Szabad Nógrád. 1956. január (12. évfolyam. 1-8. szám)

1956-01-07 / 2. szám

1956. .január 11, SZABAD mRÍn s DOLGOZÓK LEVELEI Einem n dolles „karácsonyi üzemeiéről „Mi nagyon jól megvagyunk hercegek, bárók, és más kizsákmányolok néikiii is“ Felháborodással értesültem Eisenhower és Dulles uraknak karácsonyi üzenetéről. Azt üze­nik, hogy „imádkoznak“ éret­tünk és készek mindent latba vetni, hogy minket a népura­lom alól felszabadítsanak. Nekünk, magyar dolgozók­nak elég volt az 1945-től eltelt 11 év, hogy különbséget tud­junk tenni a régi és a mostani rendszer közötti A magyar munkásosztálynak, a dolgozó parasztságnak elég tapasztala­ta van a 25 évig tartó Horthy- rendszerről, mely felett Horthy kakastollas csendőrsége gyám­kodott. Emlékszünk még rá, hogy kukoricagörhével és mar­garinnal tengettük életünket, fabakancsban jártunk. Ennek az életformának már vége, sohasem fog visszatérni, bármennyire’ is kívánnák az amerikai urak. A mi felszabadításunkat 1945-ben elvégezte már a Szovjetunió dicső vörös had­serege. Mi, dolgozók lettünk az ország gazdái. Az eltelt 11 sza­bad esztendő tanúskodik arról, hogy napról napra építjük, szépítjük, erősítjük népi de­mokráciánkat a nagy Szovjet­unió, a béke őre példája és el­ért eredményei nyomán pár­tunk iránymutatásával. Mi a béketáborban, a szocializmust építő magyar nép államában nagyon jól megvagyunk herce­gek, bárók és más kizsákmá­nyolok nélkül is. Nekünk így jó, Kesse Alajos Szocialista hazánk építésében nem gátolhat meg bennünket semmiféle üzenet Üjév napján qjvastuk He­gedűs András elvtársnak, a Minisztertanács elnökének nyi­latkozatát a Szabad Népben. A legnagyobb felháborodással szereztünk tudomást ebben Eisenhower és Dulles urak ^karácsonyi üzenetéről”. Mi, tűzhelygyári dolgozók azt látjuk ebből, hogy Ameri­ka vezetői számára nem rokon­szenves a mi rendszerünk, de őszintén bevallva, nekünk sem rokonszenves az 1945 előtti idő, a chorinok és a földesurak ide­je. Ma a gyár dolgozói autóbu­szokon jönnek munkába. 12- től 24 napig terjedő fizetett szabadságot kapnak évente. 1945 előtt a dolgozóknak, ha nem bocsátották el őket idő előtt — legjobb esetben 6—8 napi szabadságot adtak. Ma nyugodtan dolgoznak, 45 előtt a munkanélküliség réme kísér­tett. Lebontottuk a régi, egész­ségtelen öntödét és modern, gépesített öntödét építettünk, amelyet a második ötéves terv­ben tovább tökéletesítünk. Mi, tűzhelygyári dolgozók tudjuk, mit jelent a kapitalista rendszer. Tudjuk, mit ér ne­künk a szabadság. Éppen ezért a legnagyobb helyesléssel fo­gadtuk Hegedűs András elvtárs határozott tiltakozását. Egy régi közismert közmon­dással válaszolunk az ilyen üzenetekre: A kutya ugat, a karaván halad. Igen haladunk, építünk. Kö­szönet és hála érte a mi fel­szabadítónknak, a Szovjetunió­nak, amelynek példája nyomán pártunk vezetésével eredmé­nyesen építjük szocialista ha­zánkat és ebben semmiféle üze­net nem gátolhat minket; Szmolenszki Elek. Salgótarjáni Tűzhelygyár Hz amerikaiak által nyújtott szabadság nem egyéb, mini a tőkések uralma Az elmúlt évek eredményei bizonyítják, hogy jól gazdál­kodtunk, jól dolgoztunk nem­csak a munkapadok mellett, hanem a béke megszilárdítá­sáért vívott harcunkban is. Egyre javuló életszínvonalun­kat össze sem lehet hasonlítani a múltéval, amikor csak sze­zonmunkát végezhettek még a szakmunkások is, a lehető leg­alacsonyabb