Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-10-02 / 40. szám

Truman Capote VondéQSzorstst Valamikor réges-régen, lenn a Délvidéken, faluhe­lyen sok olyan ház volt, ahol a gazda felesége úgy terített, hogy szívesen láttak az asztalnál szinte min­den arra vetődő idegent, a vándorprédikátorokat, köszörűsöket és munkát kereső részaratókat a bősé­ges és laktató ebédre. Ki tudja, talán még ma is léteznek ilyen gazdasszonyok. A nagynéném, Mrs. Jennj^i^^j^rter mindenesetre kétségkívül létezik még. -Gyermekkoromban sok időt töltöttem a Carterék farmján, amely akkoriban még csak kis tanya volt, de azóta szép nagy gazdasággá fejlődött. Akkoriban még olajlámpával világították a házat; a vi2et kannában hordták az artézi kútról, fűteni csak kandallókban meg kályhákban lehetett, és szórakozás se volt más, csak amiről a háziak maguk gondoskodtak. Esténként, vacsora után gyakran előfordult, hogy Jennings nagy­bátyám, aki jóképű, erős férfi volt, leült a zongorához és a billentyűkön kísérte csinos kis feleségét,, anyám húgát. Carterék dolgos, szorgalmas emberek voltak. Jen­nings a földet bérelte néhány béresével meg egyetlen árva ló vontatta ekéjével. A ház körüli számtalan teendőt meg a felesége látta el. Segítettem nekik én is: disznót etetni, tehenet fejni, vajat köpülni, kukori­cát hordani, borsót fejteni — szívesen csináltam én mindent, csak egyvalamitől irtóztam és ha nem tud­tam kibújni alóla, behunyt szemmel végeztem el: a csirkék nyakát kitekerni, azt nem bírtam; persze az asztalon aztán már semmi kifogásom sem volt a pipik ellen. Akkor volt a nagy gazdasági válság, de Mary Ida nénérri asztalán mindig bőség volt, legalábbis a dél­ben felszolgált főétkezéskor, amire harangszó hívta be kinn verejtékező férjét meg a béreseket. A harangot megkongatni, azt nagyon szerettem: jóságosnak, nagynak és hatalmasnak éreztem magam tőle. Az asztalon friss zsömle, kukoricakenyér, lépesméz meg csirke, hal vagy mókuspecsenye és vajbab meg fekete bab — ilyenkor fordult elő, hogy a vendégek beállítottak, hívatlanul is. — Hát — sóhajtott fel Mary Ida, ha az útra kitekintve valami fájós lábú könyvügy­nököt pillantott meg felénk bandukolni a Bibliával —, Bibliánk, az már van, úgyse veszünk tőle semmit. Rakjunk föl még egy terítéket az asztalra. A sok hívatlan vendég között, akiket jóllakattunk, volt három, akit sose fogok elfelejteni. Elsősorban is presbiteriánus misszionáriust, aki a pogányok közt végzendő keresztényi szolgálatára gyűjtött a környé­ken. Mary Ida kerek perec megmondta neki, hogy készpénzzel sajnos nem tudunk hozzájárulni az ügy­höz, de nagyon örülnénk, ha megtisztelné szerény asztalunkat. A szegény ördögön látszott, hogy ráfér már egy jó ebéd. Kopott, poros, kifényesedett fekete öltönyt viselt, repedezett bőrű fekete félcipőt meg valami feketés-zöld vásott kalapot, és olyan nyeszlett volt, mint a kóró. Hosszú, vörös, aszott nyaka volt és akkora ádámcsutkája, mintha golyvás lett volna. Soha életemben még ilyen falánk embert nem láttam; három kortyintással felhajtott egy nagy bögre aludtte­jet, egymaga bekebelezett egy tál sült csirkét és hozzá megevett annyi vastagon megvajazott zsömlét, hogy a végén már a számlálást is abbahagytam. De akármilyen habzsolva evett is, mindeközben hajme­resztő történeteket adott elő hőstetteiről, melyeket a vad bennszülöttek között hajtott végre. — Tessék idefigyelni. Egyszer a tulajdon szemmel láttam, ami­kor a kannibálok embert sütöttek, egy feketét meg egy fehéret, nyárson — mint mifelénk a malacot —, aztán meg megették a két szerencsétlent, szőröstül­­bőröstül, minden porcikájukat. Az egyik kannibál azt is elmondta, hogy szerinte nincs jobb a frissen sült újszülöttnél, merthogy azt mondja, olyan az íze, mint a legfinomabb báránynak. Azt hiszem, engem csak azért nem ettek meg, mert úgy gondolták, nagyon rágós lennék. Hogy miket láttam én! Fejjel lefelé felakasztott embereket, szegényeknek már a fülükön spriccelt ki a vér. Egyszer meg megmart egy nagy zöld mamba, a világ legveszedelmesebb mérgeskígyója. Egy darabig szédültem, meg émelygett a gyomrom, de végül is nem haltam bele, erre aztán a szerecsenek azt gondolták, hogy biztos valami isten vagyok, és mindjárt meg is ajándékoztak egy leopárdbőr leber­­nyeggel. Szegény Mary Idának zúgott a feje a falánk hitszó­nok