Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-16 / 42. szám
voll, de nem vált be. men itt a faluban mindenki megtermeli azl amire szüksége van. így most falatozóvá alakítjuk át — meséli Álló György. — Aztán megfizetik a munkájukat?' — Meg vagyunk elégedve anyagilag, egyikünk sem panaszkodhat. Most az utóbbi időben kissé magasabbak is leltek a fizetések — mondja Oross Sándor. —. Eleinte csak páran voltunk, ma már összesen huszonhét embert foglalkoztat a kisüzem. Minden munkát elvégzünk. ami jön. Áltó György például ács. de most a betonkeverőt kezeli, mert pillanatnyilag arra van szükség. Igyekszünk, ha sürgős munka akad. akár szombaton, vasárnap is dolgozunk. Itt eddig semmit sem lehetett fejleszteni. minden le volt állítva. Senki sem tudta, mi lesz, hogy lesz. Ha Nagy László, a hnb elnöke elment a járásra. Dudás, az akkori párttitkár megfenyegette, hogy ne merjen a falu számára valamit kérni. A Dudástól meg mindenki félt. mint a tüztől. — Mivel a legkevésbé elégedettek? — Az ellátással. Csak egyetlen üzlet van a faluban. A hentesüzlet jobbára zárva van, mert ugyanaz a hentes dolgozik Szarván és Tejfalun is. így nálunk hetente csak háromszor nyit ki. ez pedig kevés. Azok. akik dolgoznak, nehezen vásárolnak be. Látta azt az embert, aki erre biciklizett? Trokán professzor. Dubéek idejében miniszter voll Vagy tíz éve itt vett magának egy családi házat, szinte állandóan itt tartózkodik. — Miért éppen itt. Vajkán? — Itt mindenkinek tetszik. Rengeteg hétvégi ház van a falu mögött, főleg pozsonyiak építették, s ha egy ilyénhez ellátogat valamelyik kollégája, rögtön ő is szeretne itt egy telket. Amikor annak idején itt járt Lokvenc. s a falugyűlésen megkérdezték tőle. miért nem lehet utat csinálni Keszőeén át, miért kell akkorát kerülni Bős felé. Trokan professzor is felszólalt és éles vitába keveredett vele. pedig állítólag valamikor évfolyamtársak voltak. Ha nem tetszik, miért vettél itt házat?! — intézte cl Lokvenc Trokan professzort. A professzor nemrég a tévében is nyilatkozott a bősi vízlépcső ellen. — Azt mondják, nagyon elöregedett a falu. jobbára idős emberek lakják. — Ezt éppen nem mondanám. Ha estefelé kimegy az ember a futballpályára. elcsodálkozik. megint mennyi itt a gyerek. És azért vannak még fiatalok is. Most. az utóbbi időben. a helyhatósági választások előtt nagyon aktívak. Három párt is van, de azért nincs köztük nagyobb ellentét, mert végiére is mindig rájönnek, hogy ugyanaz a céljuk. Csak tartson ki a lelkesedésük, akkor lehet, hogy jobb lesz itt. Dél van, a főutca teljesen néplelen. A kocsmában sincsenek sokan, estefelé bizonyára jóval nagyobb a forgalom. Két asztaltársam. Csicseri Mátyás és Czafik János is a hnb kisüzemében dolgozik. Azelőtt ingáztak, háromnegyed ötkor indultak, este hatra értek haza. — Nekünk már jó. mert nem kell utaznunk — mondja Csicseri Mátyás —, de a két kislányom Bősre jár iskolába és negyed hétkor indul a busz. Ez nagyon korai ilyen gyerekeknek. ezen feltétlenül változtatni kellene. Igaz, hogy járhatnának Szarvára is. de a bősi iskola színvonalasabb, meg több lehetőség is van ott Oda járnak zeneiskolába, mindketten zongorázni tanulnak. — Szeretnek gyakorolni? — Persze, szeretik a zenét. Én is szeretem, volt egy zenekarunk is a faluban, a környékre is eljártunk játszani, de most már. vagy két éve megszűnt. . . — Pedig ez nagy kár. Újra össze kéne fogni. — Addigra úgyis kihal a falu — veti közbe a szomszéd asztaltól Germán László. — A fiatalok mind elmennek, ahogy a fiam meg a lányom is elment. — Annyian elmentek, pétiig azt hallottam, a vajkaiak nagyon szeretik a falujukat. — Hisz gyönyörű is volt. olyan szép vidék volt ez. hogy csoda. Negyven éve még a falu határában legelt a tehéncsorda, a disznófalka. lovak, ökrök, juhok voltak . . . Lent a pásztornak volt egy kunyhója, ott is aludt. Még 1965-ban is így volt. Tudom, mert olt laktam a víz mellett, csak aztán, hogy a víz elöntötte a házam, bejöttem a faluba lakni. — A vízlépcső hogy érinti a falut? — Tudjuk, hogy nem lesz jó. félünk. Mert. ugye. Havel úr is másképp beszélt, amíg nem lett államelnök. Most meg mindenki azon van. hogy be legyen fejezve — mondja Csicseri Mátyás. Ugyanezt hallom a harangozótói. Takács Islvánnétól. miközben bevezet a szép templomba: — Félünk. Hisz még jóformán semmi sem volt. és már ledőlt az egyik blokk. Milyen riadalom volt! Mert ez csak olyan hordaléktalaj. szinte a semmiből alakult évszázadokon át. De a föld jó. nagyon jó. Azelőtt is voltak árvizek. De ha az egyik évben tönkrement a termés, a másik évben duplán termett. Azért a népet nem tette tönkre a víz. Most meg nincs vizünk. Hányszor megtörténik, hogy a vízvezetékből nem jön egv csepp se! Kiderült, hogy Takács Istvánná gyerekei sem maradtak a faluban. — Pedig nekem azt mondták, azért vannak a fiatalok között, akik maradnak, s hogy van gyerek is elég. — Hát persze, hétvégeken, amikor hazalátogatnak a szüleikkel. — Csodálkozom, hogy ilyen szép nagy a templomuk és nincs pap a faluban. Talán nem kérelmezték ? — Dehogyis nem. de nem adtak. .Azt a választ kaptuk, hogy ne reménykedjünk, mert rengeteg az üres plébánia. Egyelőre a bacsfai plébános úr lát el bennünket. A varrodái szeretnénk látni, de zárva van. A szomszédos háznál. Boros Lászlónéná! érdeklődöm. de ő sem tudja a zárvatartás okát. S ismét arról esik szó. ami a leginkább foglalkoztatja a rajkaiakat, a vízlépcsőről. — Félünk — mondja. — Reménykedünk, hátha mégsem fejezik be. Ezt csak az érti meg. aki itt lakik. Boros Lászlónénak igaza van. A nyári szezon után is itt maradt kevés nyaralőtulajdonosok egyikével, Vyvodil úrral beszélgetünk. Pozsonyban lakik, de márciustól októberig itt él apró hétvégi házában, amelynek kis kertje csupa virág. Ő nem fél a vízlépcsőtől. — Pedig a falubeliek nagyon félnek tőle. — Igen. tudom, de én nem félek. Örülnék is. ha már feltöltenék vízzel, mert nagyon szeretek halászni.. Azért is vettem ezt a kis telket. Már harmincöt éve jártam a vidéket, halásziam, ismerem az egész környéket. Szép itt. csönd van, nyugalom, jó a levegő. Nem fél az a harmincas fiatalember sem. akivel visszafelé menet találkozunk. ..Nem félek, miért félnék? Különben is. bárhogyan félnék, úgyis befejezik. Kis emberek vagyunk ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk!" Amikor fotós kollégám a vízlépcső irdatlan betonteknőjét fényképezi, megáll mellette a Váhostav két munkása. Az egyik privigyei. a másik Zsolna környéki. — Most is dolgoznak? — kérdem. — Hát persze — felelik. — Ha már ennyi pénzt beleinvesztáltak, be kell fejezni. Nem kell tőle félni, menjenek el Liptóba vagy Árvába, milyen hatalmas vízi erőművek vannak ott. és mégsincs semmi baj. Villanyra szükség van . . . Mit gondol, az atomerőmű talán biztonságosabb?! VOJTEK KATALIN Pszichiáter ismerősöm az intézet kapujáig kísért. Beszélgettünk, mert nem akarta elhinni, hogy megírom Dávid sorsát. — Ha egy az egyben papírra veted, talán megközelítheted azt, ami ebben az ügyben tragédia. De úgyse értheti senki, hogyan lesz a vádlottból áldozat. — Azért csak papírra vetem. Hátha megérti valaki... Mindenki azzal kezdi, hogy megszületik. Tizenhárom éves vagyok, a gyermekkoromból jóformán semmire nem emlékszem. A legelevenebb, összefüggő kép, ami bennem él, anyám temetése. Három és fél éves lehettem, a húgom még pólyás volt. Mindig rendetlen és koszos lakásunk most szokatlanul tiszta lett, minden ragyogott, nagyi szervezkedett, telefonált, jöttek a rokonok és az ismerősök. Mindenki, aki belépett, megölelt, megcsókolt és sírt. Szépen voltak fölöltözve, iszogattak, mindenféle marhaságot beszéltek, bőgtek, és én az egészből egy kukkot nem értettem. Autóval mentünk ki a városszéli temetőbe. Rengeteg ember közt mentünk be egy rideg, szürke terembe — anyu feküdt a koporsóban, én beszéltem hozzá, a többiek pedig sírtak. Bejött apa is, két rendőr kísérte, majd elment. Évekig nem láttam. A temetés után csönd volt, kiürült a lakás, nagyi autóba pakolt minket, elmentünk hozzá és attól a naptól kezdve nála laktunk. • A nagyi lakása tágas, polgári lakás volt, külön szobánk volt Jutkával, a húgommal. Nagyi csodálatosan főzött és csodálatosan törődött velünk, de nagyon szigorú volt hozzám. Állandóan papolt, ha rossz fát tettem a tűzre, elmondta, hogy „egy gazember elég a családban", legyek rendes ember és főleg nehogy apára üssek, mert ugyanolyan börtöntöltelék leszek, mint ő. Reggelente elvitt az oviba, majd eljött értem, az óvónők szerettek, de furcsák voltak, azóta értem csak, hogy ez az árvagyereknek kijáró külön gondoskodás és sajnálat volt. Vasárnaponként a nagyi húgához mentünk süteményre, olyankor szépen fölöltöztetett, illedelmesen kellett viselkedni, hogy senki ne mondhassa ránk, hogy árvagyerekek vagyunk. A húgom is megnőtt közben, oviba került, és emlékszem, nagyi egy gyönyörű fehér ruhát vett neki. Képzeled, milyen lehetett rajta a puncsos süti; nagyi megverte ... Már majdnem hétéves voltam, amikor bekerültem a város egyetlen iskolájába. Nelli néni volt a tanító nénink harmadikig, nagyon szerettem őt, mert sokat foglalkozott velem, segített, ha valami nem ment. Aránylag jó tanuló voltam, mert szerettem tanulni. Olyankor mindenki békén hagyott, nem kellett semmi mást csinálni, csak olvasni. Egyedül lehettem. Szerettem egyedül lenni, mert igazi barátom csak később lett, az egyik szomszéd két évvel fiatalabb fia. Ferivel jártunk a folyópartra, vele csibészkedtünk a városban, és vele jártunk almát lopni a gyümölcsösbe. Később Nelli nénitől megtudtam, hogy ismerte anyut és hogy apa azért van börtönben, mert anya miatta halt meg. Faggatóztam ugyan, de senki nem válaszolt a kérdéseimre. „Kicsi vagy még, nem értenéd" — mondogatták, és a húgomat nem is érdekelte semmi, de én olyan kíváncsi voltam. Irigyeltem a többi fiút, mert ők a szüleikhez mentek haza, de hiába, nem barátkoztak velem, így egyedül maradtam. Jól tanultam, Nelli néni büszke volt rám. Hát még a nagyi! Harmadikban kaptam egy szép könyvet Nelli nénitől, az volt a címe, hogy Árva madár. A főhős életén napokig sírtam, de erről nem tudott senki. A könyv most is itt van nálam. • Negyedikes voltam, amikor megjelent apu. Nagymama nagyon mérges lett, egészen megváltozott, apa pedig naphosszat vitatkozott vele csokit vett nekünk, győzködött hogy menjünk hozzá lakni. Nerr nagyon volt ínyemre a dolog, meg szoktam nagyi lakását, az iskolát ismertem a kisvárost. Végül mege gyeztek. A mai napig nem tudom hogyan sikerült, de egy szép naf elköltöztünk nagyitól, és azóta na gyón ritkán találkozhattunk vele Apa egy másfél-szobás panellakás ba vitt minket. Reggel egyedül kel tünk — én negyedikes voltam, Jut ka elsős —, elmentünk a suliba délután a napközibe, esténkén egyedül voltunk otthon. Feri marad a nagyiék városában, így teljesei egyedül maradtam. Az új iskolábai is jól tanultam, mert a tanulás vol számomra az egyetlen öröm. Ap későn járt haza, nagyon fáradtan é egyre gyakrabban jött részeger Gyakran emlegette, hogy a lakás ban hiányzik egy női kéz, de ner vettük komolyan. Költözködésün után láttam először Zsanettet. Apá nál jóval fiatalabb cigánylány volt, közeli állomáspresszóban dolgc zott. Egyre gyakrabban jött, néh kitakarított, kimosta a cuccainka csokit hozott, mesélt. Majd ő i beköltözött a lakásba; mindé megváltozott. Reggel ő kísérte Jui kát a suliba, mindig volt mele vacsora, rend volt otthon. Vasámr nő 6