bérért. Én is, de velem együtt még nagyon so­kan, alig tudtunk megélni. Most jól élünk, jól keresünk, vásárolni is lehet. A fennálló hibákat pedig mi fogjuk le­küzdeni. Ebből a helyzetből akarnak bennünket felszabadítani az amerikaiak? Nem!... Ne sza­badítsanak fel ők minket. Az ő általuk nyújtott szabadság nem egyéb, mint a tőkések uralma. Mi ebből már nem ké­rünk. Először adják meg saját népeiknek a szólás-, sajtó- és a legelemibb szabadságjogokat. Ez legyen számukra az első és legfontosabb feladat. Bármit is beszéljenek az amerikai urak, mi, a Szovjet­unió vezetésével tovább hala­dunk az eddigi úton és mun­kánkkal szorgalmasan építjük hazánkban is a szocializmust. Kurucz Károly Tervkészítés a berkenyéi Petőfi Tsz-ben Berkenyén, a Petőfi Termelő­szövetkezet irodájában papí­rokkal telerakott asztal körül ül a tervkészítő bizottság. Ber- tók István tsz-elnök, Berkenyéi Antal állattenyésztési brigád­vezető, Bublos József növény- termesztési brigádvezető, a ter­melőszövetkezet könyvelője és néhány termelőszövetkezeti tag, akik részt vesznek a terv kidol­gozásában. A vita éppen arról folyik, hogy a növénytermelés terve mennyiben térjen el a tavalyi­tól. — Nagyobb területen kell kukoricát és szálastakarmányt termelnünk— mondja a nö­vénytermelési brigádvezető. — Igen, de honnan veszünk ehhez földet? — veti ellene az elnök. Nehéz kérdés ez, hiszen ed­dig is csak azokat a növény­féleségeket termelték, amelyek­re a legnagyobb szüksége volt a termelőszövetkezetnek. Ebben az évben több takarmány, több kukorica, több árpa kell, mint eddig. Mi tehát a feladat? — Növeljük az egy holdra eső átlagtermés mennyiségét — javasolja az elnök. — Ha a búza, árpa és kukorica átlag­termését növeljük. Erre meg­van a lehetőségünk. Van ele­gendő műtrágyánk, van elég munkaerőnk a kukorica meg- kapálásához. A termésátlag nö­velésével több föld jut takar­mánytermesztésre és nagyobb területen tudunk termelni ipari növényeket is. Az elnök javaslatát vita kö­veti. Mindenkinek van valami mondanivalója. Mindenki he­lyesli, hogy kisebb területen nagyobb termésátlagokat kell elérni ebben az esztendőben. A termelőszövetkezetnek az elmúlt évben 150 000 forint jö­vedelme volt az állattenyész­tésből. Csupán a tejből 110 000 forintot kaptak. Ezek a számok azt mutatják, hogy érdemes ál­lattenyésztéssel foglalkozni. — A tehenészet a mi nagy­iparunk — mondja Berkenyéi Antal brigádvezető. — Ha a tagság is úgy akarja, azt ja­vaslom, a jelenlegi 19 darab tehénlétszámot az év végére emeljük 30 darabra. A megnövekedett állatállo­mány számára persze több fé­rőhely kell, mint amennyivel a szövetkezet jelenleg rendelke­zik. — A jobb elhelyezés érdeké­ben javaslom, vegyük a tervbe egy 50 férőhelyes istálló építé­sét — mondja az elnök. — Istállót a javából — szól közbe Berkenyéi Antal. — Tűr­hetetlen állapot, hogy a jelen­legi állományunk is négy is­tállóban legyen. Ha növeljük a létszámot, új istálló kell, de olyan új típusú legyen, amely­nek a tetején magtár is van, mert arra is szükség van, s ha lehet, csináljuk meg egyszerre. A jelenlevők helyeslik a bri­gádvezető javaslatát és tervbe veszik, hogy még az év első fe­lében felépítik az istállót a magtárral együtt. Az anyagra és az építésre kölcsönt vesznek fel, de amit csak tudnak, saját erejükből végeznek el. Szép Sorjában így vitatja meg a tervkészítő bizottság a