távozása után; állította, hogy legaláb egy hónapig rossz álmai lesznek. A férje azonban így vigasztalta: — Drágám, hát csak nem hitted el neki ezt a halandzsát? Ez úgy misszionárius, mint én. Hazudik, mintha könyvből olvasná. Egyszer máskor meg egy fegyencet vendégeltünk, aki Atmore-ból szökött meg, az Alabamai Állami börtönből, amikor mukára vitték őket. Nekünk persze fogalmunk se volt róla, hogy veszedelmes bűnöző, aki életfogytiglani börtönbüntetését töltötte az ég tudja, hány fegyveres rablásért. Egyszerűen beállított azzal, hogy éhes és enni kért Mary Idától. A nagynéném meg azt mondta neki: — Akkor jó helyen jár. Épp most osztom az ebédet. A csíkos pizsamától akkor már megszabadult, alig­hanem valami szárítókötélről szerzett magának ruhát és hozzánk már overallban és kék munkásingben érkezett. Én nagyon rokonszenves embernek találtam, de nemcsak én, hanem a többiek is; szelíd szeme volt, halkan beszélt, és egy virág volt a csuklójára tetoválva. Amikor bemutatkozott, azt mondta, Banc­­roftnak hívják (és mint később kiderült, tényleg ez volt a neve). Jennings bátyám megkérdezte tőle: — És mondja, Mr. Bancroft, mi magának a munkája? — Hát — felelte-—, épp most keresek valamit. Mint majdnem mindenki manapság. Jó kezem van. Értek mindeféléhez. Magánál nem lenne nekem valami? Jennings így felelt: — Éppenséggel tudnék használ­ni még egy embert. Csak azt nem tudom, miből fizetném. — Én nem kérnék sokat. — De nekem annyim sincs — felelte Jennings. Véletlenül, hiszen ebben a házban ritkán esett szó erről a témáról, a bűnözésre terelődött a beszélgetés. Mary Ida így háborgott: — A Floyd, a szépfiú. Meg ez a Diliinger. Csak úgy szíre-szóra lelövöldözik az embe­reket. Meg rabolják a bankokat, egyiket a másik után. — Hát, az ördög tudja — szólalt meg Mr. Bancroft. — Én nem sajnálom a bankokat. A Diliinger meg igazi nagy koponya, ezt azért meg kell neki adni. Én mindig jókat röhögök rajta, hogy kirabolja a bankokat, elfogni meg sose tudják. — És tényleg fel is nevetett: dohányfoltos volt a foga. — Mr. Bancroft — állt a sarkára Mary Ida —, mondhatom, engem nagyon meglep, hogy maga így beszél. Két nappal később Jennings bement a városba a kis teherautójával, hozott két doboz szöget, egy zsák lisztet meg a Mobile Register aznapi számát. A címoldalon hozták Mr. Bancroft, azaz a „Duplacsö­vű” Bancroft fényképét, mivel a hatóságok ezen a becenéven ismerték vendégüket. Evergreenben fog­ták, el, tőlünk harminc mérföldnyire. Amikor Mary Ida megpillantotta a képet, gyorsan legyezni kezdte ma­gát, mint akit az ájulás környékez. — Te jó ég! — kiáltott fel. — És ha legyilkolt volna mindnyájunkat? — Jutalom volt kitűzve a fejére — mondta Jen­nings savanyú képpel. — Mi meg szépen lecsúsztunk róla. Engem ettől üt meg a guta. A harmadik egy Zilla Ryland nevű lány volt. Volt a házunk mögött nem messze egy kiserdő, ott talált rá Mary Ida; a lány egy kétévesforma, vörös hajú kisfiút fürdetett a patakban. Mary Ida így írta le a jelenetet: — Én láttam meg előbb. Meztelenül állt a vízben és azt a gyönyörű kisfiút fürdette. A parton egy kis vászonruha hevert, mellette a gyerek ruhái meg egy madzaggal összekötött, ócska bőrönd. Nevetett a gyerek nagyokat, meg nevetett a lány is. Aztán észre­vett engem és nagyon meghökkent. Láttam rajta, hogy fél. Megszólítottam, hogy: „Szép idő van ma. Csak kicsit meleg. Biztos jólesik a víz ilyenkor." A lány fölkapta a gyereket és iszkolt vele kifelé a patakból, én meg folytattam: „Nem kell tőlem megijedni- Itt lakom a házban, Mrs. Carter vagyok. Jöjjön, pihenjen meg nálunk." Akkor aztán elsírta magát; kislány volt, szinte gyerek még maga is. Megkérdeztem tőle, hogy mi baj van, kislányom? De nem akart felelni. Közben belebújt a ruhájába és már a gyereket öltöztette. Mondtam neki, ha elárulná, mi baja, talán segíthetnék neki. De ő csak a fejét rázta és azt mondta, nincs semmi baj, mire én azt mondtam, hogy semmi miatt nem szokás sírni. Gyere csak szépen velem, aztán majd megbe­széljük. És hát jött is. Jött bizony. Kinn üldögéltem a verandái hintaágyon és a Satur­day Evening Post egy régi számát olvasgattam, amikor megpillantottam őket az ösvényen; Mary Ida hozta a viharvert bőröndöt, s a mezítlábas leány meg a gyereket a karján. nő 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom