Szabad Nógrád. 1954. május (10. évfolyam. 34-42. szám)
1954-05-08 / 36. szám
1954 május S, N/.ABAI» \Óf.RÁn 5 A könyv barátainak tanácskozása Szerdán délután a salgótarjáni könyvesbolt nagysikerű ankétot rendezett a könyvkiadás budapesti képviselőinek és a vevők, a nagyközönség bevonásával. Az ankéton számos tanár, népművelési és igazgatási apparátusban dolgozó funkcionárius jelent meg, akik érdeklődve hallgatták végig Kőműves elvtársnak, a Szépirodalmi és Nehézipari Könyvkiadó küldöttének megemlékezését Jókai Mór halálának 50. évfordulójáról, majd Nagy József boltvezető referátumát a könyvterjesztés helyzetéről megyénkben. Az előadó hangoztatta, hogy 1954 januárjában a könyvesbolt forgalma kereken 700 százalékkal volt magasabb, mint 1950 januárjában. Ez a sokatmondó szám azt bizonyítja, hogy megindult az új, nemesebb könyvek feltartóztathatatlan áramlása a nagyközönség széles körei felé s hogy ma már falu, város minden rétege komoly érdeklődést mutat a könyvkiadás és terjesztés, az irodalom problémái iránt. Az előadást nyomonkövető hozzászólás zömmel a hiányosságok feltárását tűzték ki célul, hiszen ez volt az ankét fc célja is. A részvevők elmondották, hogy megyeszerte hiány van műsorfüzetekben, színdarabokban, különösen hosszabb lélekzetű színpadi alkotásokban s nem lehet Móricz, Illyés színmüveinek nagyrészét beszerezni. Fontos lenne az iskolák tanulóit olcsó és könnyen hozzáférhető klasszikus kiadványokkal ellátni, mert az iskolai könyvtárak még a kötelező olvasmányok biztosítására sem rendelkeznek elegendő példányszámmal. Hiány van még mindig ifjúsági művekben, Móra. Molnár Ferenc regényeiben, nincs elég pedagógiai kiadványunk sem, jobban mondva a megjelent kiadványok száma nagy ugyan, de az érdekesebbek mái elfogytak s utánnyomásukról senki sem gondoskodott. Több propagandamunkára van szükség a könyvterjesztés terén. Ez főleg a falura vonatkozik. A Könyvterjesztő Vállalat elhatározta, hogy a hiányosan működő földművesszövetkezeti árudák mellett, ahol nincsenek elegendő számban szakképzett elárusítók, rövidesen megjelennek majd a mozgó könyvárusok. akik elmondják a falusi olvasóknak azt is, hogy melyik könyv foglalkozik az őket érdeklő problémákkal. s így a könyvvásárlás minden bizonnyal nagyobb méreteket ölt majd falvainkban. Felmerült a salgótarjáni könyvesbolt helyiségének problémája is, az egybehangzó vélemény az volt, hogy egy megyei jellegű könyvesboltnak nagyobbnak, tart a! ríja sabb és rendezettebb könyvkészletet tartalmazó árudának kell lennie. A közel 3 órán át tartó értekezletről a budapesti küldöttek értékes tapasztalatokkal gazdagabban térhettek haza. A jobbágyi járási kultúrbemutató Május 2-án. vasárnap délután került sor Nógrád megye Utolsó járási bemutatójára a jobbágyi kultúrotthonban. Kilenc népiegyüttes vetélkedett itt a pásztói járás legjobb együttese névért. Jóval az előadás megkezdése előtt már zsúfolásig megtelt az új kultúrotthon nagyterme. Nagy érdeklődéssel’ figyeítc' a közönség a mátrakéreszfésí, héhalmi, hasznosi, pásztói, jobbágyi, erdőkürti és palotást együttesek régi népi táncait. játékait, énekeit, melyet á feledéstől most már a kultúrcsoportok őriznek meg. Legnagyobb tetszést a bujáki népi együttes műsora aratta. A fiúk kanász-, a lányok párnatáncát az együttes eredeti népdalokkal, népszokásokkal, bujáki táncokkal, mesékkel színesített fonójelenete követte. A sikerből legtöbb az együttes életvidám 52—74 éves idős. tagjait illeti. A v idám öregek játékát viharos tapssal