Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-16 / 42. szám
máris világosság öntötte el a szobát. A klubtagok dühös orditozással rohantak ki a folyosóra, hogy az állítólagos rablókat utolérjék. A többi szobában is abbahagyták a játékot. Rettenetesen izgatott volt mindenki. Rendőrért telefonoztak. Meghökkentem egy kicsit, arra gondoltam, hogy a tréfa talán mégiscsak kegyetlen volt. Kisiettem, hogy barátaimat megkeressem, de nem láttam őket sehol. Megkérdeztem a portást: imént mentek pl, nagyon jókedvüek voltak, hangosan nevettek. Ez megnyugtatott. Amikor a hajléktalanok mindjobban fokozódó kétségbeesését láttam, elhatároztam, hogy még a rendőrök megérkezése előtt leleplezem az ezredes tréfáját. Odaléptem a marhakereskedőhöz, aki legjobban lármázott, és azt mondtam: — Ne aggódjon a pénze miatt. Nem tudja, hogy április elseje van ? A klubtagok felhorkantak: — Április elseje? — Úgy van. Tréfa volt... egy két jókedvű klubtag áprilisi tréfája ... Ez valószínűnek hangzott. A klub reménykedni kezdett. Körülfogtak, faggattak. Amikor a sikertől megbódultan részletesen elmondtam az összeesküvést, egy-két tag nevetni is mert már. Bizonyosnak hitték, hogy barátaink még az éjszaka visszahozzák a pénzt... Mikor nyolc hónap múlva kieresztettek a börtönből, és megint megjelentem a Hajléktalanok Klubjában, a tágok nagyon görbén néztek rám. Ma sem tudom, miért. Csak Lord Notapenny állt velem szóba. Húsz pesót kért kölcsön. Öt perc múlva a játékmester félrehívott, és megkért arra, hogy többé ne mutatkozzak a klubban. Ez nagyon bántott. Sohasem hittem volna, hogy az argentínaiak ilyen mérges emberek. Ennél is jobban bántott az, hogy atyai jó barátaimmal: az ezredessel, az elnökkel és a tanár úrral soha többé nem találkoztam. Pedig hogy szerettek! Ha legalább a nevüket tudnám ... SZKUKÁLEK LAJOS RAJZAI Az igazi jó atya vagy a helyes nevelés Mint a legtöbb kíváncsi fiú, én is korán kerültem rossz társaságba. így szállt meg a kártya ördöge is, korán, még gimnazista koromban, jóval az érettségi előtt. A tehetségtelen játékos buzgó igyekezetével és reménytelen szerelmével üldöztem a szerencsét, de sohasem tudtam üstökön ragadni. Zsebpénzem, ártatlan kis füllentésekkel kizsarolt egy-két pótgarasom, eladott tankönyveim szánalmas ellenértéke, minden, mindenem rossz pajtásaim feneketlen zsebébe vándorolt. Irigyeltem ezeket a fiúkat, ügyességüket, biztonságukat, felnőtt voltukat; még azért is, hogy olyan nyugodtan ülnek be a kávéházba, ahová én csak nagy lelki tusák után mertem belopakodni! Könnyű volt nekik! Istentől elrugaszkodott gazfickók voltak, megrögzött iskolakerülők, az egyiket év közben ki is csapták már. Én azonban szorgalmas és jó diák voltam, még franciatanár is járt a házunkhoz. Akkor^ szabadultam csak ki, amikor leckéimet leráztam már. Akkor rohantam a kávéházba. Sötét kis kávémérés, messze, idegen kerületben, a pesti gettó kellős közepén a Holló utcában. Nagy szakállú, zajos ortodox zsidók, fantasztikus kaftánokban, kalappal fejükön, hosszú pipával a szájukban és dagadó süteményekkel szürke kávéjuk mellett üzleteztek és kártyáztak ott napestig. Ott ugyan senki sem keresett minket, tizennyolc-húsz éves friss fiúkat, azért is választottuk biztos fedezékül. Mindennap késő estig csapkodtuk a rozoga pléhasztalt: makk, makk, még egy kis makk és ultimó! Alsóst játszottunk, akkor az volt a divat. Körülöttünk kavargóit a pipafüst meg a homály, este is csak egy-két árva gázláng pislákolt bágyadtan, fél árbocra bocsátva, talán azért, hogy a játékosok ne nagyon nézhessenek egymás kártyájába. Azt a fiút, akit az iskolából kicsaptak, Abafinak csúfoltuk. Becsületes nevére nem emlékszem már, az Abafi név a magyar irodalomból maradt rajta, azon a réven, hogy egyszer irgalmatlanul beszekundázott Jósikából. Ö volt köztünk a legidősebb, a legjobb kártyás. Hórihorgas, pápaszemes, szeplős, elszánt szőke fiú volt, mindnyájunknál egy fejjel magasabb. Minden pénzünket ő nyerte el, ráadásul, lemarházott, és ki is nevetett minket. Egy szép napon kijelentette, hogy nem játszik többé velünk, inkább felnőttek között próbál szerencsét. Nyomban be is ült egy idegen társaságba. Aznap mi sem játszottunk. Melléje telepedtünk, és dobogó szívvel, kigyúlt szemmel, égő füllel figyeltük kártyajárását. Abafi, a nagy Abafi hibát hibával tetézett, és elveszítette utolsó garasát is. Csöndes káröröm ébredezett bennünk; arról meg is feledkeztünk, hogy tulajdonképpen a mi pénzünket veszíti. Másnap megismétlődött ez a szomorú jelenet, harmadnap is. Negyednap pedig ... negyednap a kávéház ajtajában megjelent egy kegyetlen, szürke óriás, egy özönvíz előtti méretekre fölfokozott, vén sündisznó. Abafi édesapja. Fürkészön nézett körül, és a kávémérés legsötétebb zugában megpillantotta a fiát. Odalépett az asztalhoz, egy pillantással végigmérte a játékosokat, azután némán leült fia mellé. Mindannyian megdermedtünk. Ifjabb Abafi elsápadt, kérdőn nézett apjára, le akarta tenni a kártyát... De az öreg nem nyilatkozott, állát botjára támasztva, mereven nézett maga elé, ült mozdulatlanul, ijesztőn és fenyegetőn, agg csötésztagyáros, fővárosi bizottsági tag, sorsharag a Holló utcában. Ifjabb Abafi sóhajtott egyet, nyelt egyet, és miután nem kapott választ, beletörődött sorsába, és kijátszott. Az öregúr öt percig szótlanul nézte fiának a játékát. Azután fölállt, kinyújtózkodott, két rettenetes pofont adott neki, és csöndesen azt mondta: — Fizess, és gyere haza! Mire rémületünkből felocsúdtunk, eltűnt. Abafi tiszteletre méltó lélekjelenléttel gyorsan bemondta a három mestert, és apja után kullogott. Három hétig nem láttuk. A negyedik hét elején megint beállított a kávéházba frissen, fürgén, jókedvűen, mintha mi sem történt volna. Hiába faggattuk, hol volt, mit csinált három hétig, nem felelt. Titokzatosan mosolygott, és máris osztott. Csoda történt. Aznap nyert. Másnap is. Azután mindig. Sok-sok év múlva mesélte csak el, hogy az öregúr rázárta az ajtót, az asztalfiókból előhúzott egy csomag kártyát, az asztalra dobta, és vészjóslón ráförmedt: — Keverj! Három hétig alig mozdultak ki a szobából. A harmadik hét végén az öregúr lesöpörte az asztalról a kártyát, megölelte fiát, meghatottan, mélyen a szemébe nézett, kezét fejére téve megáldotta, és büszkén mondta azt neki: — Most már visszamehetsz a kávéházba! nő 15
