Szabad Nógrád. 1956. május (12. évfolyam. 36-43. szám)

1956-05-30 / 43. szám

m 1956. május 30. SZABAD BkOGRAD A Ságvari Endre kulturális seregszemle várcsi bemutatója LATTTK... HALLOTTUK... Autóbuszok kényszerpihenője A művészet a népé, tanítja nagy példaképünk, Lenin elv­társ. S hogy nálunk is egyre inkább a széles néprétegek ügyévé lesz a művészet, ezt bizonyítják az év-ről évre meg­ismétlődő kultúrversenyek. Felszabadulásunk óta jelentős eredményeket értünk el ezen a téren. Kiváltképpen kultúr- forradalmunk után volt jelen­tős a fellendülés. Éppen azért érthetetlen, hogy a május 26- án este az acélárugyár! kul- túrotthonban megrendezett ifjúsági seregszemle nem hozta meg a joggal elvárt minőségi eredményt. Áz egyes versenyszámok — néhány kivételével — nem mutatták az előkészületi, meg- rendezési s a csoportok részé­ről való alapos felkészülés munkáját. Nem minden eset­iben volt szerencsés az egyes szereplőknek, s maguknak az előadandó művészeknek a megválogatása sem. Maga az előadás egy órás késéssel kez­dődött. Az érdeklődő közönség száma igen gyér volt. Több gondot kell fordítani a kultú- rosok részéről a közönségszer­vezésre. A műsoron fellépő színját­szók, tánccsoportok, szavalok, énekkarok, zenészek közül ki­emelkedő művészi teljesít­ményt nyújtott a közgazdasá­gi technikum leányénekkara és színjátszói. Az énekkar fe­gyelmezett magatartása, biztos énektudása, jól kidolgozott számaik komoly sikert arat­tak. Kár, hogy műsorukban nem szere­pelt Bartók-, vagy Kodály- kórus. ÍPl jó munka Szilágyi László karnagy érdeme. A színjátszók Hajdú K.— (Szabó P.: Darázsfészek című Vígjátékénak II. felvonásából adtak elő egy jelenetet. Mun­kájukat dicséri a jól megvá­lasztott ifjúsági darab és a te­hetséges alakítóerő. mellyel produkciójukat sikerre vitték. Rendezőjük, Ladányi Erzsébet, kitűnő munkát végzett. Az acélárugyári Petőfi szín­játszógárda egy szovjet egyfel- vonásos darabbal tett tanúbi­zonyságot értékes, komoly munkája eredményéről. Darab­választásuk a versenyre való tekintettel szerencsésebb lehe­tett volna. Az MTH iskola által elő­adott darab igénytelen, nem sok alkalmat ad a színjátszók­nak tehetségük megmutatásá­ra. Fiatalos kedvvel önmagu­kat adták, ügyesek voltak. Az est komolyságának színvonalát mélyen sül­lyesztették az acélárugyári színjátszók rosszul felké­szült és gyenge szavaiéi. Ilyesminek nem volna szabad ilyen alkalommal (de máskor sem) előfordulni. Magasan ki­emelkedett közülük Takács András, Praznovszky Misi, Varga Anna egy-egy száma. A tűzhelygyári, üveggyári és kisipari csoportok táncszámai között nem egy rutinos, köny- nyen gördülő, tetszetős pro­dukciót láttunk. Az üveg- --ári népi tánekettős művészi teljesítmény volt. Az egyes táncszámok kisebb pontatlan­ságait azonban még ki kell korrigálni. A ,,Falu végén kurta kocs­ma’1 jelenet nem hozta meg a várt hatást. Van ennél jobb és eredetibb népi játékunk is. A bányai énekkar, mint ven­dég 4 számmal nyújtott szép teliesítményt. Ez a szám szin­te üde színfoltként hatott az est műsorszámai között. Ma- rótíhy Gyula a szokott lendü­lettel és körültekintéssel vezé­nyelt. A gitár- és harmonika­együttes számai közül a máso­dik volt szerencsésebb. Az első hibás és pontatlan volt. Szá­mainkkal nevelni is kell a kö­zönséget. Ezért is fontos a ní­vós minőségi munka. Kár, hogy