Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-02 / 3. szám
-ben Himmler György Széchenyi-díjas tanár 1991. szeptember 20-án Budapesten, a Széchenyi Társaság ünnepi közgyűlésén Antall József miniszterelnök mintegy harminc embernek adta át „A magyarságért hivatástudattal végzett munkásságért” emlékplakettet és oklevelet. Köztük volt Himmler György, a párkányi Balassi Bálint Közművelődési Klub vezetője. Tanár úr, mi az, amit tudni kell erről a társaságról? — A Széchenyi Társaság öt esztendővel ezelőtt alakult. Elnöke dr.Tóth József, a főtitkára pedig dr.Rubovszky András, aki civilben a Gellért Szálló főigazgatója. Fő feladatuknak tekintik, hogy szakmai hozzáértésükkel segítsék a kormány munkáját, s hozzájáruljanak a nemzeti jellegű polgári Magyarország megteremtéséhez. Saját hitvallásuk szerint „nem száj-, hanem tett-hazafiak kívánnak lenni”. A díjkiosztás gesztusa is része ennek a vállalásnak. Azokat a személyiségeket jutalmazták, akik eddig hivatalos elismerésben még nem részesültek, de szűkebb és tágabb pátriájukban elhivatottsággal dolgoznak a közművelődés, a kultúra területén. Akár az anyaországban, akár másutt, de magyarként! — Az ön számára mit jelent ez a díj? Milyen szerepet fog játszani az életében ? — Ez az erkölcsi megbecsülés nem egyedül nekem szól, hanem annak a közösségnek is — gondolok itt a klub munkatársaira —, amelynek képviselője vagyok. Tehát sokéves közös munkánkat jutalmazták. Ez egyfajta kulturális-művelődési folyamat, szerteágazó kapcsolatteremtési lehetőségekkel. Környezete hogyan fogadta a díjazása hírét? Az a közeg, amelyben dolgozom, az utóbbi két évben nagyon megváltozott. Még mindig akadnak a városban, akikkel nehéz szót érteni, de a helyi önkormányzat tagjaként lényegében különösebb nehézségek nélkül végezhetem a munkámat. Ami a díjat illeti, sokan gratuláltak, a barátaim biztosan örültek is neki. Az erkölcsi biztatás mindig jólesik az embernek, mert a közművelői munka anyagilag nem nyereséges vállalkozás. De hát másfajta haszon is létezik. Azt is mondhatnám, hogy én csak egy altiszt vagyok. A tanári munkám mellett végzem az összes többit, lelkesedésből, egy szűkebb közösség javára. Nagyon remélem, hogy nem fölöslegesen! —csepécz— Béla a rekamién ül és beszél. Halkan beszél, szinte suttog. Talán attól fél, nem létező lehallgatőkészülékek rögzítik minden egyes szavát. Két évvel ezelőtt, még a rendszerváltás előtt, büszkén vette át mérnöki diplomáját a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán, s nagy terveket szőve lépett be a lehetőségek kapuján. Egy közeli szövetkezetbe került mint gépész. Megismerte a munkát és a munkaerkölcsöt, a dolgozókat, akik közül néhányan később az irányítása alá tartoztak, mondja egészen halkán. „Elkövettem egy óriási baklövést. Kiálltam kollégáim mellett akkor is, ha nem érdemelték meg. De mikor nekem lett volna támogatókra szükségem, egyszeriben pártfogók nélkül maradtam. Hát én ebből tovább nem kértem! Benyújtottam a felmondásomat.” Béla a felmondási idő leteltével otthagyta a szövetkezetét minden bajával együtt, s az idei év januárjától már szabad embernek mondhatta magát. Először munkanélküli segély nélkül tengette napjait, de nem lógatta a lábát. Otthon, a ház körül mindig talált valami elfoglaltságot, meg ott volt a zöldségeskert is, amely erős és szorgos kezeket igényelt. A kert bevételéből ő ugyan pénzt nem kapott, az pedig már más dolog, hogy a szülők valamiképpen mindig meghálálták a fáradozását. 6 Nő Néhány hónapig tartott a tengődése, amikor egyszer csak fogta magát, s bekopogtatott a munkaügyi hivatal ajtaján munkáért. Szerencsétlenségére vagy szerencséjére a megélhetéshez szükséges munkanélküli segélyen kívül egyebet nem tudtak neki ajánlani. Később aztán a végzettségének megfelelő munkát kínáltak fel neki. ő azonban — esélyeit latolgatva szintén nem kért. „Ennyi pénzért!” Amikor öt perc alatt negyvenezret is kereshet! „Megpróbálom a maszekot.” — mondja elszántan. Béla a maga ura szeretne lenni, hogy senkinek, egyedül csak magának tartozzon felelősséggel. Persze kockára kell tennie jó néhány kékhasút is, de ha a szerencse nem kerüli el, reméli, többszörösen is Mennyit ér ma egy mérnöki diploma? — arra az elhatározásra jutott, hogy mezőgazdasági iskolában havonként ezernyolcszáz koronáért bizony mégsem fog tanítani. Az utazásra, öltözködésre is pénz kell, s ha mindezt leszámítja, egyáltalán nem éri meg a dolog. Aztán egy másik üzemben művezető lehetett volna havonként kétezer—kétszáz koronáért. Tizennyolc ember irányítása és nagy anyagi felelősség lett volna a vállán. Kösz szépen, mosolyog rajta még így utólag is. Felelősség a selejtekért is?! S ha valami balul üt ki, az én pénztárcám bánja? Hát ő ebből megtérül a befektetése. Béla egyelőre titkosan kezeli az ügyet, mindössze annyit hajlandó elárulni, hogy nem külföldön szándékozik megkeresni azt a negyvenezret. Erősen hiszi, hogy a falujában is megteremtheti a maga Amerikáját, ha jó üzletbe fekteti be összekuporgatott tőkéjét. Béla tehát a sutba vágta a diplomáját. Nem vár ő a munkaügyi hivatal ígéreteire, felcsap inkább vállalkozónak. Hát ennyit ér ma egy mérnöki diploma. ISKI IBOLYA
