Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-23 / 43. szám

Réges-régen, még alapiskoiás koromban nekem is járt a Kis Epitö. Emlékszem, az utolsó betűig elolvastam, bár a legtöbb „meséből” csak úgy sütött az erőltetettség, az „ennek mindenképpen kell, hogy legyen tanulsága” követelmény. így csak két dologra emlékszem. Az egyik egy vers volt, és az a szó szerepelt benne, hogy „uránhalál". Nem tudtam, mi az, de valahogy annyira borzasztónak tűnt, hogy meg sem mertem kérdezni. A másik egy történet volt, talán az egyetlen, ami igazából tetszett a klasszikus meséken kívül. Egy nagyapáról szólt, aki mindig jókedvű. Ha esik az eső, ha beteg, ha lelopják a cseresznyéjét, mindig nyugodt, nem veszti el a fejét, a derűjét. Kisunokája nem győz csodálkozni rajta, de azután a nagyapa elmagyarázza neki, hogy milyen csodálatos érzés kinézni reggel az ablakon, megmelegedni az első napsugár fényében, micsoda öröm, amikor hajlós vesszőt talál, mert már az unokájának font húsvéti virgácsol látja benne, és egyáltalán öröm az élet, meri amíg élünk, mindig van remény arra, hogy szép és jó dolgok történjenek velünk.

Sokszor eszembe jutott azóta ez a kis tanme se. A legutóbb akkor, amikor egy olvasó arra kén bennünket, Írjunk valamit örömtelit, valamit vi dámat. Érthető a kívánsága, hisz felmérései igazolják, hogy a volt szocialista országokban a; emberek először kitörő örömmel és fellélegezvt fogadták a tömegkommunikációs eszközöl tényfeltáró adásait, cikkeit, főképp a múltbar tabuként kezelt témákat illetően. De egy idő utát belefáradtak a valóságba, amely mindennap gondjaik révén épp eleget keseríti az életüket Ha már kinyitják az újságot, akkor valami olya szeretnének olvasni, ami visszaadja az életked vüket, az eltűnni látszó hitüket.

A baj csak az, hogy az újságírót éppúg gúzsba köti az objektív valóság, mint az olvasói Hát még azt, aki nemzetiségi lapnál szolgá Ehhez társul még a dilemma, hogy most mit i kell tennie. A valóságot írni, mármint a legkemé nyebbet? Hisz nem dughatjuk a fejünket struc módjára a homokba! S ha örömteli dolgok fel fordul a figyelme, gyakran úgy érzi, ezzel szak mailag degradálja magát, mivel a tévhit szerir ez sokkal könnyebb, mint ún. komoly témákrc írni. Akkor hát mit tehet? Csak azt, amit bárt más: ha még eddig nem találta meg (mert lehe hogy ezidáig nem is volt szüksége a keresésén azt az alapelvet, amivel megőrizheti lelki hig énéjét, akkor most sürgősen hozzá kell látnia, ami pluszként várható el tőle, hogy ezt a vezéi motívumot adja tovább az olvasónak. Mert mir den kendözésnél többet ér olyan eszközt adr aminek birtokában az ember képes a valc lehetőségek határai között örömtelivé tenni e életét.

S ha ilyen szempontból nézzük a nagyap meséjét, talán azt látjuk meg benne, amit € akkor gyermekkoromban tudat alatt kiérezter Nevezetesen, hogy az élet aprócska öröme szem előtt tartva nem a rossz előtt válunk vak! és süketté. Csupán önnön lelkünket segitji abban, hogy a lehető legzavartalanabbul halar hasson örök értékű emberi célok felé. Mert ec bizonyos erkölcsi magasságból nézve az apn cseprö bosszúságok elvesztik súlyukat, s legád. zabb ellenségünket is már nem gyűlölni, csí sajnálni tudjuk. Egyedül a belső béke őrön segíthet át bennünket egyre sokasodó válsái helyzeteinkben.

Fotó: Fleischer György