városunk néhány zenekara, énekkara, valamint színjátszócsoportja stb. nem szerepelt ez alkalommal (vagv meghívást nem kaptak?) Jo""al többet és jobbat vártunk a Ságvári Endre nevével fémjelzett kultu­rális seregszemlén. A zsűrinek nem volt nehéz a dol«a, mert a látottak és hal­lottak után könnyen meg tud­ták állapítani, hogy kik fog­nak továbbjutni a megyei ver­senyre. Művészi együtteseink a jö­vőben készüljenek fel több szívvel és lelkesedéssel: alapos és gondos munkával az egyes versenyekre; Váltsák valóra célkitűzéseinket és kövessék azt a célt, hogy „a művészet fegyvereivel is erősítjük a bé­ke, a szocializmus nagy ügyét.1’ V. L. —m mm-----­Ki állítás a korszerű háztartásról „A korszerű háztartás” cí­men nagyszabású kiállítást rendez június elején a Nógrád megyei Vas és Műszaki Nagy­kereskedelmi Vállalat és a Salgótarjáni Kiskereskedelmi Vállalat, az evangélikus temp­lom melletti kultúrházban. A kiállításon megtekinthetők a modern, villamos háztartási cikkek, csillárok, hangulat­lámpák, rádióiparunk legújabb gépei és büszkeségünk, a tele­víziós vevőkészülék. A kiállí­tás június 2-án nyílik meg. Képzelje el az olvasó a kö­vetkező — természetesen meg­történt — esetet: Elindul Salgótarjánból egy autóbusz, benne 30 ember, akik útipapírjaik szerint sakkozók, illetve tekézők. Nem sokkal később megérkezik Budapestre ugyanaz a busz, kiszáll belőle ugyanaz a 30 ember. Illetve, talán nem is ugyanazok, köz­ben valaminek történnie kel­lett, hiszen a 30 ember nem te­kepályára, vagy sakkversenyre siet, ahogyan várnánk, hanem egy nagy terembe, ahol figyel­mesen végighallgatnak és vé­gig jegyzetelnek egy kimondot­tan szakembereknek szóló elő­adást, Nem, nem a sakkról, hanem az újfajta vasipari pá- colási eljárásokról.., Azután beülnek ismét a buszba, irány: Salgótarján. Nehéz ugy-e eltalálni, kik lehettek a titokzatosan visel­kedő „sakkozók“ és „tekézők?“ Nos, ne csigázzuk fel a kíván­csiságot: mérnökök, műszaki emberek voltak, a Salgótarjáni Acélárugyár dolgozói. A rej­télyes eset magyarázata pedig az. hogy ezeknek a komoly, felnőtt embereknek indiánosdit játszó gyerekek módjára „ál- cázniok“ kellett magukat ah­hoz, hogy rejtve és fedve, sak­kozás és tekézés ürügyével fel- mehessenek Budapestre, s meg­hallgassanak olt egy, számukra igen fontos műszaki előadást. A világért se gondolja senki, hogy talán a gyár vezetősége játatta bolondját a jobb sorsa érdemes műszakiakkal! Nem, a gyár vezetősége maga is szen­vedő alany. Azért szenved, mert gazdaságosan ki akarja használni a gyár saját tulajdo­nát képező szép, kényelmes autóbuszt. Azt. amelyik az ál­sakkozókat, a tekézőknek álcá­zott mérnököket Budapestre vitte. Ez a gyári autóbusz ugyanis csak a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium enge­délyével tartható üzemben. A minisztérium engedélyezte is a busz járatását, azzal a feltétel­lel, hogy azt csak a sportolók vehetik igénybe, sportcélokra. Mivel azonban a sportolóknak havonta legfeljebb kétszer-há- romszor kell a kocsi, a gyár ve­zetősége úgy gondolta, hogy jó lenne, ha más célokat is szol­gálna az autóbusz. Például el­vinné a tsz-patronáló szerelő­ket a termelőszövetkezetekbe, a színjátszókat a nógrádi fal­vakba, vendégszereplésre, a mérnököket Budapestre, a mér­nöki továbbképző előadásokra, a reumára hajlamos öntödei