Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-02 / 3. szám
A Jakab városbíró téri vörös téglaberakásos épület előtt egy pillanatra Londonban érzem magam, s Bócsben, ha a Carlton szálló környéki házak között visz az utam. Ha kedvem szottyan, akár egy párizsi bulváron is sétálgathatok, csak fel kell gyalogolnom a őtefánik utcába. Hogy rengeteg a zavaró részlet, amely rontja ezt az illúziót? Elég, ha a szemem elé emelem a kezem, és egymásba kulcsolt ujjaimon úgy nézek keresztül, mint egy látcsövön. így csak azt látom, amit akarok, ami megtévesztően „párizsi”. És ilyenkor aztán tökéletesen turistának érezhetem magam saját szülővárosomban. A járókelők közül ugyanis többen megszólítanak, angolul, németül kérdezgetik, nincs-e beváltani való pénzem. Amikor megtudják, hogy itteni vagyok, furcsán néznek rám: vajon mit tudok bámulni olyan hosszan egy épületen? Ha válaszul felhívom a figyelmüket egy-egy szép részletre, dünnyögnek valamit, és sietve távoznak. Szegények. Belőlük sohasem lesz pozsonyi turista. —vojtek— Egy darab Párizs a Stefánik utcában... ü és egy csipetnyi London a Jakab városblró téren «ф 2 о *■> 0 II
