Nő, 1992 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1992-05-04 / 8. szám
ménykedve hívogatja párját. A bűntudat akadozóvá tette a hangját. — A hangodról... igen... De bocsáss meg. Több mint harminc éve nem láttalak. — Harminchárom éve... ha pontosan tudni akarod. — Istenem ... Mikor utoljára láttalak, olyan vékony voltál, mint a kisujjam... Hogy megváltoztál... — Annyira, hogy meg sem akartál ismerni. Egy elhízott vénasz-Holmi László szemem, egy tizenöt éves kislány arca van bennem, ha kinyitom, egy érett korú asszony áll előttem. Talán már nagymama is lehet,... de igen vonzó nagymama... — Nagymama még nem vagyok, tudtommal, bár akinek leánya van, az sohasem lehet biztos. Mennem kell, nem szeretném, ha utánam jönnének. Csak egy kérdést! Amit az elmúlt harminchárom év alatt legalább ezerszer feltettem magamban. ТУмджстд TEÁSRA 3. RÉSZ szonyt. — Dehogy, dehogy... Esküszöm, hogy ismeretlenül is megfordulnék utánad az utcán. De hogy kerülsz ide? Úgy tudtam, Kanadában élsz. — Pesten élek és elváltam, mert nem akartam Kanadába menni volt férjem után. Keresztanyám temetésére jöttem. Egy órája, hogy eltemették. Azt mondták, itt megtalálhatlak. Autón visznek vissza Pestre. Csak öt percet adtak, hogy megkérdezhessem, hogy vagy. De te is megváltoztál. Hová lett az a gyönyörű hullámos hajad? — Mi az az öt perc? Semmi. Száz kérdésem támad, de nem is tudom, hirtelen mit kérdezzek... A hajam? Az nem csoda, ha kihullott! Szerencsétlenül nősültem. Talán elég, ha ennyit mondok: a feleségemet Jarmilának hívják! — Ó, én sok mindent tudok rólad. A megboldogult drága Boca néni időnként tájékoztatott. De nemsokára mennem kell. Nagyon türelmetlenek tudnak lenni. En csak egy kérdést szeretnék feltenni. — Csak egyet? Ne haragudj! Csak most térek magamhoz... Tilda... ugye, még nem mondtam neked, mennyire örülök. Sejtem már, mit akarsz kérdezni. Ha becsukom a Miért nem jöttél ki... akkor... az állomásra a vagonunkhoz? Be kellett hunynia a szemét egy villanásra. — Tilda, Tildácska! Olyan nehéz egy-két mondatban elmondani! Ehhez több idő kellene. Én akartam, de a kövér Varga nem engedett. Tudod, akinek szenet lapátoltam... akkor. Aki.. Rajmi, mennem kell. Látod, ott a temető kapujában integetnek, hogy menjek már. Csak röviden válaszolj: Ki az oka annak, hogy búcsú nélkül hagytál elmenni, a nagy bizonytalanságból egy még nagyobb bizonytalanságba? Tudni szeretném végre. Ahogy neked is tudnod illene, hogy én... négy éven át minden éjjel nedvesre sírtam a párnámat, hogy nem jöttél el, nem adtál választ, amint ígérted. Olyan volt ez, mint egy szépen induló film, de hirtelen elszakadt. — Tilda, ha már nem maradhatsz, engedd meg, hogy elkísérjelek legalább a temető kapujáig. Ezt nem lehet egy-két szóval elmondani. Nekünk találkoznunk kell. El kell mondanunk mindent egymásnak. Én ak-. kor a kövér Vargának szenet lapátoltam. Kértem, hogy azon a napon, mikor elindultok, korábban érjünk haza. Meg is ígérte, bíztam is benne, hogy legkésőbb három órára otthon leszünk. De késett. Már el akartam lopni a teherautót, de a kulcsát magával vitte. S pont akkor az isten háta mögé vittük a szenet. Mire kiértem az állomásra, már kiabálták, hogy elkéstem. Hamarabb indítottak benneteket. Nem én vagyok az oka, hogy akkor nem találkozhattunk. Nagyon örülök, hogy láthattalak. Ne kísérj az autóig, nem akarom... De ha személyem még érdekel, és ha valóban meg akarsz valamit magyarázni, még megteheted. Egy bizalmas barátnőm dolgozik a bank első emeletén. Emmának hívják. Keresd fel, ha úgy akarod, meg fogja adni a címemet. Isten tartson meg jó erőben, Rajmikám! Remélem, még látjuk egymást. Csodálta, milyen könnyedén fut az autó felé. A kapu rácsai mögül nézte, hogy magyarázkodik, majd beszáll. A kocsi sokáig nem indult el, de Tilda már nem nézett vissza. A sírhoz térni nem volt kedve, a gyászolók csoportokban indultak hazafelé. A mai napig sem tudja, hogyan keveredett haza. Az a tízpercnyi idő a feje tetejére állította benne a világot. Felkavarta, rendkívül izgatottá tette. S ez az izgalom, ha leszűrtebb, megtisztultabb állapotban is, a mai napig tart. Homályosan emlékezett arra, hogy a sínek között bolyongott az állomás környékén, ahol annak idején a kitelepítettek vagonjai vesztegeltek, néha hosszú napokon át. De a környék annyira megváltozott azóta. Semmi jelét nem találta annak a tragédiának, mely életét teljesen más vágányokra terelte. Aznap éjjel lidércnyomásos álmában kilométereket rohant onnan az isten háta mögül, ahová a kövér Varga fuvarozta. Most álmában tette meg azt, amit akkor kellett volna megtennie: rohanni tűzön-vízen át, keresztül a zöldellő gabonatáblákon, hogy idejében az állomásra érkezhessen. Már tudta, hogy a kijelölt vágány üres lesz, megmondták neki, de bizonyosságot akart, látni a hevenyészett megvilágításban üresen fénylő síneket. Úgy érezte álmában: a tenyerében tartott egy kismadarat, mely kiröppent ujjai közül. Csak most látta, kék volt a szárnya. Most tudja már: Tilda volt a kék madár, a boldogság kék madara, és álmában esküdözött, ha még egyszer alkalma lesz rá, többé el nem engedi. Gondolatai most Emmához szálltak. Tilda eltűnt, mint egy középkori legenda titokzatos hősnője, aki messzi magányos várába zárkózik, de a várba vezető titkos kiskapu kulcsát Emma kezébe adta. Emma, Emma... (Folytatjuk)