dolgozókat a közeli Bükkszék gyógyító fürdőjébe stb., stb. Egy szó, mint száz, csak úgy rajzanak az autóbusz körül az igények, tervek, vágyak. S kér­ték, jaj, nagyon sokszor kér­ték a megvalósításukhoz szük­séges engedélyt a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumtól. Még a miniszter első helyette­séhez is eljutott a kérelem a Vaskohászati Igazgatóság köz­vetítésével. A minisztérium válasza azon­ban mindig ugyanez: nem le­het. Illetve — és itt van a kutya elásva! — lehet, mindent lehet, ha a gyár befizeti a mi­nisztériumnak a MAVAUT díjszabásának megfelelő ösz- szeget, 10 forint 60 fillért kilo­méterenként. Akkor aztán a gyár saját autóbusza oda me­het, ahová akarják, azzal, aki­vel jólesik. Az egészben csak az a hiba, hogy erre az Acél­árugyárnak nincs pénze! Ha lenne, nem könyörögne amiyit, hanem egyszerűen felültetné a színjátszókat, tsz-patronálókat, mérnököket a rendes MÄV- AUT-járatra, minden külön engedély nélkül, így már bizonyára érthető, miért következett be a mérnö­kök csodálatos átváltozása. No igen, de az álcázás sem válhat állandó megoldássá, egyrészt, mert az országúti ellenőrzés követelheti az ál-sportolóktól a rendelet szerint előírt OTSB- igazolást, másrészt pedig az acélárugyáriak — helyesen — azt tartják, hogy egy rendele­tet akkor sem szabad átját­szani, ha az rossz, ha azt csu­pán a tárca-sovinizmus, a „min­den szentnek — és sajnos, né­melyik minisztériumnak — maga felé hajlik a keze“ — gyakorlat szülte... Jelenleg így áll a helyzet: a kérések rendületlenül mennek, az elutasító válaszok egyre jönnek. A gyár dolgozói és szép autóbuszuk viszont sehova sem mehetnek. A busz kény­szerpihenőt tart, néha hetekig sem nyitják rá a garázsajtót. Es ez nemcsak az Acélgyárban van így, hanem az ország sok­sok üzemében, ahol saját busszal rendelkeznek. Olyan­nal. ami az övék, de mégse az övék. Hej, de nagyon jól megy már a dolgunk! Ügy látszik, annyi felesleges autóbusz sza­ladgál az országban, olyan jó, kényelmes és olcsó a közleke­dés, hogy a gyári autóbuszok kényszerpihentetésének luxu­sát is megengedhetjük ma­gunknak .., De vajon csakugyan itt tar­tunk már a fejlődésben? Nem korai még kissé az effajta fényűzés, Bebrits elvtárs? Miklós Dezső SZABAD Több megbecsülést a gépállomások számviteli dolgozóinak p épállomásaink számvite- ^ lében még igen sok a hi­ba, a megbízhatatlan adat, gya­kori a késői adatszolgáltatás, a rendetlenség. Mi ennek az oka? Mivel magyarázható az, hegy gépállomási főkönyve­lőink még nem mondhatók a társadalmi vagyon őreinek, hogy a számvitel gépállomá­sainkon nem eszköze még a társadalmi tulajdon védelmé­nek? A gépállomási vezetők — az igazgatók is, a műszaki veze­tők is — sajnos, még lebecsü­lik a számviteli dolgozók mun­káját, bár az utóbbi időben javult ez a helyzet, de még mindig igen sok a tennivaló, elsősorban a karancskeszi és a kisterenyei gépállomásokon. Nem kapnak még a főkönyve­lők és a könyvelők kellő meg­becsülést. A munkaidejük zö­mét íróasztal mellett tölteni kényszerült számviteli dolgo­zóknak nem biztosítanak kellő munkafeltételeket. Más esetek­ben a kötelességét teljesítő fő­könyvelővel szemben meg nem értő magatartást tanúsítanak. Ugyanakkor például az önkölt­ségcsökkentést csupán pénz­ügyi, könyvelői, számviteli fel­adatnak tartják a gépállomá­sok vezetői. Ez