Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-09 / 41. szám
— A hal, olyan, aminek gyűrű van a gyomrában. Én hozzáteszem az én gyürűmhöz, összedörzsölöm, és amit kívánok, teljesül. — Niacs is ott akkor hal! — Te azt nem tudod, én tudom, van ott ekkora e. Adsz nekem egy cukrot? Csikorgatta a fogát. Egyre kevésbé, értettem, mi vonzza Jussit a folyóhoz. Jól tudtam, hogy hóbortos és kéregetése is csak menekülés. Úgy éreztem, azt szeretné, ha a tengeren, vagy tűz által halna meg. Mintha az ördög súgta volna n^eg, hogy mit szeret Jussi a folyón. A gyűrű?! Egyenest Mákitaloékat kerestem fel, valaki elmesélhetné Jussinak Aladdin meséjét, de senki se ismerte! Jussi apja megboldogult feleségéről beszélt, meg hogy komiszak a cselédek, csak vihognak mindenen. Körülnéztem. A ház könyvtára nem nyújtott semmit a gyermeki fantáziának, csak pár földművelési könyvet meg egy kalendáriumot találtam. Egy este elmélyülten dolgoztam, s mindenről megfeledkeztem. Egyszercsak kopogtak az ajtómon, és választ sem várva belépett Mákjtalo papa. — Látta Jussit? — kérdezte. — Nem. A hatalmas termetű, mogorva ember egész testében reszketett. Valami zavar volt a szemében. Gyámoltalanul leült elém. — Legjobb lenne, ha megnéznénk a folyót — mondta a semmibe révedve. Aztán erőt véve magán, rám nézett segélykérőn, s azt kérdezte: — Eljönne velem ? Bólintottam, fogtam a kalapomat és a villanylámpámat. A hóesés megszűnt. Part felé vezető apró csizmanyomokat találtunk egészen a folyóig. Szó nélkül indultunk arra. A nyomok csak a léknél értek véget. — Erre ment a gyerek — mondta rekedten. Nem feleltem. Mit válaszolhattam volna? Valami belemarkolt a telkembe, nem tudom, mi. Mákitalo papa kesztyűjével megtörölte a homlokát és kölüntett: — Jobb lett volna, ha kéregét inkább — mondta esetlenül —, most élhetne, de így nem. Elment, mint az anyja. Ö is pontosan így... Ö is ilyen vörös hajú volt, mint a fia ... Álltunk a jégen, alatta sejtettük a folyó sötét vizét, a lék meg nézett ránk, mint egy tágra nyitott gonosz szem. Finnből fordította: Szabó Zoltán Joel Lehtonen W m B S S S Ugyan — mondta Aapeli Muttinen könyvkereskedő —, még hogy én menő fej vagyok? Hogy úgy lakom, mint Horatius ? Hogy Tusculumom van, az az nyaralóm, mint amilyet Maecenas ajándékozott egykor a szabinok földjén ? Én megszolgáltam a Maecenásomat: a közönséget a boltban, az ötven pennis könyveimért... Az a „Tusculum" Muttinen tanyája. Gyönyörű a fekvése, ami megnyugtató, kivált nyár elején, a városi tél és a Mammonért való hajsza után, amikor a felhőtlen ég alatt ei lehet vonulni a paradicsomi tétlenségbe... A nyaraló a várostól távolabb, a saját telkén, a Saimaa öböl feletti dombon fekszik. Az öböl dús virágai közül villan elő az erkélye. Aapeli boldog a nyár első napján; miután agyondolgozta magát a város zűrzavarában, itt várja az érintetlen varázslat. Úgy kifárasztotta az elmúlt évad munkája, hogy szinte teljesen eltompult. Egyebet sem kíván, mint leheveredni a természet lágy ölén. Csupán élni, élni! Muttinen nem filozófus, de nem is malac! Egyszerűen: élni akar. Ezen a nyári hajnalon, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén töltött éjszaka után, amikor csak élvezte a csendet, lustán felkel és kinyitja az erkély ajtaját. A sarkakban régies, faragott állványok állnak, rajtuk fehér, illatos virágok. Ide nem érnek el a hernyók. A fákon a virágok fehérek, mint a hó, pompás illatuk betölti az egész szobát. A fák ágai közül ragyogó fény árad. Még korán van. Lygia — Horatiusnak is Lygiája volt, Maecenas nyolc ajándéka között kapta a lydiai rabszolgalányt — ott alszik a másik szobában. Lygia: Aapeli Lygiája. A fák árnya még hűs. Köd gomolyog a víz felett a völgyben. Az alacsony füvön szivárványszínű harmatcseppek tündökölnek. Kakukkok szólnak. Muttinen gyönyörködik a szivárványos vízcseppekben. Végül, türelme fogytán, felébreszti Lygiát, hasonlóan, mint Horatius, hogy készítsen reggelit, és elköltsék, amíg a kakukk tízet kakukkot. Aapeli megeszi a sügérből, krumpliból, hat tojásból, dzsemből álló reggelijét és megiszik rá egy köcsög aludttejet. Azután elégedetten teszvesz teli hassal. És most útnak indul Lygiával, aki bő, lenge ruhát visel, az egyik kezében orgonacsokor, amivel el-eltakarja pajkos szemeit. A másikban kis ételkosarat visz, Muttinen pedig egy kis üveg itókát rejt a zsebébe. Csónakázni mennek a Saimaa öblébe, majd vissza. A túlsó parton kápráztató a kékség és a verőfény. Az öbölből távoli tájakra látni: nehéz kivenni az egyes részleteket, színeket, csak a határozatlan kontúrok látszanak, mint az álomban. A nap egyre melegebben süt. A felhők sokszínűén verődnek vissza a víz tükrén. Muttinen szótlanul, izzadva evez. Micsoda víz! A felszínén helyenként millió smaragdszem csillog. Muttinen nem állhatja meg szó nélkül: Ezek a te drágaköveid, Lygia! Apró, zöld égerbogarak voltak, a parti fákról tömegével hulltak az öböl vizébe, és egészen zöldre festették azt. Némelyek még éltek is, aztán lemerültek a mélybe. Ahogy bágyasztóbb az emelkedő koranyári nap ereje, egyre részegítöbbé válik a zöldellő erdő illata. Kijőve a partra elszótlanodva leülnek egy vastag nyírfa árnyékába, levetik cipőiket és hosszan hallgatnak. Aapeli födetlen fővel gyermekkorára gondol, mivelhogy most az egész fejebúbja kopasz. Ezen a tájon minden kő ismerős. Lygia olykor boldog pillantást vet rá. Aztán beljebb mennek az árnyas égererdő ösvényén, amelyet egy vígan csörgedező ér szakít meg. Lygia lehajol, hogy igyék, kezével vizet merít a mohás kövek közül és onnan kacsint pajkosan Muttinenre. Muttinen erre elmosolyodik, és most csak rá gondol, Lygiára. Hej, ha fiatal korában ismerte volna meg öt! Aztán ölébe veszi Lygiát és szépeket mond neki, mint valami gyereknek. Valami álomszerűt... A nádas öböl, amelynek partjára érnek, csendesen csillog. A túlsó parton lányok fürödnek. Hangoskodnak, játszanak. Muttinen és Lygia továbbmegy az úton, majd egy széles köre telepszik és elfogyasztja az elemózsiát. A nap melegen süt, behunyják a szemüket. Nem látják az ég végtelenségét. Az erdő hangjai csodálatos harmóniában olvadnak össze. De menni kell tovább. Távolból kolompszó hallatszik, mintha valamit jelezne ... Rövid az ember élete, még rövidebb egy nap. Már a szürkület közeleg, amikor a part mentén hazafelé indulnak eltelve a nap csodálatos élményeivel. Közben megmegállnak hallgatagon, valami meghatározhatatlan boldogságtól eltelve. Lygia keblén elhervadt az orgonacsokor, de ő a kalapja alól jóságosán mosolyog. Az öböltől nem messze egy virágos temetőben álló öreg templom látszik. Mindketten ösztönösen arra gondolnak, használják ki a napot, s örüljenek, amíg lehet. Csónakba szállnak. Több kis szigetet megkerülve csendesen szelik a sekély vizet. Lygia a kormány mögött ül, kezeivel a csónak széleibe kapaszkodva figyel, mintha valami csodát várna. Pedig a csoda benne van, s örömében szeretne felkiáltani. De jön az este, közeleg az éj, Muttinen csillapítja; mindjárt hazaérnek. Sötétedéskor Lygia felveszi sárga virágos pongyoláját és a szobájába megy. Egy percre lehunyja a szemét, hogy átgondolja a napot, majd újra kinyitja, kitárja az ablakot, amelyen beáramlik a virágzó fák illata. S mikor énekelni kezdenek a kis madarak, Muttinen hallja, hogy Lygia hangosan zokogva sír. Ő tudja, hogy ez mit jelent. Odébb megy, hogy ne hallja. — Boldog napom volt — motyogja magában —, nagyon boldogan telt el ez a nap, amely sokáig megmarad az emlékezetemben. De ha már én tartós boldogságot nem is remélhetek ..., neked, szegénykém, szeretném legalább a boldogság hitét nyújtani. Szeretném, ha remélhetnél. A boldogság nem állandó, az elillanhat, Lygia! A lángoló szerelmek is elhamvadnak, ezt én tudom, vén tuskó. A boldog napok elmúlnak, mint ez a kora nyári nap. Beteljesülés, hervadás... Muttinen, aki olyan ritkán él át boldog perceket, úgy érzi, hogy neki nincs joga áthárítani másokra, az utána jövőkre az élet terhét, amely legtöbbször nehéz és csúf ... nő 15
