Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)

1991-12-02 / 3. szám

A hentes Öcsi és az ő vágóhídja

1. Ülünk oldalt, a kisasztal mellett, amelyen tervrajzok, engedélyek és ellenengedélyek halmozódnak, és a sovány lapockákat bámuljuk meredten. A színhelyen vagyunk, a hentesüzletben. Árulkodó helyzet: jelen pillanatban több itt a hivatalos iromány, mint a színhús.

Kissé kábult vagyok Magyar úr szaggatott monológja után. Hát igen, most majd ezek a példaesetek járják, ezektől kapok naponta vértolulást. A régieknek, melyeket eddig írogattam, s a mostaniadnak egyetlen közös vonásuk van: ezekre sincs megoldás soha. Olyan ez a történet is, mint egy rosszul felépített ház, amelyet javítani nem lehet, legföljebb lebontani — és újjáépíteni. Persze, saját költségen, mert garancia az építkezésre egyáltalán nem volt.

— Nos? — kérdi Magyar úr, a királyhelmeci „maszek” hentes. — Mi a véleménye? Most mit tegyek, hová menjek? — S udvariasan rám néz. Én pedig hirtelen rádöbbenek, hogy — talán először életemben — nincs kihez fordulnom. Mondjam talán, hogy ez már nem az a világ, amelynek határcölöpjeit mindketten olyan jól ismertük? Ez már egy másik világ, olyan világ, ahol az övéhez hasonló vége nincs történeteknek nincs jogosftványuk... Ebben a világban a hentesüzletek nem propagációs jelszavakkal vannak kibélelve, hanem frissen vágott marhával. Még ha ez Helmecen alig látszik is.

2. Magyar Öcsi régi hentesnek számit a városban. Azelőtt a Jednota áruház üzletében dolgozott, de összekülönbözött a főnökével, s átjött ide, a főutcára. Itt aztán a maga ura lett, mivel az üzlet „egyszemélyes".

Magyar Öcsi bizony szerette a szakmáját! Vigyázott, ne érje szó a ház elejét, így lassan kialakult visszajáró vevőinek köre is,, ismerte mindenki „bolondériáit”. — Úgy, Öcsike, csak úgy kanyarítsa, hisz tudja már! — bólogattak az öreg nénikék, mikor kezébe vette a nagykóst.

Hatodik éve szolgált ki a kis üzletben, mikor egyszer csak jött a hír: előkerült a régi tulajdonos, és visszakéri a házát, üzletestül.

— Rádöbbentem, ha nem csipkedem magam, eladják a fejem fölül a tetőt — kezdi a történetet. A tulajdonos egyre csak duruzsolt a vevők fülébe, engem meg evett a méreg, hogy az utcára kerülök. Megfontoltam, meggondoltam a dolgot, aztán szóltam neki, ne

keressen mást, itt vagyok én, én majd megveszem a házat. Elhatároztam, csinálok egy kisebb üzletet, melléje vágóhidat. Érdeklődtem a városházán a polgármesternél, mit szól hozzá. A közegészségügyi hivatalba is elmentem. A polgármester adott egy beleegyező nyilatkozatot a város nevében, így elkezdhettem a bankban a kölcsön intézését. Mert talán mondanom sem kell, komoly költségekbe vertem magam, hogy ajövőmet biztosítsam.

Mindez így elmesélve egyszerűnek hangzik; de korántsem voltak ilyen „egyszerűek" az éjszakák, melyeket Magyar Öcsi álmatlanul virrasztó« át, a vállalkozás kockázatát mérlegelve.

Közben azonban a szomszédok fülébe is eljutott a dolog, Magyar Öcsi beleegyező aláírásokat kezdett gyűjteni. A jobb kéz felől lévők, a „cigányházból", nem sokat akadékoskodtak; a bal oldali szomszéd, Sinkovics Lenke néni viszont nem hagyta annyiban a dolgot.

— Behívattak az önkormányzat mellett működő környezetvédelmi hivatalba, hogy a szomszédok nem egyeznek bele a vágóhídba — mondja Öcsi lakonikus rövidséggel. — A szomszéd néni fia is, menye is ott volt, úgymond, ők képviselték az édesanyjukat. Egy papirost lobogtattak, mondván, hogy az az utcabéliek petíciója...