pedig végzetes tévedés. Igaz, a főkönyvelő ke­zeli a pénzt, ő gazdálkodik vele, ő számol el róla, mégsem csupán az ő feladata az önkölt­ségcsökkentés. Ha például túl­zott alkatrész- és üzemanyag­felhasználást mutat ki, ezt csu­pán jelezni tudja. Megszüntet­ni, az alkatrészfogyasztást csökkenteni, elsősorban a fő­mérnök feladata. Előfordul, hogy a főkönyve­lőt nem hívják meg a vezető­ségi megbeszélésekre, az igaz­gató nem számoltatja be öt munkájáról, a gazdálkodási és termelési költségek alakulá­sáról. Nem csoda hát, ha így a lőkönyvelő magára marad. Nem kap annyi támogatást, amennyit megérdemelne. Pedig óiiási nagy szüksége lenne a főkönyvelőnek az igazgató, a műszaki vezetők segítségére. Mert hiába indul például harc­ba a javítási költségek csök­kentéséért, hiába küzd a társa­dalmi tulajdon védelméért, ha mindezt egyedül teszi, sőt tö­rekvése egyes esetekben ép­pen a vezetőség ellenállásába ütközik. Rendkívül fontos feladat, hogy a gépállomások számvite­li dolgozói megkapják az őket megillető megbecsülést. Min­den gépállomás vezetőségének elemi kötelessége, hogy megad­ja ezt nekik. Antalfy István, a Megyei Gépállomási Igazgatóság főkönyvelője. Elítélendő cselekedetek A Nógrád megyei Állami Ke­reskedelmi Felügyelőségre több községből érkezett panasz, hogy az italboltokban a rövid italok minősége nem megfele­lő. Gyengébb, mint az előző időszakban volt és választ kér­ték, hogy mi az oka a minőségi visszaesésnek. A panaszosok észrevétele jo­gos volt. A vizsgálatnál példá­ul a szurdokpüspöki szövetke­zeti italboltban Molnár József vezető elismerte, hogy a Minő­ségvizsgáló Intézet megállapí­tása helyénvaló volt, mert a ru­mot kútvizzel keverte és így árusította. Szarvasgedén Liptai Albert italboltvezető szintén elismerte, hogy a rövid italokat kútvizzel ke­verve árusította. Szita Ist­ván kőhalmi italboltvezető a vizes rumot azzal magyarázta, hogy a hordók mosásánál nyil­ván víz maradt a hordóban és ez okozta a minőségi elválto­zást. Mind a szocialista, mind a szö­vetkezeti vendéglátóiparban súlyosan elítélendő az élelmi­szerek és az élvezeti cikkek ha­misítása, mert a dolgozóknak nemcsak anyagi kár, hanem az egészségűiket is veszélyezteti. Súlyos felelőtlenség és lelikiis- meretlenséo az italboltvezetők részéről, amikor saját jövedel­müket csalással akarják növel­ni. Az ilyen cselekmény tör­vénysértésnek is minősül. Meg­engedhetetlen, hogy amikor az egyik italboltvezető törvénysér­tését a pásztói járási központ­tal közölték, a szabálysértő vé­delmére 'kelték, ahelyett, hogy azt elítélték volna. így nem vé­letlen, hogy a megtörtént ese­tek éppen a pásztói járásban fordultak elő. A Nógrád megyei Állami Ke­reskedelmi Felügyelőség első esetben súlyos pénzbírsággal sújtotta a fent nevezett lelki- ismeretlen italboltvezetőket. Ismétlődés esetén azonban az ügyészségnek adjuk át. hogy méltó helyen gondolkozhassa­nak elítélendő cselekedeteik következményein. Nagy Sándor, a Nógrád megyei Állami Kereskedelmi Felügyelőség vezetője riOOOCXDOOOOOOCOOOCOOOOOOOCi Nógrádmarcali jegyzetek: /. A MÚLT „Retteg a szegénytől a gazdag. S a gazdagtól fél a szegény.’» Nógrádmarcal Balassagyarmat közelében fekvő kisközség — mondja róla Nógrád megye szociográfiája. 