Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-02 / 3. szám
Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol Úgy közeledem hozzád, lopva, félve, szívenütő és vonzó rettegéssel, mint óvatos sün alvó viperához. — Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom, miért gyötör ma ily hisztérikus és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol, mint ártatlan virág az éji réten, és álmodban is úgy játszol velem, mintha a gyerekünkkeljátszanál. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol, kitakarózva, önfeledten... Ó, hadd szívjam messziről hajad szagát, hadd nézzem élő csontjaid s húsod isteni-mély nyugalmát —: hátha mégis enyhülne bennem ez a szomorú és bizalmatlan, örök társtalanság mely téged is csak rettegve kíván s melynek szülője és dajkája csak a rossz lélek s rossz lelkiismeret. Félek tőled és őrjöngve kívánlak; szeretlek, s mégis mindig titkolom; vágyom reád, és mégis úgy megyek hozzád, mint ellenséghez... Óvatos lelkem tüskéit fordítom feléd, mert azt hiszem; te is arcom mása vagy s megölsz vagy megrontasz a szerelemben. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. Nem nyúlok hozzád; az én tépelődő s máskor eszeveszetten állati szerelmem néked visszás, érthetetlenigazad van... Nem vonzó rettegésben és ideglázban nagy a szerelem, hanem mikor oly ősi nyugalommal ölelkezünk, hogy még észre se vesszük s máris egymásban alszunk —: igen, így süllyedünk vissza istenbe, csak így s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld, és egyszerű, mint a halál s az élet, melyeknek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. 18 N6 1. 1843-ban vagy 44-ben halt meg lo, Pesten, a Váci utcában. És ahogy késő szeptemberi alkonyaton tegnapelőtt betévedtem abba a házba, átölelt engem a sötétben gyengéden, mint valami illatos szellő, amely leanderbokrok felől jön. 2. Az udvar, ahol ez történt, ahová betévedtem, szűk volt, és a második emeleten túl tisztán derengett a háztető háromszögében az ég szürkészöld alkonyati színe. Végignéztem az emeletek folyosóin, sehol senkit se láttam. 3. Az ablakok mögött azonban elhalt kacagások bujdostak, és Io újra átölelt engem a sötétben, gyengéden, mint valami illatos szellő, és megcsókolt az ajkamon. Félénken, egy pillanatra csupán. Mintha csak puha arcát érintette volna a szájamhoz. És a szája csak a levegőben suhant volna el az ajkaim előtt. 4. E pillanatban megláttam őt. A második emelet kis folyosójának végén jött, olajlámpással a kezében. 5. Fölnéztem reá, és lemosolygott hozzám, mint egy ártatlan leány, aki először mosolyog férfira. Körülnéztem az udvaron, és akkor láttam, hogy a kaput bezárták. Egy zöld kendőbe burkolózott öregasszony olajlámpást akasztott a falra. És leült egy székre ottan, lo pedig lejött hozzám a keskeny csigalépcsőn. Egy régi dalt dúdolt, és szerényen, halkan, mosolyogva nyújtott kezet. Mint aki szerelmes és szégyenkezik. Io — mondottam neki —, te ismerted a Nagyapát! 6. A leány nem felelt. Piros színű lenge ruháján és mezítelen illatos nyakán apró fénykarikák táncoltak. Tágra nyitott szemekkel némán bámult az arcomba. — Io — mondottam —, ha nem akarsz beszélni, vezess a szobádba. 7. Megfordult, és fölfelé indult a kanyargós falépcsőn, Ahogy az első emeletig értünk, láttam, hogy ajtók nyílnak ki körös-körül a folyosón, és színes ruhájú lányok néznek bennünket. Gonosz és ellenszenves volt az arca valamennyinek. Ezek még nem ismerték a Halált és a boldogító Jóságot. Félnem kellett az erős, mérges parfümüktől, amely apró felhőkben szállongott szerte róluk. 8. Io sietett. A második emeletre érve, már nem láttam lenn világosságot. Sőt, úgy tetszett, hogy mindaz, ami lenn volt, az udvar, a kapu, a zöld kendős asszony és a Váci utca most elsüllyedt, eltűnt, és a magasságban nincsen semmi, csak az ajtó s mögötte Io szobája. Megreszkettem erre a gondolatra, és valószínűleg leszédülök a mélységbe, ha Io át nem ölel, és be nem tuszkol a kis szobájába. 9. Itt fehér függönyök lógtak az ablakon. Magas, szögletes szekrény állt a fal mellett, és egy kicsiny, mennyezetes ágy, az lóé.