köszöntötte a közönség. Vanyarc szlováknemzetiségű együttese régi szlováknyelvű népdalait, népi táncait ismertette meg a bemutatón résztvett dolgozókkal. Készülés új színdarab bemutatására A Salgótarjáni Acélárugyár „Petőfi“ színjátszócsoportja már hosszabb ideje játssza Salgótarjánban a „Luxemburg grófja" című, vidám zenés operettet. A szereplők, a zenészek szív- vel-lélekkel hozzájárultak az előadás sikeréhez. Az acélárugyár vezetősége ezúttal köszöni meg minden közreműködő tagnak jó munkáját. A kultúrgárda tagjai most pihenőre térnek, de május végén már újra folytatják előadásaikat. A „Zója“ kultúrcso- port már betanulta a „Légy jó mindhalálig“ című három fel- vonásos prózai színdarabot. A továbbiakban ezzel akarják szórakoztatni Salgótarján dolgozó népét. „Most látom csak igazán, hogyan kell jól vezetni a szövetkezetét4’ Princz János, a nógrádme- gyeri Petőfi tsz elnöke Zsáni- békon 8 hónapos elnökképző tanfolyamon tanul, ahonnan levelet intézett szerkesztőségünknek. Princz elvtárs többek között ezeket írja: „Most látom csak igazán hogy mennyire nem voltam tisztában a szövetkezet vezetésével, hogyan is kell jól vezetni a szövetkezetét. Itt az iskolán közel kerültem a gépekhez, az állattenyésztésben is sok olyan dolgot tanultunk, amire eddig nem sokat adtam (olcsó takarmányozás, keményítőérték-számítás). Tanultunk arról is, hogy milyen fontos a növénytermelésben a jó talajelőkészítés, a tiszta vetőmag és ismerni a csíraképességet. Nem kis dolog ám egy szövetkezet vezetése. A tsz-e! nőknek sok mindenhez kell érteni. Éppen ezért az ősszel megyénkből is minél több tsz-elnök tanulja meg a nagyüzemi gazdálkodás helyes irányítását.” A tizenkilenccsek méltó követői Az emlékműszak első napján Mizserfán Hogy is volt? Hogy is van? Ez a két kurta kérdés késztetett, hogy Mizserfára menjek. Oda, ahol még élnek a tizenki- lencesek. Virágzik a vadkörtefa a hegyoldalban, épp úgy, mint akkor. Sok mindent látott ez a fa, hát még azok, akik alatta tanácskoztak akkor, amikor közeledett a veszély és meg kellett védeni a fiatal Tanácsköztársaságot. Tótok Mihály i- ott volt a harcban. Tőle kérdem először, hogy is volt? Pár pillanatig gondolkodik. Össze tudja-e rakni még a múltat, amely a haját megfehérítette, izmaiból kiszívta az erőt, lábait fáradttá tette. Lassan kezdi, mert harmincöt év nagy idő, de az emlékezetes napok újra és újra felelevenednek. Nincs olyan történelemkönyv, mely annyira leírná az eseményeket, mint azt az öreg harcostól megtudom. Peyer Károly szociáldemokrata vezér alakja még gyűlöltebb lesz, ahogy hallgatom, hogy mesterkedett az áruló. Nemcsak munkásokat gyilkoltat meg, hanem minden cselekedete azt bizonyítja, hogy a bánya- tulajdonosok kiszolgálója volt. Ha az igazgató úr azt kérte, „Peyerkém még csak két hétig ne kezdjetek sztrájkot“ — engedelmeskedett. Busásan jövedelmezett a dolgozók ereje. Ha azt látta, hogy nincs szüksége pártjának a bányászokra, felemelték a tagdíjakat. Közben Tótok Mihály feleségét kérdezi — ,.emlékszel még, hányszor sírtál, miből élünk, mikor a fizetésem felét tagdíjnak adtam?" — Hogyne emlékezne a hűséges asszony. — Fizettem, bíztam, de mikor láttam, hogy becsaplak, nem számítottam rájuk. Most a messzeségből a tanácshatalom emlékeit eleveníti fel. Érezték, hogy nekik kell cselekedniük. Fegyvert fogtak, hogy megállítsák a cseheket. A faluban futótűzként terjedt, hogy baj van. Otthagyták a csákányokat, fegyverért mentek Salgótarjánba. Visszafelé már a vöröskatonákkal egysorban meneteltek és