105 háza van, s lakosainak száma 768. Postája, távírója, vasúti állomása Szügy. A Zách nemzetség ősi birtoka volt, de uralták a Básthy, Tornyos, Ebeczky és Szent- Ivány családok is. Kétszer a török hódoltság­hoz is tartózott. Majd később Sztranyavszky Gézának és Weisz Józsefnek volt itt nagybir­toka. Ennyit röviden, dióhéjban Nógrádmarcal történetéről. S a nép? A csaknem 800 főnyi lélek, a hajdani jobbágycsaládok, zsellérek; a Vargák, a Vinczék, a Sisák, s a Gútok le­származottai? Mi lett azokkal? Hogyan boldo­gultak elzárva a világtól, s ezáltal legalább egy fél évszázaddal el is maradva, meghúzód­va a Cserhát alján? Amikor még apró zsupfödeles házak sora­koztak egymás mellett, s az úr előtt még le­vetett kalappal, földre sütött szemmel álltak az emberek, s kezet csókoltak neki — a 78 esztendős R. Gyuri bácsi maga is cseléd volt Sztranyavszky birtokán. Földjük nem volt. Az évi kenyérgabonát aratási idénymunká­val szerezték, kínosan, sarlóval vágva a gabo­nát. Télen, meg a közeli erdőben — hiszen a község határa javarészt erdő — fát irtott, amiért részt kapott a család. Az asszony meg — amellett, hogy mosott, főzött a családra, ellátta a ház körüli munkát — a család ruháját is ő teremtette elő. Fontak, szőttek. Akkor még az a nóta járta a fonóházakban, hogy: Fonjunk, fonjunk, fondogáljunk, Maid el haza — haza, Majd el haza megyünk ... S mégis előfordult, hogy egy utcában egyet- len-egy valamire való nadrág volt. Ezt kérték ^ÄOOOaX!OOC»OOi»OOOCXXMOOOOOOOOOCOOOOOCeOOOOOO(XXXeOOCOOOOOOOOCX)0(X»OOOCOOOOOOCXXXX»OOOOOOOCOOOOC»OOOOOOOOOOC«0. 3 kölcsön ünnepi alkalmakra az emberek. Azok a fehér, meghímzett vászondarabok, lepedők meg még ma sem nyűttek el, amit Mari néni szőtt... De emellett egy esztendőben 60 napot robotolt az ,,úr“ birtokán, kapált, aratott, s éjjelre pálinkával borogatta kezét, hogy reg­gelre ne sajogjon annyira. Aztán jött a világháború, az első. A sok­sok marcali magyarral Gyuri bácsi is kike­rült a frontra. Sztranyavszky ígéreteit tett a hozzátartozóknak, egy-egy darabka földet kapnak, hogy élhessenek. A 21 hősi halott ne­vét bevésték ugyan a templom falába. De a föld, a jussa, a jogos darabka. ■., továbbra is csak ígéret maradt. Még azt a mázsa tiszta búzát sem kapta meg Gyuri bácsi, amikor ha­zajött, ami pedig minden frontot járt magyar­nak dukált. — Neked nem adok — válaszolta az .,úr“, amikor Gyuri bácsi elment a részéért — az apósod szolgál, van kenyeretek... — S Gyuri bácsi mit tehetett. Nagyon kicsi pont volt ő az „úr“ mellett. S még jó, hogy szájaskodá- sáért meg nem ütötte jobban a bokáját.. -. így élteik. Megfélemlítve, a tudatlanság sö­tét útvesztőjébe taszítva, különös világuk kö­zepette, melyet szertecsapongó fantáziájuk alakított ki. A község határában van a Kerek domb. De olyan szabályos, mintha alkotó, emberi kéz építette volna. Megindult hát a találgatás, hogy került ide, s mi rejtőzik a mélyében. S az egyszerű nép a maga módján oldotta meg a relytélyt. Z. Pista bácsi mesélte a következő történetet: Még az első világháború idején Olaszor­szágban járt, s egyik társával betértek egy házba. Még szerencséjük is volt, mert a gaz­dával szlovákul megértették egymást. Az rög­tön borért indult, s közben Pista bácsiék be­szélgetni kezdtek, magyarul. Meghallotta ezt a visszatérő gazda, s nem állta meg szó nél­kül: — Ti magyarok vagytok? — kérdezte. — Igen — felelték. — Honnan jöttetek? r— Nógrád