Nő, 1991 (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-12-16 / 4. szám
T. ÁGOSTON LÁSZLÓ A Mikulás csizmája Tél volt. A verebek fázósan borzolták föl a tollúkat, és a kert fái közt csivitelve lesték, mikor szór nagyanyám kukoricát a tyúkoknak. Nagyapám bekecsbe, prémes sapkába öltözött, s az eget leste, jönnek-e a hófelhők. Anyám meg lefekvéskor arról mesélt, hogy hamarosan jön a Mikulás, és valami szép ajándékot tesz az ablakba kirakott cipőmbe. Igen ám, de nem ilyen egyszerű a dolog. Mert az a bizonyos Mikulás csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot. No meg az se mindegy, milyen cipőt teszünk az ablakba. Szépen ki kell pucolni. Úgy ragyogjon, mint a Nap, mert különben ajándék helyett lócítrom lesz a rendetlen gyerek jutalma. De honnét tudja a nagy szakállú Mikulás, hogy én szófogadó vegein, és ezért milyen ajándékot szeretnék kapni? írtam hát neki egy le^üef iClegírtam benne mindent. Még azt is, hogy a minap segítettem aforgjäeSWbevinni a mQ/ helyből a tűzgyújtáshoz. Viszont szeretném, ha a hintalovon, amelyet nyereg is lenne, hogy lovagolhassak rajta. Meg azt is szeretném, ha végre!» is jönne hozzám, nem úgy, mint eddig. Fölolvastam anyámnak a levelet, aztánbeletettük egy borítékba, és elvitte a postára. Nemsokára meg is jött a válasz. Anyám olvasta föl, mert írni már tudtam a magam módján, de a felnőttek levelét még nem tudtam elolvasni. Szóval azt írta a Mikulás, hogy még aznap este meglátogat, és személyesen hozza el az ajándékomat. Úgy is volt. Alighogy megvacsoráztunk, kopogtak az ajtón. — No, menj, fiam, nyiss ajtót — mondta apám —, alighanem hozzád jött a vendég! Megszeppentem, és inkább nagyanyám ölébe bújtam, hiszen még sohase láttam igazi Mikulást. Hiába bátorítottak, én biz nem mozdultam. Apámnak kellett beengednie. Be is jött. Nagy, fehér kucsma volt a fején, a vállán meg föl-12 Nő dig érő, hosszú szőrű suba, mint a juhászokon. A hátán egy szüretelőputtony. Volt abban alma, dió, csokoládé, szaloncukor meg egy hatalmas virgács. Pont úgy nézett ki, mintaz'aveszszősöprű, amelyikkel nagyanyám az udvart söpörte. A kezében meg ott volt a vadonatúj hintaló, a hátán nvereaael. — Azt írtad, hogy személyesen jöjjek el hozzád, mert nagyon szófogadó gyerek vagy — mondta mély, rekedtes hangon. — Eljöttem, de csak akkor adom oda az ajándékokat, ha énekelsz nekem valami szépet. Rég megbántam én már az egészet, mert féltem ettől a behemót, kenderszakállú, pápaszemes Mikulástól. De mit tehettem volna? Ha nem énekelek neki, még képes visszavinni a hintalovamat... Elénekeltem neki a Mikulás-dalt, aztán ráadásnak még a karácsonyit is. Úgy megörült neki, hogy a végén megcsókolt, és még táncolt is egyet velem. Aztán azt mondta, hogy rendes gyerek vagyok, megérdemlem az ajándékokat, de ígérjem meg, hogy többé nem verem meg bottal a nagy fehér kakast. Csodálkoztam rajta, honnét tudja, hogy meg szoktam verni a kakast, de hát a Mikulás mindent tud... Megígértem. Erre ő letette az ajándékokat. Míg a puttonyból kiszedte a gyümölcsöt meg az édességet, a subája alól kivillant a csizmája. Az egyiken egy nagy folt volt. Észrevette, hogy nézem, elnevette magát, és azt mondta, hogy rosszul varrta meg az erdei suszter. Telt—múlt az idő. Egyik nap a szomszédban játszottunk a barátaimmal. Látom ám, hogy a szomszéd bácsi csizmáján éppen olyan folt van, mint a Mikulásén. Nem szóltam róla senkinek, de egész nap a fejemben motoszkált a dolog. Este aztán megkérdeztem apámtól: — Ugye, a szomszéd Jani bácsi nagyon szófogadó? Szófogadó? — álmélkodott apám. ^i|Az hát — bizonygattam —, különben a Mikulás bácsi miért adta volnajteki a csizmáját?