védték a falut, a hazát. Ha szén kellett az országnak, ismét csákányt fogtak. Nem rajtuk múlott, hogy Horthyék huszonöt évig urai voltak az országnak. Tótok Mihály már nem fejti a szenet. Szivattyút kezel a bányában. De nem akárhogy. Az ósdi igazolványok között ott büszkélkedik a kormány- és a sztahanovista kitüntetés. A hatvanon felüli öregember nem vén ember. Azért van az ember feje, hogy használja. Nos, ő nemcsak mondja, hanem be is tartja. A postás most hozott éppen SíÓ2 forintot, észszerűsitésért kapta. Ez már nem az első. de ahogy megismertem Tótok Mihályt, biztos, hogy nem is az uto'só eset. Azt hihetnénk, nincs semmi panasza, de mint a patakban a tiszta viz, hirtelen zavarossá válik, úgy változik az ő arca. Nem volt kórháztötelék — meséli, de a korral birkózni nem lehet. Elment az orvoshoz, az meg „kidobta“. Nem hiányzott soha. Most sem fog. De az üdülési szabadság, nem betegszabadság. Igaza van Tótok Mihálynak. Több megbecsülést várnak az öregek. De fagyos szívét felolvasztja a kékszemű, szőkehajú kis unoka — aki boldogan ugrik a nagypapa nyakába. A fegyvertársát — Pusztai Ernőt — munkában találom. Bányafát küldenek a mélybe, de készségesen mesél a múltról. Kalapját — amolyan munkáskalap — leveszi. Ősz bajuszán kétszer-háromszor végighúzza a kezét. Vgy érzem, mintha azt mondaná ... Jól figyelj, történelmi leckét mondok most a fiataloknak. A század minden megmozdulásában résztvett. Arról a vidékről jött, ahol Bem apó vívta nevezetes csatáját. Erre büszke és az öreg szempár felcsillan. Úgy ül, mint tanár a katedrán, de úgy mesél, mint barát a barátnak. — Nem volt abban semmi különös, hogy fegyvert fogtunk. Ezt természetesnek tartottam, mert a helyzet úgy kívánta. Mi nem hagytuk, hogy jogainkat csorba érje. A tanácshatalom alatt láttuk, hogy ez a rendszer nekünk való — bányászoknak. Mikor bántottak, mi nem hagytuk. Olyannyira magától érthetőnek találja, amit csinált, hogy talán meg sem ért engem — a kíváncsit. Pedig minden szavából érzem, hogy mennyire szereti hazáját. Azt az országot, melynek Mizserfa is része. Hogy engedte volna, hogy az inter* venciós csapatok elszakítsák a nógrádi szénmedencét, mely a nehéz napokban is szenet adott és mozgatója volt az ország vérkeringésének. Jól emlékszik arra, mikor kétszáz bányász elindult Salgótarjánba harcolni, de rövid idő múlva visz- szajöttek, hogy ismét bányásszanak. De mikor már itt ropogtak a fegyverek, nem állhatta meg puska nélkül. — Emlékszem, ott az út mellett lövöldöztek a csehek. Mi hátulról támadtunk. Az egyik csak lő tovább. Szólok neki — elég lesz-e már? Támadni próbált, de fogoly lett. A többiek meg elpucoltaki hogy hírüket sem hallottuk többé. Nem sokáig örülhettek a győzelemnek. A tanácshatalom elbukása után börtönből, rendőri felügyeletből, megaláztatásból bőven volt részük. Aki egyszer elkezdte a harcot, nehezen hagyja abba. Most is figyeli az eseményeket, látja az eredményeket, a hibákat a mizserfai Pál- hegy U. üzemnél. Ott. ahol a bányászok emlékműszakokat tartanak. A gépesített bányában méltóságteljesen halad a gumiszalag, de kiszálláskor megpihen. Bányászlámpák fénye, szénporos arcú bányászok tűnnek fel. Jönnek, hogy megbeszéljék, hogy adhatnak több szenet. Soproni elvtárs — a párttitkár szavai szívhez szóltak. És ezek a szívek most feltárulnak előttem. Akarat, elszántság, erő árad minden szóból. Kládik Pál. a műhelyből megígéri, hogy mindent megtesznek — hiszen mi is ott voltunk 1919- ben. Nem mond-e mindennél többet a rövid mondat — iparosok, bányászok, ne hagyjuk egymást cserben. A mizserfaiak nem hagyják cserben az országot. Szerdán 112,9 százalékra teljesítették Pálhegy 11. bányászai napi tervüket. Úgy emlékeznek a történelmi évfordulóra, hogy Tótok Mihály. Pusztai Ernő, Jesse Károly és o többi tizenkilen- ces is megelégedetten mondhatja — ti is megálljátok a helyeteket becsülettel. Szakái Imre HARCBAHÍVÓ EMLÉKEK BESZÉLGETÉS KALAS LÁSZLÓ ELVTÁRSSAL 1919 május, Salgótarján. Intervenciós csapatok a város határában, hogy megfojtsák a fiatal Tanácsköztársaságot. Az évforduló közeledtével sokféle szó esett a ma már történelmi napokról történelmi és névtelen szereplőiről. Ezekben a beszélgetésekben gyakran megütötte egy név a fülemet: Ka- las László, vagy ahogy mindenütt emlegették: Kalas bácsi. * Munkahelyén a megyei tanácson keresem fel. Nem ma találkozunk először, mégis meglep frissesége, fiatalos mozgékonysága, derűje. Végig simítja rövid haját, pár pillanatig maga elé néz, emlékszik. — 23 éves voltam akkor, hátam mögött a háború, orosz hadifogságból jöttem haza. Az eseményeket mondja, szinte a történész pontosságával, magáról azonban hallgat. Egy-egy kérdésre mégis kénytelen magáról is beszélni. Elejtett félmondatából tudom meg, hogy a fogságban vörösgárdistának állt be, ott ismerkedett meg a forradalommal. — Ugye milyen furcsán hangzik? — kérdez most ö. — Fogságban szívtam először szabad levegőt — válaszol is magának. — Igaz. nem is volt az fogság, akkor legalább is már nem Ott voltam először szabad ember. — Itt kell kezdenem — magyarázza a távoli kezdést — mert itt lettem kommunista — mondja határozottan. Arca komoly. Ilyen lehetett akkor is, mikor hazaérkezett. — Itthon is találtam társakat, elvtársakat. Ez már az őszirózsás forradalom ideje volt. Tudtuk, hogy ez csak kezdet. Megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja. Nálunk az acélgyárban is megindult a szen:ezkedés. 0 maga is a szervezők között volt, az acélgyár egyik leglelkesebb, legöntudatosabb szervezője. Az események kergették egymást. Március 21-én a dolgozók kezébe került a hatalom. Ez több munkát, helytállást követelt. — Tudtuk, hogy az intervenciós csapatok közelednek. Érkezett a városba is fegyver és lőszer, de tanácstalanok voltunk. Nekem is, másoknak is úgy tetszett, hogy nem nagyon törődnek a város védelmével. Április utolsó napjaiban a vasas székházban, a Vadászban tartottunk gyűlést. Micsoda gyűlés volt az! A nagy esemény étforrósítja, még ma is melegíti a 35 év előtti emlék. — Az acélgyárban mindenki vörös katona akart lenni. Még azok is fegyvert kértek, akiket üzemfenntartáshoz osztottunk be. Elsején, azon a szép május 1-én már vöröskatonaként vettem részt a felvonulásban. Egy pillanatra elhallgat, az emlékei között kutat. — Másnap már lövészárokban voltak a Salgó—Rónai vonalon — mondja. — Közben ugyanis az intervenciósok sem aludtak, már Somosnál voltak. Furcsa front volt ez. Sokfajta ember volt köztünk, jobboldali szociáldemokraták, akiknek otthonról hozták a kosztot, a koszttal a rémhíreket. Az intervenciósok elölről lőttek, ezek meg hátulról támadtak. „Túlerőben van az ellenség, bevagyunk kerítve, hiábavaló minden“. Ezek ellen éppen úgy kellett küzdenünk, mint a szembelévő ellenséggel. Annak még örültünk, hogy ők elpárologtak közülünk, annak azonban már nem, hogy sok derék embert is megtévesztettek. A parancsnokság sem törődött velünk. Fogytunk. Nagy Béla elvtárs volt m közvetlen parancsnokunk. Ö azt mondta ugyan, hogy kifogunk tartani, de Tarjánból azt a parancsot kaptuk, hogy fokozatosan vonuljunk vissza. El kellett hagynunk az állásokat és megkezdtük a visszavonulást. — így jutottunk el ahhoz a bizonyos „nagy fához“. Itt találkoztunk Rákosi elvtárssal. Nyitott autóban állt és úgy beszélt hozzánk. Bizony már nem nagyon tudom, hogy mit is mondott akkor Rákosi elvtárs, azt azonban tudom, hogy már a beszéd alatt azt néztük, hogy hol foglaljunk újabb állást, Kevesen voltunk ugyan, de egyszerre erősnek éreztük magunkat. Minket szólított fel elsősorban, kommunistákat. Hihetetlenül nagy volt a lelkesedés és az öntudat is megnőtt. Tudtuk, hogy meg kell védeni Tarjánt, mert ezzel magunkat, vívmányainkat védtük meg. Belső parancs volt ez, kommunista parancs, a legerősebb parancs. És másnap már rohamra mentünk a Karancs tetején beásott ellenség ellen. Milyen roham volt ez. Mintha nem is hegynek mentünk volna. Túlerővel voltunk szemben. Ezenkívül soknak közülünk akkor volt kezében először puska. Harc közben kaptak akkor tőlünk egy kis kiképzést. Mégis derék katonák voltak. A szabadságért küzdöttünk. Egy pillanatra elgondolkozik és így folytatja: — Tudja elvtárs, én a mi tarjáni példánkból értem meg Koreát, Vietnámot, a kis erők, kis népek nagy győzelmét, a szabadságért. — Közben kiújult a fronti sérülésem. De kinek jutott itt eszébe, hogy hátramenjen. Nem hagyhattam ott elvtársaimat, a posztomat. Olyan magától érthetően mondja, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog: sebesülten is kitartani, helytállni. Részéről az volt. — A többit már mindenki tudja — folytatja egy kis szünet után. — Rákosi elvtársnak lett igaza. Tarjánt meg lehetett védeni és nem is kellett hozzá csak pár nap, meg más vezetés. * A lobbii részben tőle, részben másoktól hallottam. A Tanácsköztársaság alatt végig katona volt. És utána? Nem feledkeztek meg róla az ellenforradalmárok sem. Csehszlovákiába menekült előlük. Később hazajött, az acélgyárba azonban be sem engedték és csak akkor került vissza helyére. amikor szakmunkáshiány következtében az ő ügyes kezére is szükség volt az akkori igazgatóságnak. Fixfizetést ígértek neki, csak „spicli“-vé kellett volna válnia. A becsületet választotta, kommunista volt. Az is maradt. A felszabadulás után oklevéllel és éremmel kitüntetett sztahanovista lett és így kapta meg új munkahelyén az elmúlt napokban a „Szocialista munkáért“ érdemérmet. Rá mindig lehet számítani..; Molnár Jenő Köszöntötték az élenjáró bányászokat... A közelmúltban a kistere- nyei szénbányák népi együttese, igen nívós műsort adott a kongresszusi versenyben jó eredményt elért nóg- rádmegyeri bányászoknak. A műsor előtt Érdi Imre elvtárs. a kisterenyei banyavállalat dolgozója ismertette a kongresszusi vállalások, teljesítmények elérését, s utána megkezdték a műsort. Érdi elvtárs beszámolóját mindenki örömmel hallgatta, mert névszsrint ismertette azon nógrádmegyeri bányászok nevét, akik a kongresszusi vállalást már teljesítették, vagy túlteljesítették. A műsor fénypontja Ágas- vári Sándorné elvtársnő számai voltak. Nagyon szépen szerepeltek azonban a népi táncosok is. valamint a kisterenyei népi zenekar. Megköszönjük a kisterenyei népi együttesnek ezt a felejthetetlen estet és kérjük, hogy a továbbiakban se feledkezzenek meg rólunk. Sok sikert és eredményes kultúrmunkát kívánunk a népi együttesnek. PRINCZ ANDRÁS tanácselnök ÖTEN 1919 HŐS HARCOSAI KÖZÜL Nagy Béla, Salgótarján Tátrai Béla id., Salgóbánya id. Szőilős János, Karancskcszi Pintér István, Nemti Kökény Gyula, Salgótarján
