Nógrádi Népújság. 1957. március (2. évfolyam. 17-25. szám)
1957-03-02 / 17. szám
NÓGRÁDI Népújság 1957. március 2. Miből eretl a biz a munkástanácsok iránt*? _ Rövid betekintés rgv gyár életébe — T AVASZRA Férfiszemmel csinos kíváncsiak vagyunk, mit szólnak az érdekeitek? Kádár János elvlárs, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke a megyei nagyaktíván beszélt a munkástanácsokról és nem helyeselte az olyan szektás állásfoglalást, amelyek szerint nincs szükség munkástanácsokra, mert azok csak akadályozzák a békés alkotómunka fejlődését. Meg kell mondani hogy káros ez az állásfoglalás. Viszont azt is kell látni, hogy van alapja és hogy egyesek megváltoztassák nézeteiket a munkástanácsokat illetően szükség van arra, hogy a munkástanácsok megtisztítsák soraikat az oda nem való elemektől. Ezt tették például a vasötvözetgyári dolgozók is. amikor az elmúlt hetekben új, állandó munkástanácsot választottak. Ma már a dolgozók nyugodt körülmények között el merik mondani a véleményüket a munkástanács tagjairól. De próbálták volna ugyanezt októberben vagy novemberben. Bizony nem egy dolgozó jobbnak látta hallgatni. Jogos a dolgozók elégedetlensége a munkástanácsok iránt azért is, mert egyes munkástanácsokban olyan emberek is helyet foglalnak, akik az első sorokban tevékenykedtek az ellen- forradalom idején és csak hangoskodásukkal. s nem utolsósorban erőszakoskodásukkal kerültek be a tanácsokba. El lehet-e oszlatni az aggályaikat, bizalmatlanságukat, főleg a kommunista, de a pár- tonkívüli dolgozóknak a munkástanácsokat illetően? Igen, el lehet és el is kell oszlatni. Hogyan, mi módon? A kicsi, de jelentős üzem példáját szeretnénk megemlíteni: a Vasötvözetgyárét. Az ideiglenes munkástanácsba itt is befurakodtak oda nem való elemek. Például Jónás Lajos, a tanács volt elnöke, aki büszkén, emelt hangon olvasta fel a „Dunántúli Köztársaság“ felhívását a sztrájkra és kijelentette, hogy a „párt soha nem fog az üzemben megalakulni"! Ez a tanács a 48 órás sztrájk idejére kifizettette az adminisztratív dolgozók számára a pénzt, de a fizikai dolgozóknak „elfelejtette”. Az igazgatósági tanács titkára, Horváth mérnök, aki hat hónapot ült dollárcsempészésért és akinek álláspontját és tevékenységét nagyon jól ismerik a vasötvözetgyári becsületes dolgozók az ellenforradalom idejéből; Farkas Ferenc TMK-i dolgozó 18 hónapot ült nyilas vezetői tevékenységéért, amikor nyugatról haza jött. Árpád-karszalagos nyilas volt. Tevékenyen kivette részét az Acélárugyár gépeinek leszereléséből 1944-ben. Pintér József volt acélárugyári dolgozó három évet ült lopásért. Ö egyébként igen buzgó volt az ellenforradalom alatt. Motorkerékpárjával mint összekötő tartotta a kapcsolatot az Acélárugyár ellenforradalmi elemeivel. Egyike volt a legnagyobb sztrájkszervezőknek. Vágvöl- gyi László egy évet ült tiltott határátlépésért. És így sorolhatnánk tovább.-.; Ezek után nem lehet csodálkozni azon sem, hogy sok panasz volt a racionalizálásra. A dolgozók elmondják például, hogy meghagyták a munkahelyén Krenács munkásla- nácstagot, aki az ellenforradalom idején olyan jelszót hangoztatott, hogy „egy golyó, két orosz“. Meghagyták a munkahelyén menyasszonyát és menyasszonya apját is. Susán István kulákfiút és menyasz- szonyát sem racionalizálták. De volt szívük elküldeni a Gál Barna házaspárt Pintér-pusztáról, özv. Angyal Jánosnét és sok más becsületes dolgozót, ügy gondoljuk, jogos a vasötvözetgyári dolgozók panasza az ilyen eljárásokkal kapcsolatban. Ez a munkástanács levette a pártszervezet helyiségének faláról Lenin képét, a sarokba tette és helyére Nagy Imre képét függesztette fel. Nagy Imre képe ott lógott még január elején is. Jogtalanul kifizetett 5000 forintot — mint ahogy a dolgozók mondják — a „Nagy Imre őrségnek“. Van „kivetni“ való az igazgató viselkedésében, magatartásában is. Több gerincességet, helytállást és igazságosságot kívánnak tőle a vasötvözct- gyári dolgozók. A becsületes dolgozók látták, hogyan udvarolt az ellenforradalom idején az ideiglenes munkástanács reakciós alakjainak. Nem felejtik el, hogy furcsa módon beszélt a munkáskáderekről. „A türelmi idő lejárt a munkáskáderekkel szemben“ — mondta egyízben. Miféle türelmi időre gondolt akkor az igazgató? Ö talán nem munkáskáder, aki elvégezte a Vörös Akadémiát? Talán nem a párt, a munkásosztály bizalma jóvoltából került oda, ahol most van? De igen! Egy üzemből kiragadott kép ez, de sajnos még más üzem munkástanácsairól is el lehetne mondani az ilyen és ehhez hasonló dolgokat. Csoda-e, hogy felháborodnak a becsületes dolgozók, ha ilyen munkástanácsuk, igazgatósági ta* nácsuk van, vagy volt? Nem lehet rajta csodálkozni. Ez a titka annak a szélsőséges állásfoglalásnak a munkástanácsokkal szemben, amely megnyilvánult a nagyaktíván részvevők jelentős részénél. Persze egyre több a jó munkástanács — és most már a Vasötvözetgyáré is — amelyek azon vannak, hogy betöltsék feladatukat és a párt- alapszervezettel karöltve biztosítsák a zavartalan, békés termelést. A munkások élve jogukkal — nem olyan légkörben, mint az ellenforradalom idején — új munkástanácsot választottak és a régi munkástanácsból nagyon kevés jutott oda be. Akik bejutottak, azok mind becsületes emberek. Ezek után nem lehet rajta csodálkozni, hogy megjavult a munkástanács és a párt- szervezét viszonya. A józanabb hangok felülkerekedtek és olyan munkástanácsot választottak, amely nem az ellenforradalom szekerét tolja. A pártszervezet erősödése egyik feltétele annak, hogy a munkástanácsok megtisztuljanak az oda nem való elemektől és valóban a dolgozók érdekében fejtsenek ki tevékenységet minden becsületes munkás megelégedésére. Higgyék el a munkástanácsok becsületes tagjai, ha ez megtörténik, senki sem fogja vitatni a munkástanácsok létjogosultságát és nagyon fontos szerepét. Tiltakozunk! „Ha utolsó golyóm ellőttem, szuronnyal tőrük az ellenségre.” Egy füzet hevert gazdátlanul a Nagy- bátony bányavárosi általa-, nos iskola előtt. Abból olvastuk a tollbamondást. A füzet gazdája hanyag diák lehet, hiszen gyűrött, piszkos táblája leszakadva, rohrt, hogy gazdája a nyolc éves kisdiák sem különb. A tollbamondás alatt piros ceruzával szignó és 4-es osztályzat. Tovább lapozgatunk. Házi feladat, igeragozás. A tanuló ragozza: „ín lövök, te lősz, mi lövünk” — stb. Ezután ismét tollbamondás következik: „Szocialista ember szereti hazáját, szereti az igazságot. Mi magyarok vagyunk.” Vagy egy másik mondat: „He ő akart verekedni. mindent ö csinált. A mi költőnk Petőfi.” Ezután következnek: „A nagy Sztálin: jelzőszerkezet. Bodri: állatnév.” Eehetne még e kétes értelmű mondatokat, szavakat tovább is idézni. Cgy érezzük fölösleges. Bányászemberek gyermekei járnak az iskolába. A cél pillanatra sem lehet kétséges. Megmételyezni a fogékony gyermek lelkeket, szembe állítani a gyereket az apával. Ezekután lehet-e csodálkozni, ha a Vili. osztályt két csoportra osztják. Kommunista és nem kommunista - ahogy ők nevezik. Vagy azon, hogy Bodzái tanító féllábra állítja a Vili. osztályos lányokat. Azon, hogy Sebők elvtárs gyermeke nem kaphatja meg az ötöst számtanból. Világos miért. A kommunista apa gyermeke négyes osztályzata miatt felsőbb iskolába ne mehessen. Tűrhetetlen, hogy a bányász gyermekekkel, a fiatal gyermeklélekkel mit csinálnak. Ideje lenne sürgősen véget vetni! — tob — Világos krémszínű kasmírruha hosszított felsőrésszel, a szoknya oldalai levasalt behajtásokkal. Háromnegyedes bevarrott ujjak. A ruhát egyszerű, nyitott, világoskék flanskalvát egészíti ki. Bevarrott ujja mandzsettában végződik. A szalmakalap barna-fehér. SZEMELVÉNYEK Katalin bányaüzemből Már messziről szórja fényét a hatalmas piros csillag Katáim bányaüzemben. Ég a csillag, megvan a 108 százalék. Hirdeti a bányászkezek dicsőségét. * Naponta 18—20 keményfát káp csak az üzem. Kilenc elő- VÜlfíIs van, amihez ez a famennyiség nem elegendő. így az elővájásekon fenyőfával kell biztosítani. * Sólyom István ifjúsági brigádja első helyen áll az üzemben. Öten vannak egy műszakon és egyszerre két munkahelyen dolgoznak. Az eredmény nem is marad el. Nem ritka a 9 csillés átlag a brigádban. A 7-es csapaton Tóth Fe- rencék hárman 34 csille szenet küldtek a felszínre szombaton. Ez bizony még Katalinban is szép eredmény. Ma azonban nem lesz ennyi. Elromlott a fúrógép, arra várnak. Most ott a jövesztett szén. de most még a rakodó romlott eL Nem lehetne ezen segíteni? * Január 11-én kellemetlen [ vendége volt a katalini bá- j ftyászoknak. Igaz, nem jött, i hanem feltört a víz. Még most | is hátráltatja őket, mert per- ; cenként 350 liter víz jön a í vágatra és nem bírják kiszívatni, mert nincs nagyteljesítményű szivattyújuk. Nemcsak papíron lehet kimutatni a keresett emelkedését Katalinban. A 16-os csapaton Zsidói Lászlóék az I. dekádban 72,46 forintot, a II. dekádban 74,28 forintot kerestek és erre még jön a 30 százalékos földalatti pótlék. * A teljesítmény igen biztató a 18-as csapaton. Az I. dekádban 20 mázsa volt, míg a második dekádban már 21 mázsa lett s a hónap végére talán már 22 mázsa is megvan. * A becsületes dolgozók között akadt egy-két fegyelmezetlen dolgozó is. Ilyen volt Csecsódi Nagy Imre, aki aludni ment a bányába, vagy Bíró József, aki 5—6 műszakot hiányzott igazolatlanul. Ilyen emberekre még Katalinban sincs szükség s nem csoda, hogy elküldték őket. Azzal a szándékkal indultam november 30-án útnak, hogy megkeresem sógoromat Szentgotthárdion. Ott volt katona és már hónapok óta nem adott életjelt magáról. Győrből azonban nem kaptam csatlakozást, igy az éjjelt ott kellett töltenem. Itt találkoztam egy fiatalokból álló csoporttal, akik között több nő is volt és beszélgettünk, iszogattunk, sajnos a kelleténél többet. Ilyen állapotban aztán nem kellett sokat beszélniük, hogy disszidáljak velük. Másnap már Ausztriában voltunje a határszélen égy kis községi iskolában szállásoltak el bennünket. Nem sokat időztünk ott, még ezen a napon lágerba vittek bennünket, ahol már sokan voltak és — ahogy az ott- levők mondották, s azután mi is tapasztaltuk — mindennap bablevest kellett ennünk, Így aztán örültünk is annak, hogy két nap múlva Bécsbe vittek. Ott még aznap elosztották — szobák szerint — kit melyik országba visznek. Senkitől sem kérdézték, hová szeretne menni. Én, és rajtam kívül még mintegy háromszázan Olaszországba lettünk irányítva. Romai lágerrel, csendőrökkel, rendőrökkel Másnap reggel már Travi- sóba, egy osztrák—olasz határállomásra értünk. Egy hegyi iskolába vittek bennünket, ahol piszkos szalmazsákokon feküdtünk és rongyos pokrócokkal takaróztunk. Mint mindig, innen is csak este vittek bennünket tovább. Másnap délelőtt úgy 9 óra táján már UTLEVEL NÉLKÜL... Elmondotta Szikszai Adolf karancsaljai lakos Rómában voltunk. Egy elkerített lágerban helyezték el bennünket. Ekkor már egyre több emberben ébredezett az a gondolat, hogy becsaptak bennünket. Úgy éreztük magunkat, mint a rabok, mert a láger körül olasz rendőrök, csendőrök és a lágér minden sarkán katonai autók álltak. Az étkezésünk nagyon gyenge volt. Az ottani legfontosabb eledelek a magyaroknál ismeretlenek és undortkeltőek is. Ezeket mi nem tudtuk fogyasztani. Á 'konyhán fűszert sem használtak bizony ,nagyon sokszor éhesek maradtunk. Azután követeltük, hogy magyarosítsanak valamit a főzésnél. Ez egészen addig nem történt meg, amíg éhségsztrájkot nem kezdtünk. Utána egy kevés fűszert már tettek ételünkbe, de ez még mindig messze elmaradt az itthoni ételéktől. Akinek volt egy kevés pénze, kénytelen vált szalonnára elkölteni, bár ez is rossz volt, de számunkra az egyetlen ehető eleség. S amikor a pénz elfogyott — mert igen kevés —, csupán egy mozira való volt az a 250 líra, ami segélyt hatéviként kaptunk — munkát kerestünk. Nem