nö­vénytermelési és állattenyész­tési tervet. Persze kész tervről még nem beszélhetünk. Csak akkor mondhatjuk, hogy telje­sen kész van a berkenyéi Petőfi Termelőszövetkezet terve, ha azt a közgyűlés alaposan meg­vitatja, javaslataival kiegé­szíti és elfogadja. Január 29-én ünnepeljük a földművesszövetkezetek fenn­állásának 10. éves évfordulóját. Sokat fejlődött 10 év alatt megyénk földművesszövetkezeti hálózata; növekedett a for­galom, gazdagodott a választék, javult az áruellátás. Az öt év alatti fejlődésük is óriási. 137 földművesszövetkezeti fiókbolttal számlálunk most többet, mint 1950-ben. Az elmúlt esztendőben 247 293 000 forinttal bonyolítottak le nagyobb forgalmat földművesszövetkezeteinkben, mint 5 évvel korábban, Hírek Tizedikén délelőtt nyílt meg Salgótarjánban az Országos Béketanács, a TTIT és a MÁV Politikai Főosztályának két vasúti kocsiba szerelt atom­kiállítása a főtéri állomáson. Megnyitó beszédet Kovács József elvtárs, a városi párt- bizottság agit.-prop. osztályá­nak vezetője mondott. 40 sertés hizlalását írja elő ez évre a tolmácsi Szabadság Tsz terve. A hizlalt sertések összsúlya meghaladja majd az 50 mázsát. Hogy a takarmány­alap biztosított legyen, a szán­tóterület 15 százalékán kukori­cát termelnek. A mátraverebélyi színjátszó-csoport nagy sikerrel mutatta be Gárdonyi Géza „Fehér Anna“ című színművét. Képünkön a darab szereplői. Több, mint 5 és félmillió fo­rintot fordítanak megyénk ter­melőszövetkezeti fejlesztésére ez évben. Ezen összegből 3 700 000 forint jut építkezés­re. ★ ÜGY HATÁROZTAK a nagyoroszi Úttörő Tsz tagjai, hogy ez évben 370 mázsa ke­nyérgabonát adnak el az ál­lamnak szabadfelvásárlási áron. Több, mint 100 ezer fo­rintot kapnak érte. ★ Szakmai bizottság alakult a nagyüzemi gyümölcstermelés fajta-körzeteinek kijelölésére. A bizottság ma tart ülést, ame­lyen eldöntik — a talajviszony, a lakosság és a feldolgozó ipar igényeinek figyelembevételé­vel — hogy hol, milyen gyü­mölcsfát érdemes telepíteni. * UJ LÉTESÍTMÉNNYEL GAZDAGODOTT az érsekvad­kerti és a szécsényi gépállo­más. E héten adtak át mind­két gépállomásnak egy-egy 186 000 forintos költséggel léte­sített víztornyot. ★ Csütörtök este fél 6 és 8 órai kezdettel vidám műsoros estet rendez a salgótarjáni Városi Kultúrházban a budapesti Színes Színpad. A műsoros esten Dianna Sorelle francia sanzonénekesnő is fellép. Megjelent az új esztendő kiadványa, a Budapesti Műsorkalaúz A Fővárosi Tanács Népműve­lési Osztálya és a Társadalom­éi Természettudományi Ismeret- terjesztő Társulat Budapesti Szer­vezete kiadásában „Budapesti Műsorkalaúz” címmel most elő­ször megjelent, a jövőben pedig havonként jelenik meg a fővá­ros kulturális eseményeinek havi ismertetője. Az új esztendő első új kiadványa a rendezvények Idejének, valamint helyének meg­jelölésével ismerteti a József Attila Szabadegyetem, a Társada­lom- é«s Természettudományi Is­meretterjesztő Társulat egyéb nyilvános előadásait, előadásso­rozatait, várossétáit, üzemláto­gatásait. Rendszeresen közli a budapesti múzeumok és kiállító- termek állandó és időszakos ki­állításait, a színházak műsorát, s bérleti előadások idejét. Tájé­koztat a havonta műsorra kerülő új filmekről, az újonnan megje­lent tudományos művekről, a Rádióeqyetem előadásairól stb. A Budapesti Műsorkalauz se­gíti a művelődésre és tartalmas szórakozásra vágyó dolgozókat