Magyar Öcsi azonban nem adta (nem adhatta) fői: közben megszerezte a közegészségügyisek és a járványügyisek engedélyét. „Sok" ezer koronáért pedig a vágóhíd tervrajzát is elkészíttette.

— Még a Zöld Pártnál is jártam, a járványügyi hivatal pedig másodszor is kiadta az engedélyt. Ugyanis a technikai kivitelezést is szerettem volna tisztázni. Már kész volt a tervrajz, mikor megkaptam az értesítést, hogy az önkormányzat elutasította a tervemet, nem egyeznek bele a vágóhíd fölépítésébe. Előbb ugyan kaptam egy előzetes értesítést, hogy a környezetvédelmi hivatal döntésétől teszik függővé az álláspontjukat — nemsokára azonban megjött az elutasító határozat.

— Én csak egy kisebb kapacitású vágóhídra gondoltam, húsz sertést, öt marhát vágnánk naponta. A vágóhidat azért tartom fontosnak, mert Helmecen nem működik a vágóhíd, Kassáról, Homonnáról hozzák az állott húst — némelyik 74 órát is „megáll”. Az egész városban nem lehet friss húst kapni, az átlagos hús minősége nem felel meg az előírásoknak. Higgye el, a szakember beszél belőlem! En nemcsak hogy friss, egészséges húst adnék, olcsób-4 N6

ban is árulnám: megegyeztem az aszszanációs üzemmel, hogy hetente kétszer elszállítják a hulladékot, az emésztőgödröt is hetente kétszer szívatnák. Állítom, a technikai dolgokba nem tudnak az akadékoskodók belekötni. Nézze a tervrajzot, milyen paksaméta! Az önkormányzat anélkül döntött az ügyben, hogy a tervrajzba belenézett volna!

Míg beszélgetünk, hangos kopácsolás hallik, kinn szorgos ácsok dolgoznak, új tetőt húznak a hátsó traktusra. Magyar Öcsi egymillió-kilencszázezer koronát vett föl a vállalkozás beindítására; a bankkal való egyezség úgy szólt, hogy október elsejétől már „termelni fog".

— Amint megkaptam a polgármester beleegyezését, elmentem a bankba. A kölcsönt két hét alatt sikerült elintézni. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen jellegű akadályokba fogok ütközni! Minden hivatalos helyről csak biztatást kaptam. Ezért is érzem ennyire becsapottnak magam! Nincs mese, a kölcsönt fölvettem, el kell kezdeni a törlesztést. S most itt állok befürödve, kész tervrajzzal, engedélyekkel, szerződésekkel, és nem tudom, mi lesz.

— Azt mondják, azért nem engedik meg a vágóhidat, mert a város közepén vagyunk — morfondíroz tovább hangosan. — Hát nézze! Ebben a házban 1928-tól vágóhíd és húsfeldolgozó üzem volt. A hentesüzlet az államosítás után is megmaradt, a vágóhidat és feldolgozót magánlakásnak alakították át. Még fényképet is találtam róla! „Serfőző hús- és hentesáru” állt a cégéren.

3. Elindulok bal kézi irányban a szomszédok véleményét kitudakolni. Sinkovics Lenke nénit semmi sem ingathatja meg ítéletében. „Lánykoromban vágóhíd mellett laktam, alig mertem remélni, hogy egyszer megszabadulok tőle. Hiába csinálnak emésztőt, a vágóhíd rettenetes bűzzel jár. Miért nem hordják a vágóhídról a sertést, aztán itt dolgoznák föl? Serfőző bácsi is azt csinálta, jói emlékszem, a vágóhídon vágatott, a feldolgozás azután itt történt.”

T.-ók: — Hát ha aszerint fogják csinálni, ahogy az engedély szól, nincs kifogásunk ellene. Mi semlegesek vagyunk az ügyben.

Bacsó Lajos: — Én beleegyezem, nekem nem számít. Nem értem, a többiek miért vannak úgy oda. Szigetelt, zárt emésztőt csinálnak, amely mint mondják, kétszer „pucolódna” a héten.

4. — Nézze, ha a vágóhídon vágatnám a sertést, a költségekkel ugyanott vagyok, mintha vásárolnám a húst. — Magyar Öcsi a nehéz emberek higgadtságával védekezik a szomszédok érvei ellen. — Ha bitang vagyok, meg-