kaptunk, hiszen ott is két és félmillió munkanélküli van, akik naponta járják a gyárakat, vállalatokat és keresik a munka- alkalmakat. így mi sem számíthattunk munkára és a pénz legtöbbünknél elfogyott. Éheztünk... Egyesek ezért a Vöröskereszttől kapott ruháikat voltak kénytelenek eladni. Ezt nagyon tiltották és ezért nem egyet közülünk hetekre elzártak. A munkabérlarítás esrkörei Később a bárók, a gyárosok, a földesurak rossz, kopott ruhákkal , segítettek“ bennünket. Azt akarták — mint ahogyan egy páran meg is tették —, hogy olcsóbban vállaljunk munkát, mint az olasz dolgozók. Persze ez még jobban növelte volna az olaszok munka- nélküliségét. A kapitalisták ragaszkodtak a magyarokhoz, mert jó munkaerők és dmellett arra is gondoltak, hogy olcsóbban, mi majd többet termelünk az olasz dolgozóknál. Nekik ez jóval több jövedelmet jelentett volna. De az olasz dolgozókat, ákik Rómában is nyomortelepeken élnek, még rosszabb életkörülmények közé juttatná. Mi saját bőrünkön tapasztaltuk a kapitalisták ,.jótékonyságát’', amiről a Szabad Európa- rádió olyan sokat beszél. Alaposan belekóstoltunk a Nyugat életébe, amelynek hatására egyre többet gondoltunk arra, hogy bármi áron is, de hazajövünk. A Vöröskereszttel ezt nem mertük közölni, mert ha valakinek ilyen szándékáról tudomást szereztek, elvitték messzebb. olyan helyre, ahol nem volt alkalma a honvágyai másokban is erősíteni. Szerencsére sikerült az olasz kommunistákkal találkozni, akik önzetlenül hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy megtalálhassuk a magyar követséget, ahol elmondottuk, hogy ml haza alkarunk menni. Ők tárna, gatták terveinket és azt mondották, hogy egy pár napra keressünk valahol munkát, mert az utazásra pénz kell. A Vöröskereszt a visszautazást már nem támogatja. Egy hónapig kerestünk munkát, de nem kaptunk még egy napra valót sem. Pedig nem válogattunk volna. Minket csak a pénz érdekelt. így mit tehettünk mást, mint a Vöröskereszt raktárából szereztünk egy-egy nagykabátot. Én eQV karóráért cseréltem el a piacon, melyért a lágerban 800 forintot kaptam. Ebből 300 forintot beváltottam, 10 ezer Urára. Ezzel az összeggel és az olasz kommunistáktól kapott 4 ezer lírával és élelemmel indultunk haza. Persze a Vöröskereszt és a Iá- gerpar ancsntík. tudta nélkül. Ugyanazon az útvonalon jöttünk vissza is, amelyen mentünk és február 1-én Hegyeshalomnál már átléptük a magyar határt. A határon paradicsomos káposztát kaptunk kolbásszal és még feketekávét és útra valót is adtak. Újra a magyar földön Hazatérve láttuk, hogy egészen más a légkör, mint amikor elmentünk. Az emberek nyugodtan és egyre lelkesebben dolgoznak, hogy helyreállítsák a pusztítást. Meglepő volt számomra, ahogyan fogadtak itthon. Ez a fogadtatás semmivel sem volt szegényebb szeretetben és bizalomban, mint máskor, amikor munka után találkoztunk. Ekkor éreztem igazán, hogy Magyarország a mi hazánk és bármilyen is legyen a sors keze, itt élnünk, halnunk kell! Ekkor győződtem meg arról is, hogy nem igaz, amit az olasz újságok irtaik, amit a nyugati rádiók híresz- teltek, mely szerint ha valaki a disszidáltak közül hazajön, itthon felakasztják, vagy agyonlövik. Most már látjuk, hogy ezt a propagandát csak azért terjesztették, hogy a magyar dolgozók vérének szívásával — hiszen ha nem mernek hazajönni, bármilyen kis bérért is kénytelenek dolgozni — növekedjék az ő profitjuk, tőkéjük és teljen feneketlen pénztárcájuk. Úgy érzem, életem egyik legnagyobb ballépését követtem el. amikor túlléptem az ország határait. De hála az olasz kommunista pártnak, az olaszországi magyar követségnek, hogy négy társammal együtt hazajöhettem és itthon élhetünk szeretteink és ismerőseink között. Ezenkívül köszönetét mondok még barátaimnak, ismerőseimnek és bányász munkatársaimnak, akik nem ítéltek el és nem is éreztették velem, hogy meggondolatlanul, ily rosszul cselekedtem... Ígérem, rászolgálok e bizalomra.j