abban, hogy könnyen, különö­sebb utánjárás nélkül kiválaszt­hassák a nekik legjobban meg­felelő programot. —— ■ • ■-------­HI RDETÉSEK Gyöngyösi Fő téri két szoba­konyhás lakásomat elcserélném hasonló lakással Salgótarjánban. Rekamlék, kétszemélyesek, fo­telok. székek, hathavi részletre, elsőrendű kivitelben. Budapest. Dohány utca 5. Závodszky kár­pitos. jobban már csak a szobánk falán függő szent- képeiktől féltem; azoktól is csak azért, mert bárhonnan, néztem is őket, olyan volt, mint­ha rámnéztek, engem néztek volna. De „cse” embert még mindig nefti láttam. Egy meleg péter-páli nyári napon — ép­pen búcsú volt a Narancson — megszöktem otthonról. Beálltam a faluból jövő búcsúsok közé és együtt mentem velük a Karancshegy lábáig. Ott aztán megrészegített hirtelen oro­zott szabadságom és a hatalmas erdő fensé­ges titokzatossága. Soha nem jártam még ott, de azért bátran nekiiramodtam a meredek ösvénynek. Időnként megálltam, hogy kifúj­jam magamat. A fák közül néha előbukkanó, lent kígyózó úton néha előpiroslott egy-egy fejkendő, valakié a búcsúsok közül, dehát azok sokkal lassabban haladtak és igen le­maradtak. Én azonban csak törtettem előre és föl. A végén már kézzel, lábbal kapasz­kodtam, de végre mégis csak feljutottam a tetőre. Itt aztán elálmélkodtam. Az elég nagy­kiterjedésű hegycsúcson, de a lankásabb ol­dalakon is sátor-sátor mellett. Egyik helyen mézeskalács, máshol szentképek és árvalány- hajak. A sor végén meg éppen kolbászt sü­töttek sistergő zsírban. A kis kápolna előtt rengeteg ember. Öreg nénik olvasójukat morzsolgatják, mások elpil- ledten szunnyadtak a bokrok tövében. Nekem azonban mindig a kolbászsütők sátra felé forgott a nyakam. Délig még csak kibírtam valahogy, de ami­kor a karancsaljai templomban a delet ha­rangozták és mindenki előszedte a hazulról hozott kosarakat, hogy bőségesen belakjanak, szinte elviselhetetlenül éhes lettem. Pénzem nem volt, egy vasam sem, ismerőst sem ta­láltam a rengeteg ember között. Odaálltam hát a kolbász-sütők sátrához és teleszívtam magamat a piruló kolbászok mennyei illa­tával. De ez még nem volt elég. Amikor gondolat­ban már ezerszer jóllaktam a finom kolbász- szál, meg is szomjaztam rá. De még hogyan! Majd megvesztem egy nyelet vízért. Víz pedig sehol. Azazhogy majdnem min­den családnál ott volt a víz zöldcsattos üve­gekben, gondosan letakarva, árnyékban. De­hát art kérni kellene... Később megtudtam, hogy van itt egy kis kút. Egyetlenegy. De az is odaát a csehek­nél. Mindegy. Lesz, ami lesz. Ügy éreztem, mint­ha csiszolóporral sikálták volna szárazra a nyeldeklőmet és torkomat. Víz kell, víz kell. Megindultam hat a kilátótornyok felé. Hallomásból már tudtam, hogy pont legmaga­sabb hegygerincen, az országhatáron ott áll egymás mellett a magyarok, meg a csehek ki­látótornya. Ott kell tehát lenni valahol a kútnak is, ha már a cseheknél van. A két torony körül, de magán a kilátón is sok-sok ember, öregek, fiatalok vegyesen táv­csövezték az alant elterülő vidéket. Sóvárog­va néztem fel a szédítő magasból integető is­meretlen búcsúsokra, szerettem volna föl­menni, de a szomjúságérzetem erősebb volt. Egy nagy, fehérre festett kövön öreg néni ült kibontott fejkendővel, onnan hunyorgott fel a magasba. Nehezen szedte a levegőt, minduntalan a melléhez kapkodott, legyez- gette magát és mezítelen, dagadt lábfejét ké­jesen