. — Nem jól van, kissé idébb. — Jól van most? — Dehogy van, kissé odább! Most pedig tegyen úgy, mintha valami magasztos dologról gondolkoznék. Pislogni szabad. — Tudok is én pislogni! — önnel nem lehet boldogulni uram! Ha nem viseli magát nyugodtan, nem állok jót a képért. És a közönség... — Ugyan hagyja el, kérem. Törődik is a közönség a mi arcképeinkkel! A minap egy német lap hozta az arcképemet egy másik íróéval együtt. — S aztán? — A szöveg a túlsó lapra jutott, nem nézte senki, hanem csak úgy ráfogták a kollégámra, hogy Hoszter, a várpalotai rablógyilkos. Még csak engem kellett kitalálni és az már nagyon könnyű volt. Ez a másik ugyan ki mellette? „Ej, hát ki lehetne más, mint Kozárek.” A fotográfus elmosolyodott. — Nem kell az ilyeneken megütközni. Hát mikor a Deák arcképét úgy sokszorozta a londoni fényképész, mint Trop- manét, a híres pantini gyilkosét, s úgyis terjedt el a világban. De most már legyen kérem nyugodtan. így ni, kissé felborzolom a haját oldalt, a kabát túlságos ráncait lesimítom. Semmi mozdulat most. Ide nézzen... följebb valamivel,, a homlokomra. A nekem szögezett ágyú, vagyis az a nagy, átható egyetlen szem benne, azalatt rám bámult, amíg csak rá nem csapták a fekete posztó-fedőt. — Készen vagyunk. — Hála Istennek! — Még csak az aláírást kérem. — Nagyon szívesen. Ki lesz a másik girátns? Vagy hová is beszélek? Bo- csánát, — de olyan szórakozott vagyok, úgy kifáradtam. — No most már legalább örülhet, túl van rajta. — Mi hasznom belőle? — Hogy mi haszna? — gyulladt ki erre haragosan. — ön már most át van adva a halhatatlanságnak. önnek most már levághatják a fülét, orrát, ön akár ne is fésülködjék, borotválkozzék többé, önnel már leszámoltunk, ön most már meg is halhat. ...így lettem én naggyá másfél óra alatt. Önök láthatják: milyen vagyok. S hogy ilyen is vagyok, Isten után leginkább a borbélynak és a fotográfusnak köszönhetem.-----------------^ ---------------------En ismertem Mikszáth Kálmánt Ügy vélem, kevesen dicsekedhetnek azzal az országban, hogy személyesen is ismerték a magyar irodalom egyik jelentős egyéniségét, a palócföld híres szülöttét: Mikszáth Kálmánt. Ezen kevesek közé tartozik Balassagyarmaton Kapos István bácsi, 77 esztendős, volt igazgató-tanító. Az öreg nyugdíjas tanítót felkerestük otthonában a minap, hogy választ kapjunk: milyen is volt Mikszáth Kálmán, az ember? — Kapos bácsi megítélése szerint milyen jellemző emberi vonásokkal rendelkezett Mikszáth Kálmán? — Kálmán bátyám melegszívű, jókedélyű, beszédes kedvű, vendégmarasztaló ember volt. Szeretett vadászni, pipáz- gatni, de nem vetette meg a po- harazgatást sem, különösen a szű- kebbkörű baráti társaságban. Nemcsak mint író, hanem mint politikus is jelentős pályát futott be. Érdekességként említem meg, hogy mikszáthfalvai (szklabonyai) látogatásai idején érthetetlen, szinte rejtélyesnek tűnő tartózkodó magatartást tanúsított, aminek nyitjára soha nem jöttünk rá.” ! — Milyen volt Mikszáth magánélete, milyen családi körülmények között élt? — Tudvalévő, hogy Mikszáth Kálmán igen egyszerű családból származott, édesapjának hentesüzlete volt. Hárman voltak testvérek. Kálmán bátyám házassága külön regénybe kívánkozik. Amikor Balassagyarmaton a vármegyénél esküdtként * (szolgabírójelöltként) állott alkalmazásban, ismerkedett össze Mauks Ilonkával, aki a közeli Mohóra község legmódosabb föld- birtokosának volt a leánya. A leány szülei energikusan ellenezték a házasság gondolatát, hiszen jelentős 'származásbeli különbségek állottak fenn a jegyesek között. A szerelem azonban győzött végül is, mert a házasság létrejött. A frigy harmonikusnak indult, mégis 1—2 év múlva válással végződött, ugyanis Mikszáth nehéz anyagi körülményei folytán nem tudta ifjú nejének biztosítani azt a kényelmet, amelyet az leánykorában annyira megszokott. A válás után kb• 7 évi egyedüllét után Kálmán bátyám anyagilag teljesen helyrejött és másodszor is megesküdött, — korábban elvált feleségével! Ehhez még annyit, hogy házasságukból három fiúgyermek származott: János, Kálmán és Albert. Közülük Jancsika tragikus hirtelenséggel, még ötéves korában elhunyt. — Meséljen el Pista bátyám olyan jellegzetes epizódot, amely Mikszáth Kálmánnal együtt töltött idejéhez fűződik. — Körülbelül 1908-ban történt, hogy Kálmán bácsi egyik Mik- száth-falvai leruc- canása alkalmával áthívatta a család ősi kúriájába Kazi Jánost, aki neki gyermekkorában játszópajtása és birkózótársa volt. / „János, mii szólnál ahhoz, ha azt ajánlanám most neked, hogy gyere, birkózzunk egyet! — incselkedett Mikszáth. Kazi János elértette a viccet, máris be•* görbítette lapátnyi jobb kezének mutatóujját, Mikszáth elé lökte, s így szólt: — No, nagyságos mám, akassza bele, próbáljuk meg összemérni erőnket! — Ekkor Kálmán bátyám erős hahota közepette emigyen tett pontot a tréfás párbeszéd végére: — Hát János, látom már, hogy még mindig nem javultál meg, éppen olyan lókötő vagy, mint gyermekkorodban voltál. De azért nem húzok veled ujjat, mert félek, hogy lapát kezeiddel összeroppan- tod gyenge csuklómat, s akkor mivel írom majd a még el nem mesélt történeteket?! Sajnos, az idő későre jár, nem faggathatjuk tovább Mikszáth öccsét, pedig a Kálmán sógormesélő kedv már eljutott tetőfokára, s mi elhallgatnánk éjfélig isGyürki Zoltá»
