Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-25 / 39. szám
niszter. Úgy takarékoskodott, hogy azt a család soha ne érezze. Ezt a képességét bizonyára még saját versed nagyanyjától örökölte, akinek férje, a módos szőlősgazda tönkrement, de ö az unokákat mindig foszlós kaláccsal és habos kávéval várta. Etetési szenvedélyét pedig anyjától, az én dédnagyanyámtól, aki a családi elbeszélések szerint ugyancsak energikus, kardos asszony lehetett. Amikor bejöttek az oroszok, dédnagyanyám már öreg asszony volt, de még mindig szálfatermetű, egyenes tartású, parancsoló hangú. A lánya üzletében ült, ott vigyázott, amikor bejött egy orosz kiskatona és első dolga az volt, hogy szó nélkül elvett valamit a pultról. Dédnagyanyám, aki akkoriban már nehezen járt és ezért a botját mindig maga mellett tartotta, jót koppintott vele a kiskatona kezére. „Fiam, itt lopni nem fogsz, de ha éhes vagy, gyere hátra, a konyhába, adok enni" — mondta neki szlovákul, mert szinte ragadtak rá a nyelvek, a magyar mellett németül, jeddisül. szlovákul, és valamit románul is beszélt. Úgy látszik, a fiatalemberre is ugyanolyan hatással lehetett dédnagyanyám, mint a környezetére, amely kapitánynak becézte, mert szó nélkül bement vele a konyhába és hagyta, hogy alaposan megrakja a tányérját barátfülével. „No fiam, ha van kamerádod, azt is elhozhatod, annak is jut” — fejezte be a traktálást dédnagyanyám. A kiskatona ebben is szót fogadott, hozta a „kamerádjait", azok pedig hozták hálából a „bábuskának" a lopott holmit. „Jól van, a lányomtól a bajtársaitok ellopták az unokáim stafírungját, hát most majd ebből pótolom" — mondta köszönet helyett dédnagyanyám, aki „kapitány" nevéhez híven kiment a térre, ha ott randalírozó orosz katonákat látott és úgy leteremtette őket, hogy rögtön megjuhászodtak. Engedékeny, békés természetű nagyanyám ilyesmire nem lett volna képes. Ö csak etetett. Etette a náluk elbújtatott két zsidó gyereket és a rokon katonaszökevényt, anélkül, hogy túl sokat töprengett volna azon, mi történik vele és a családjával, ha ezeket a kosztosokat megtalálja egy razzia. Szerencsére, nem találta meg, s így nagyanyám etethette az unokákat meg a dédunokákat is, felejthetetlen és utánozhatatlan ízeket hagyva nekik emlékül. De nemcsak nekik. Amerikából és Svédországból írt levelek áradoztak nagyanyám kosztjáról, remek pogácsái egy milánói múzeumi teremőrben ébresztettek nosztalgiát. Nagyanyám mindig mindenkinek pakolt valami ennivalót, ha útnak indult. így éltem én is két hétig turistaként Olaszországban a pogácsáin. Mást nem is igen ettem, mert a beváltott kevéske líra nem volt elegendő az éttermi kosztolásra. Egyszer a világhírű Breara-képtárban elfogott az éhség, lopva majszolgattam az omlós pogácsát, de bárhogy vigyáztam, morzsák jelezték az útvonalat, amerre mentem. Egy teremör szigorúan figyelmeztetett, hogy tilos morzsázni, ha enni akarok, menjek a szemközti büfébe. Hogy megenyhítsem, elmondtam, nincs pénzem, de a nagyanyám jól felpakolt, most is azt eszem, amit hazulról hoztam. És mit eszek olyan jó étvággyal? — kérdezte. Ó, ezt bizonyára nem ismeri, ez egy magyar specialitás, tessék, kóstolja meg. A teremör beleharapott a pogácsába, majd felkiáltott: „Még hogy ez magyar specialitás?! Már ne tréfáljon, ez olasz étel, úgy hívják, focaccia. Ilyet sütött mindig a nagyanyám, egészen olyan az íze, pedig azt hittem, senki sem tud már ilyet sütni! Ha meg nem sértem, kínáljon meg még eggyel, én cserébe meghívom ebédre." Nagyanyák Nagyanyám ebédlőjét szinte teljesen kitöltötte egy hatalmas, masszív tölgyfaasztal. Tizenkét személyes volt, de ha széthúzták, huszonnégyen ülhették körül. Nagy ünnepeken és nagyanyám nevenapján mindig ki kellett húzni, de sokszor még így is kicsinek bizonyult. Nagyanyám számára minden családi összejövetel boldog alkalom volt arra, hogy etethessen. Ez volt a szenvedélye. Olyankor házi sonka, otthon sütött kenyér, pogácsa, sütemény került az asztalra, irdatlan mennyiségben. Hogy hogyan, mikor készítette ezeket a finomságokat, a mai napig megfejthetetlen titok maradt számomra, mert a vendégváró napok előtt sem volt tapasztalható különösebb sürgés-forgás, felfordulás a háznál. Minden ment a maga rendjén, mint máskor. Emberek, állatok megetetve, a kert és a rózsákkal teli élőkért rendben, a lakás ragyogóan tiszta. És eközben még arra is volt ideje, hogy velünk, unokákkal foglalkozzon. Még ma is tudom azokat a dalokat, amelyeket főzés közben énekelgetett nekünk, és ma az én gyerekeim hallgatják azokat a történeteket, amelyeket ö mesélt. Nem mesék voltak, hanem igaz történetek, olyanok, amelyek vele és a családtagokkal estek meg s amelyek az én gyermekeim számára már legendák. Mint ahogy legenda lett ö maga is, a dédike. Akiről soha nem tudtuk, vajon alszik-e egyáltalán, mert amikor mi lefeküdtünk, még dolgozott, s amikor felkeltünk, már megetette az állatokat, bevásárolt, felmosott, elkészítette a reggelit és a katlanban már forrt a víz a mosnivalónak. Soha nem porolt, nem kiabált, mégis ő volt a ház teljhatalmú ura. Ha pénzről volt szó, nagyapám csak annyit mondott: Ez a feleségem dolga, nálunk ö a financmi-Fotó: Könözsi István na 2
