Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-09 / 41. szám
) Egyre gyakrabban érzem, s most már kezdem hinni is, hogy az aranymondás — „a legjobb gyógyszer maga az orvos" — igazmondás. Vonatkozik ez nemcsak tudására, hanem viselkedésére, a beteghez való viszonyára is. Feltéve, hogy az orvos — pontosabban a csodadoktor — valóban az, akinek kiadja magát. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam Szüllő László, lőcsei olvasónk, egy negyvenéves, kétgyermekes családapa levelét, aki közel húsz éve világtalan. NAGYVENDÉGI ÉVA Ambrovics Lacika kálváriájáról szóló, múlt évben megjelent írását olvasva BESZMERTNAJA doktornőben bízott, ő volt az utolsó reménye. Hogy mi történt azt elmondja riportunk szerzőjének címzett levele. FÓRUM Amikor a múlt évben megjelent írása Ambrovics Lacika kálváriájáról, sorstársaim közül nagyon sokan reménykedtünk, hogy eljutunk Beszmertnaja doktornőhöz, hogy legalább fogadva bennünket meghallgassuk a véleményét, felkészülve bármilyen eredményre. Én húgom fiával, akinek szemferdülése van, Pomázon kerestem öt fel, és akkor, ott, az első vizsgálat alkalmából leírhatatlan reménykedés és jó érzés lett úrrá rajtam. Közei húsz éve, folyamatos szemideg-elsorvadás és pigmentanyaghiány miatt húszévesen vesztettem el szemem világát. Ezt, és azt az utat, amit odáig — körülbelül hatéves koromtól —. szüleimmel végigjártunk, mind elmondtam és kértem, ha tud, vizsgáljon meg. Ö ezt készségesen meg is tette, és amikor először nézett műszerével a szemembe, leírhatatlan izgalom fogta el öt és asszisztensnőjét is. Arra kértek, ne éljem magam bele abba, hogy ö visszaadja a látásomat, de amit észlel a szememben, az némi reményt nyűjt arra, hogy valamit segíteni tud. Ehhez azonban szükséges, hogy elmenjek vele Pestre még az éjszaka folyamán egy ismerőséhez, egy szintén a Szovjetunióból való Fatima nevű hölgyhöz, akiről a mai napig sem tudom, hogy ki is voltaképpen, mert többszöri rákérdezésre sem derült ki, aki látnoki képességekkel (ezt én jegyzem meg) rendelkezik, és aki az ujjai segítségével a fej idegeit végigtapogatva a közelmúltban egy fiatalembernek (aki a vakság határán állt) visszaadta a látását. Természetesen ezt azonnal vállaltam, és amikor azon a vizsgálaton átestem, reményem kicsit fokozódott, mert olyan, szinte gyermekkorban történt dolgokra kérdezett rá ismeretlenül (gondolok itt például egy ütésre, melyet egy fáról leesve szenvedtem el, vagy például megkérdezte, nem volt-e valamilyen műtétem a közelmúltban stb.), melyekre úgy éreztem, csak olyan embernek van lehetősége, aki rendkívüli képességekkel bír. Azon az éjszakán az ujjai segítségéve! elérte, hogy a szemem előtt bizonyos tárgyakat mozgatva — talán csak érzés volt —, látni véltem sötétebb, illetve világosabb árnyakat. A vizsgálat végeztével a doktornő elrendelte, hogy rendszeresen a jobb* majd a bal szememet leragasztva — gyakorlatokat végezzek, mert a szememet tulajdonképpen nem használtam, ezáltal szemferdülés állt be és ha látnék, akkor is olyan kancsal lennék, hogy azért nem láthatnék. Ezenkívül kért röntgenfelvételeket az agyról és a .szemüregről, hogy meg tudja állapítani, milyen formában kezdje el a lézeres kezelést. Ha ezeket elintézem, mondta, akkor jelentkezzem nála, és megbeszéljük a további kezelés menetét. Mivel ilyen felvételeket Szlovákiában csak Pozsonyban és Kassán készítenek, lőcsei lakos lévén Kassát választottam. Hetekig tartó utánjárásra elkészültek a felvételek, és akkor ért az első meglepetés és az első csalódás. Többszöri telefonálgatás után újra eljutottam Pomázra, a felvételeket