nyújtoztatta a hűvös fűben. Az ösvény most az észak felé lejtő hegyol­dalon vezetett tovább. Nem tudtam, hol le­het itt a határ. Kétoldalt málnabokrok, de raj­tuk a vadmálna még éretlen, zöld. A csúcstól lejjebb már ismét faóriások között kellett buj­kálnom, az ösvény ide-oda kanyargóit. Az egyik forduló után aztán torkomba ug­rott a szívem. Egy kőszikla tövében 0tt ült két egyenruhás ember, öt méternyire tőlem. Azaz­hogy nem egészen egyenruhás, mert mindket­tő ingujjban volt, zubbonyuk felakasztva egy galyra, sapkájuk a fűben hevert. Puskájuk nekitámasztva a széles fatörzsnek. Hátuk mö­gül, a sziklából kis vascsövön át folydogált a kis kút vize, mennyei muzsikának beillő cso­bogással. Tágrameredt szemmel bámultam őket. Az egyik erősen kopsz, kétoldalt deresedő hajú, kékszemű, komoly, majdnem mord ki­nézésű bácsi volt. Orra tövén kétoldalt mély árok húzódott szájszélei felé. Arca sovány, de szép barnára sült. A másik fiatalabb, hun­cut szemű, kerek képű, szőke sörte hajú tag­baszakadt nagy ember volt. Majd kicsattant az egészségtől. Ezek hát a csehek? Birtosan, mert egyiknek sincs bajusza. Azt tanultuk, a csehek nem szeretik a bajuszt. Lehet. De akkor baj van, mert én akkor már Csehsországban vagyok és ezek most en­gem elfoghatnak... Hangosan beszéltek tele szájjal. Egy muk­kot sem értettem szavukból. De értettem másból. Mindkettő kezében ott volt egy hatalmas bicska, azzal hadonásztak. Ügy emlékszem, felvillant előttem egy pilla­natra, hogy talán én vagyok az első a törté­nelemben, aki két csehtől megfutamodik, de jobbnak láttam felvenni a „nyúlcipőt”. Jóformán azonban még meg sem fordulhat­tam, egyikük utánam kiáltott: — Héj... klapci... Idegyere! Magyarul! Rogyadozó leptskksl sompolyogtam hozzájuk. Megálltam előttük. Elfelejtettem én már szomjúságot, éhséget, mindent, csak a történelmet, meg a bicskát nem. És bámultam is azokat kezükben. — Üljél csak le,;, Ne filj. Leültem hát... Mi az, hogy ültem ... Le­roskadtam. Az öregebbik katona aztán kenyeret és sza­lonnát vágott a magáéból — ők is éppen art falatoztak — akkor láttam csak meg és oda­nyújtott nekem egy hatalmas darabot: — Nesze... Egytl... Bicskád van? — ... Nincs..; Fehér szalvétájába törölte az övét és ide­adta. — Tessig..; Paprika kel? Valami eddig ismeretlen érzés szorította össze a torkomat. Percekig ettem szótlanul. A bőrtáska illat kicsit érződött a kenyéren, de azért úgy éreztem, soha ilyen jót még nem et­tem. Az öreg újra odaszólalt: — Nekem is megvan egy ilyen kicsi klapci, mint te... Irted? A fiatalabbik meg a kulacsát nyújtotta. — Tessig.;; Igyál! Én meg csak ettem és ittam ... Nyeltem a kenyeret, nyeltem a szalonnát és nyeltem a könnyeket. Az első pillanatokban megalázottnak, de ké­sőbb már nagyon becsapottnak éreztem ma­gamat. Pedig milyen jól tudtam a történel­met! Nem tudtam már tovább uralkodni maga­mon. A befelé nyelt könnyeket még csak el­titkoltam valahogy, de később az arcomon Is folytak már és odapotyogtak le a kenyeremre. Az öreg megsimogatta a fejemet és úgy ví­gasztalt: — No ... ne sírj;.; ne filj klapec ... Eeej- nye... hat micsoda katona te megleszel? Da én csak sírtam... és olyan jó volt így... Valami végtelen jó érzés volt ilyen fel­szabadultan, „megcsalottan” sírni és arra gon­dolni, hogy megbuktam a történelemből..; HABONYI ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom