Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-16 / 42. szám
Heltai Jenő Fiatal koromban Buenos Airesben tagja voltam a Hajléktalanok Klubjának. Mulatságos, kellemes hely volt, nagyszerű szobáiban izgatón vegyes nemzetközi társaság hullámzott. Kártyaasztalait gazdag kereskedők és bankárok, újságírók, diplomaták, köztársasági elnökök, festők, színészek és más elszánt emberek ülték körül. Kegyetlen ivásokkal fűszerezték az öldöklő pókert és a végtelen chemin-de-fert, melynek reggel kilenc órakor vetette végét a szigorú és előkelő játékmester. A nagyteremben, melynek selyemtapétás falairól a klub régi elnökeinek nyájas portréi ellenőrizték a játékot, óriási baccaratasztal körül tolongtak a frakkos és szmokingos „hajléktalanok", a vastag havannaszivarok ádáz füstjében rekedten ordítozott a krupié, csengett az arany, lengett a bankó, a vesztesek a világ minden nyelvén káromkodtak, egy sarokban Lord Notapenny száz pesót kért kölcsön a komornyiktól, míg a kert alatt a Rio de La Plata a lelkiismeretes és megbízható folyók fáradhatatlan buzgóságával rohant a tenger felé, hogy jól végzett munkája után mennél előbb beleömölhessen. Itt ismerkedtem meg három előkelő gentlemannel: az elnökkel, az ezredessel és a tanár úrral. Hozzám való barátságukra ma is büszkén gondolok vissza. Fiatal és tapasztalatlan voltam, ők pedig meglett férfiak, nagy vadászok, forradalmak, leányszöktetések és más politikai és tudományos események hősei, világlátott, bölcs, bátor emberek. Mi vonzotta őket hozzám, ma sem tudom. De szerettek. Minden este velük kellett vacsoráznom, itattak, cigarettával és szivarral tömtek. Há bölcs tanításaiknak csak tizedrészét is megfogadom, ma KALAND boldog vagyok. De van-e fiatalember, aki megfogadja az öregek tanácsát? Az életben az a szép. hogy mindenki a maga esze szerint rontja el. Örökké fájlalni fogom, hogy ennek a három kitűnő férfinak a nevét elfelejtettem megkérdezni. A fiatalság könnyelmű. A klubban mindenki elnök úrnak szólította az elnököt, aki nem a klub elnöke volt. Valami másnak volt az elnöke; hogy minek, azt senki sem tudta. Elnök úr volt, ahogy az ezredes ezredes úr, noha civilben járt. És a tanár úr is tanár úr volt; de hogy minek a tanára és hol, arra senki sem volt kíváncsi. Egyáltalában, a klub arra volt csak kíváncsi, hogy a bank üt-e, vagy a játékos ? És mivel a többi hajléktalannal együtt én is sokáig csak elnök úrnak, ezredes úrnak és tanár úrnak szólítottam őket, később, barátságunk szép óráiban illetlenségnek ítéltem, hogy nevük iránt érdeklődjek. Egy enyhe tavaszi estén — sohasem fogom ezt az estét elfelejteni, március harmincegyediké volt — az elnök, az ezredes, a tanár úr meg én a klub teraszán vacsoráztunk. Jókedvünk volt, sokat, mind többet ittunk. Tizenegy óra tájban a terasz tökéletesen kiürült, a hajléktalanok elszéledtek a kártyaszobákban. Az ezredes megnézte óráját, azután körülnézett. Amikor megállapította, hogy egyedül vagyunk, elnevette magát: — Uraim, pokoli ötletem van. Egy óra múlva április elseje. Tréfáljuk meg a Hajléktalanok Klubját! — Nagyon helyes — mondta az elnök. A tanár úr némán bólintott, én pedig megbocsátó örömmel csatlakoztam ehhez a pompás indítványhoz. — De hogyan? — kérdeztem a legfiatalabbhoz illő tisztelettel. Az ezredes elgondolkozott. — Van az uraknál revolver? Régi szép szokás volt a Hajléktalanok Klubjában, hogy a lépcsőházban a ruhatáros végigtapogatta a klubtagokat, és elszedte tőlük a revolvert vagy kést, ezel is megkönnyítette az illedelmes társadalmi érintkezés szabályainak és a klub jó hírének a megóvását. Éppen ezért az ezredes kérdése egy kicsit meglepő volt. Kinek van itt revolvere? — Van — mondta az elnök. A tanár bólintott: — Nálam is. Az ezredes nevetett: — Akkor jó, mert nálam kettő van. Az egyiket átadhatom fiatal barátunknak ... Kezembe nyomta browningját, fölállt, az ajtóhoz lopózott, és kinézett. A teraszra néző olvasószoba sötét volt. A folyosón egy lélek sem mutatkozott. A pincérek a konyhán túl vacsoráztak. Az ezredes megint megnézte az óráját: — Fél tizenkettő... vámunk kell még. Április elseje éjfélkor kezdődik csak. Háromnegyed tizenkettőkor találkozunk a sötét olvasószobában. — De mi a terv? — kérdeztem kíváncsian. — Majd megtudják. Most széledjünk el, és vegyüljünk mit sem sejtő áldozataink közé. Vegyüljünk, uraim, vegyüljünk!... Engedelmeskedtünk az ezredesnek. Egy negyedóráig a kártyaszobában cirkáltunk. Emlékszem, ezen az estén rettenetesen vad játék dühöngött mindenütt, a baccaratszobában egy vidéki marhakereskedő adta a bankot. Több százezer peso tomyosodott előtte. Egy sarokban Lord Notapenny ötven pesót kért kölcsön a komornyiktól. Háromnegyed tizenkettőkor találkoztunk az olvasószobában, ahová csak a folyosóról szűrődött be egy kis világosság. Az ezredes valami fekete selyemholmit adott át nekünk, és azt mondta: — Húzzák a fejükre! Ö maga elsőnek követte a parancsot. Ekkor láttam, hogy afféle — a detektívregényekből jól ismert — kámzsába bújik, mely eltakarja az arcot meg a hajat, csak a szemet hagyja szabadon, két keskeny kis rés révén. Az elnök nyomban kitalálta az ezredes tervét. Elnevette magát, és megveregette az ezredes vállát: — Nagyon jó. A tanár is nevetett, nekem is tetszett az ijesztő maskara. Egy csöppet sem lepődtem meg, amikor az ezredes így szólt: — Uraim, pontban éjfélkor benyitunk a baccaraterembe, és lefoglaljuk a bankot. Eben a pillanatban éjfélt ütött az óra. Kisurrantunk a folyosóra. Revolverrel kezünkben követtük az ezredest. Fölrántotta a baccaratszoba ajtaját, és elkiáltotta magát: — Föl a kézzel! Az elnök a villamoskapcsolóhoz ugrott, nehogy valaki elfordíthassa. A tanár elállta a szomszéd szobából nyíló ajtót. Én a bejárónál maradtam. Fenyegetően jártattam körbe revolveremet. Soha ennél mulatságosabb jelenetet! A klubtagok megdermedtek. A vidéki marhakereskedő a pesótorony felé kapott, de éppen olyan gyorsan vissza is húzta a kezét, és megadón emelte föl a füstös levegőbe. Az ezredes elővett egy kosarat, besöpörte az asztalon heverő pénzt, azután félelmetes hangon így szólt: — Mindenki hátat fordít az ajtónak. Aki megmoccan, azt lelőjük. A szerencsétlen hajléktalanok közül egyetlenegynek sem jutott eszébe, hogy április elseje van, és az ezredes tréfál. Némán engedelmeskedtek. Szó nélkül tűrték, hogy az elnök és a tanár kikutassa zsebüket is, elszedje a pénztárcákat, a gyűrűket meg a nyakkendőtűket. Amikor mindenkit kifosztottak, az ezredes lecsavarta a villanyt, és udvariasan azt mondta: — A bankár úr lesz szíves fennhangon kétszázig számlálni. Akkor leülhetnek, és ha tetszik, folytathatják a játékot... Ezzel eltűnt, és ránk zárta az ajtót. Azért mondom : ránk, mert amikor az elnök és a tanár mögött én is ki akartam surranni — alkalmasint tévedés-' bői —.durván visszalöktek. Éppen csak annyi időm volt, hogy a kámzsát lekapjam fejemről, a földre dobjam, és magam is háttal álljak az ajtónak. A lelkiismeretes bankár pontosan kétszázig számlált. nő 14