megmutattam, de a doktornő és asszisztensnője nem tudta, mit kezdjenek vele, egyszerűen nem tudták, hogy mi van előttük. Észrevéve, hogy mennyire meglepődtem ezen a dolgon, arra kértek, menjek fel utánuk este Pestre, szintén a Fatima nevű hölgyhöz (megadtak egy címet, a nagykövetségi dolgozók lakásainak egyikét). A megadott időpontban jelentkeztünk, de Fatime elfoglaltsága miatt nem tudott fogadni. Megbeszéltük, hogy másnap reggel Mátyásföldön, a doktornő lakásán találkozunk, s a hölgy is odajön. Reggel 8 órára a ház elé értünk, délig várakoztunk, mire fogadott bennünket, és itt ért a második sokk: ő sem tudta, hogy mit jelentenek a felvételek. Hoszszas tanakodás után azt kérték, hogy március tizedikére készíttessek a szememről egy fényáteresztő vizsgálatot, mert erre még szükség lenne ahhoz, hogy a lézeres kezelést elkezdhesse. Mivel ezt a felvételt csak Brünnben és Prágában készítik, Brünnben próbálkoztam. Sok közbenjárás és segítőkész emberek segítségével ezt a felvételt is megszereztem. A doktornő a lézert február végére ígérte, de szerettem volna megtudni, hogy több napról lesz-e szó (a szállás végett), és akkor ért a harmadik meglepetés. Karsai doktor magánrendelőjében telefopon közölték velem, hogy sem ott nem rendel, sem a pesti lakásban. A doktornőről és asszisztensnőjéről nem tudtak hírt adni. Teljesen tanácstalan voltam, amikor értesültem arról, hogy talán Dunaszerdahelyen fog rendelni. A szó szoros értelmében nyo/ KÉRJÜK TISZTELT OLVASÓINKAT, HOGY A CSALÁDI KÖR E HETI INTERJÚJÁT I TÁSSAL OLVASSÁK. KÖZLÉSÉVEL CSAK ANNYI A CÉLUNK, HOGY BEMUTASSUK: mozást indítottam. Gondolom, megérti az akkori lelkiállapotomat. Sikerült megtalálnom és megtudnom, hogy lézer még mindig nincs, és akkor úgy döntöttem — nem kis távolságról iévén szó Lőcse és Dunaszerdahely között —, hogy a húgomat kérem meg, mutassa meg a leletet és beszélje meg azt az időpontot, .amikor a kezelést megkezdi, vagy egyáltalán van-e értelme elkezdeni. És akkor ért a már nem is tudom hányadik csalódás, és tiszta szívemből felháborodtam a doktornő viselkedésén, amikor a húgom elmesélte, hogy nem akarta tudni, miről és kiről van szó, még akkor sem, amikor-a saját kezével írt személyi kórlapot a kezében tartotta. Amikor a tolmácsot megkérte, hogy mondja el neki, milyen utat járatott meg velem (gondolva, hogy eszébe jut, kiről van szó), amikor elhangzott a Fatima név, akkor azt mondta, ez Fatima dolga, ö őzzel nem tud mit kezdeni, annyit javasol, hogy Prágában van olyan intézet, ahol szemplasztíkát hajtanak végre ... Fia levelem itt befejezném, talán az eddig leírtakból is kiderülne, mit szerettem volna Önnel tudatni. Tulajdonképpen a keserűség, és egy kérés íratta velem ezt a levelet. Szeretném, ha utánanézne, tulajdonképpen kivel áll itt szemben a velem egysorsú, szeme világáért harcoló ember, gyerek. Mert amíg Pomázon mindenki rendelkezésére állt, addig Dunaszerdahelyen egy terjedelmes papírlapon hirdeti, hogy ö a kancsal gyermekek és fiatalok szemén próbál segíteni. A lézeres kezelést is csak ígérgeti, utolsó értesüléseim szerint őszre. Nagyon sok szülő és felnőtt reménykedett az én környezetemben, gondolom a Nőt olvasók táborából, a rászorulók közül nagyon sokan útnak indultak és indulnak a mai napig. Gondolom, sokan áldják, ha segített, de nem hiszem, hogy én vagyok az egyedüli, aki bar próbáltam magam fékezni, de titokban reméltem (pont az ő kezdeti hozzáállása alapján), hogy valamikor számomra is színes lesz a világ, s hogy csak én csalódtam." —--------------—----- SZÜLLÖ LÁSZLÓ S KELLŐ TÁVOLSÁGTARILYEN IS VAN.
