Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-05-04 / 8. szám
Kulcsár Ferenc 18 Nő SZABNIAK ..akit szeretünk, engedjük el...” Szabad bensőnk minden szabad hevével engedjük el, akit szeretünk. Lenni: szabadság. A világok szállnak, s mikéntha vakok, könyörgik világ világát: törékenység s szépség legeslegszebb ágát. Szeretlek: szállj! Szárnyat Isten ad. Szeretni: szabadság. Szeretni: iszonyat. Súlyok Ki szenved súlyos kínnal, miféle hattyú, milyen liliom, ki sír a mélyben, ki dalol, vérző tükrök között ki az, ki meglakol, kit idéz meg, hogy megidézze őt, a szenvedő a folyton szeretőt, s a szerető a folyton szenvedőt? Újra Emléked zuhog, mint zokogó zápor, újra és újra szentély lesz a vágyból, oltár, melyen kigyúl aranyfüst-szemed, és zsoltár izzik benne, örök emlékezet. Melled, mint az égő nap, világít, ó, édes Lény, ki világokat ámít. Öröm Sírásodat, mint játékot, elhagyod. Valami ragyog. Ki kell mondanod. Ezt éled, ó, na állatként követ. Mondd ki ezt a zengő érckövet. Fohász Reszekető kézzel formálom őt. Szívem örvényeiben fürdetem. Te szólíts, ha ő szól, úgy legyen, add. Isten, te nagy. Hatalom Kitártad fényes szárnyaid. Megnyílt eged ragyog. Végtelen tükör életed. Minden: világ vagyok. Rólad Kétezer éve görnyedek e hófehér táj felett. A két „vad” szelíden leszállón a cseresznyefa legfelső ágára, majd rövid szemle után lejjebb telepedtek a már pirkadó cseresznyék elérhető közelébe. Az egyik kitűnő célpontnak mutatkozott. Határtalan izgalom vett rajta erőt. Ha most nem talál, érezte, sokáig fogják gúnyolni. De a célpont él... Es remegni kezdett a keze. Mi lesz, ha elszáll a madár és a puskát még nem sütötte el. Nem habozhat. Most! Az éles csattanás után mind a hárman talpra ugrottak. „Te vagy a Teli Vilmos, te vagy a Teli Vilike! Egyből lefordult, amint eltaláltad. Ezt a tésztát! El sem hiszem, ha nem látom. Szaladjunk oda, mert még elmászhat." Fülében gyorsvonat zakatolt, de mire a fa alá ért, a találat felett érzett öröm gyorsan elillant. A galamb ott feküdt előtte ép szárnyára támaszkodva, a másik szárnya csonkán meredt az ég felé. Két csepp vért is látott kitárulkozó begyén, még pihegett, mozgatta a csőrét, mintha azt kérdezné: Miért, miért? Majd feléje fordította a fejét. Most vette csak észre, hogy ez az ártatlan kis madár milyen szép. Lilabarnás tolla milyen selymes, a begye alatt egyre fehéredik. Szerette volna megsimogatni, meg nem történtté tenni, a dolgot. Hiába mondta magában: Nem ezt akartam! Talán sírva is fakadt volna, ha fásultság nem költözik fakó arcába. Csak ennyit nyögött ki: „Temessük el.” Este igen kedvetlenül érezte magát, nem vacsorázott. Úgy érezte: bűnös, s elalvás előtt azon tűnődött, hogy meggyónja-e. De miután kialudta magát, elfeledte. Másnap délután, mikor friss zöldborsóért a nagykertbe küldte édesanyja, kedveszegetten indult el. A végzetes fát messze elkerülte. ímmel — ámmal szedte a borsót, mikor hangos galambbúgást hallott. Megjelent a tegnapi vadgalamb párja, s rikoltozva repdesett a fa körül. Oly szívhez szóló fájdalommal hívta eltűnt párját, majd kitartón röpködve az ágak körül, mint aki nem tud belenyugodni párja elvesztésébe. Nem bírta tovább, felkapott a kerékpárjára. De félúton elszégyellte magát, csak nem állít be egymaréknyi borsóval! Bűnbánóan visszatért, megadóan hallgatta a madár siralmait, azzal a szent elhatározással, hogy vadász nem lesz belőle soha. — Rajmi..., hát nem ismersz meg? Én vagyok... Tilda. A hang mögött ismét érezte a vadgalambot, amint kitartóan repdes a cseresznyefa körül, s re-