megyéből. •— Melyik részéből? — érdeklődött tovább az olasz. — Balassagyarmat mellől..; Marcalból. — Én is dolgoztam ott. ;. — kezdte el újra a gazda — a balassagyarmati vasútépítés­nél, az alapúinál... Ugye Marcalban van a Kerek domb? — kérdezte hirtelen. —■ Ott — felelték emezek csodálkozva. — Nagy kincs van ott elásva fiaim... — tette még hozzá. De azon túl nem szólt egy szót sem többet. Hiába faggatták... Weisz Emilnek, az akkori földbirtokosnak is fülébe jutott a dolog. Nem is hagyta annyiba. Napi fél liter pálinkát fizetett napszámként az embereknek, s megindult a hajsza a mese­beli kincs után. Egy darabig ástak is, de az­tán mégsem lett a dologból semmi. Ahogy beszélték — valami nagy vasajtóra bukkan­tak, s megakadt a munka. Nem bírtak to­vábbhaladni. A pásztorembert, meg kiváltképpen a ju­hászt, különleges tulajdonságokkal ruházták fel. Sokszor varázsiónak tüntették fel, aki föl­döntúli hatalommal bír. Ha elbocsátottak egyet is közülük, rühös lett a nyáj, s más em­ber nem bírt az állatokkal — annyira meg­vadította őket az elküldött pásztor. Nem is igen mertek — sok földesúr sem — ujjat húz­ni a pásztorokkal. Orvosnak, gyógyszernek, hírét sem hallot­ták. Ráolvasással, kuruzslással gyógyítottak. A beteg gyermeket az asztal közepére állí­tották, az asztal szélére tejet tettek, s azzal mosták meg a gyereket. ooooooooooooo-., \'\GQQryyxiocyiKKyyyxyyyxyy)ooooooooooOoooooooty?iy)ooc Tanulni? A tudás fényével megvilágítani $ minden homályos zúgot? Kinek jutottt eszé­be? Ahhoz mód, tehetség is kellett. Mindösz- j sze két kispa-p került ki a községből. Tanító ] meg — egyedül Majdan Jánosnak sikerült ! odáig felikapaszkodnia, nagy nehézségek árán j — hiszen szülei kisparasztok voltak. így éltek. A tudatlanság erdejében burján-1 zott a babona, a kuruzslás A létért, az életért i való küzdelem, örökös rettegés felemésztette erejüket. Képtelenek voltak a küzdelemre, j Gyűlölték a földesurat, aki a sorsot rájuk hozta, de féltek tőle. Élénken élt közöttük a < hajdani szegény legény, Sisa Pista története, i ki a szegények gyámolítója volt. Egyszerű bojtárgyerek volt. Egyszer nyájá­ból állatok maradtak el. Otthon a gazda ütöt­te a gyereket, ahol érte. Az meg sírt keserve- ; sen: — Jaj istenem, ne bántson engem — jaj- ; gáttá. — Én vagyok a te istened — mondta az úr i — azt teszek veled, amit akarok. Keserűségében elbújdosott a gyerek. Min- j dig akadtak jó emberek, akik segítették ván- < dorlása során. Ö meg — megdézsmálta a gaz­dagok jószágát — s azt a szegényeknek, az \ arra rászorulóknak juttatta. Egyszer össze­hozta a sors volt gazdájával is. Etette, itatta, í mintha mi sem történt volna közöttük. A vé- * gén aztán végzett vele. Megbosszulta a rajta esett sérelmeket. A vármegye meg halálra í kereste. De a szegények elrejtették a pandú- { rok elől, nem bírtak a nyomára akadni. — ^ Ahogy R. Gyuri bácsi mesélte — Sipeken fog- § ták el. Egy kerülő hozta rá a pandúrokat, j Börtönbe zárták. Amikor kiszabadult — egye-! sek szerint újra egy földesúr szolgálatába állt. Mások meg azt bizonygatták, Salgótarjánba j került, s főkertész lett. Hogy aztán valójában i hogy volt? Ki tudja azt. Sisa Pista így maradt \ meg az egyszerű emberek szívében, emléke­zetében. Vincze IsU’áuvié lOOOOCOOOOOOéXiOGOOOOOCOOO^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom