Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-18 / 38. szám
K. Szaraszvati Ammá A tökéletes feleség Amikor betöltötte a húszat, Dívánkaran Nájar menyasszony után nézett. Pontos elképzelése volt róla, milyennek kell lennie annak a lányak, akit elvesz. Legyen éppen tizennégy éves, bőre színe akár az aranypénzé; dús, hullámos fekete haja érjen a térdéig, arca szemérmesen piruló: még kínos helyzetben is bűvölje el azt, aki rápillant; termete ne legyen öt lábnál magasabb; teste legyen arányos, hajlékony. Ami iskolázottságát illeti, nos. Dívánkaran Nájar egyáltalán nem osztotta azok véleményét, akik szerint az írástudatlan lány méltatlan a feleség szerepére. Micsoda élvezet, ha maga a férj tömheti a gyermekaszszony bájos fejecskéjét a tudomány bölcsességével és a kultúra értékeivel! Messzi van már a zsenge ifjúkor, Dívánkaran Nájar régóta középkorú férfinak mondhatja magát, hajába imitt-amott ősz szálak is vegyülnek, de a leendő feléseg iránti igényei mit sem változtak A tizenötödik évüket betöltött lánykákra már úgy tekint, mint vénséges vénlányokra. Ha a lány bőrének színe nem olyan, hogy beleolvadna az arany ékszer ragyogása, akkor varjúszínünek nevezi. Ami pedig az olyan lány erkölcsiségét illeti, aki négy osztálynál többet járt — nos, annak erényei felöl kétségei vannak. Amikor Dívánkaran Nájar még college-ban tanult, sohasem értette barátait, akik majd kibújtak a bőrükből, hogy évfolyamtársnőik kegyeit elnyerjék. Divánkaran Nájar maga sohasem udvarolt ezeknek a lányoknak, csaknem annyira lenézte őket, mint az utcalányokat. „Hogyan van merszük — csodálkozott —, hogy férfikíséret nélkül az emberek között mutatkozzanak! A nőiesség akkkor elbűvölő, csak akkor igazi érték, ha rejtve marad az avatatlan szemek előtt!" Egyszer Dívánkaran Nájar mégis „kapcsolatba került" egy iyen semmibe vett leánnyal. Kerékpáron haladva elütött egy bámészkodó elsős lányt a college-ból. Az összeütközés következtében mindhárman — ö, a lány és a kerékpár — földre kerültek, a porba. Dívánkaran Nájar tápászkodott fel először. Természetesen meg sem fordult a fejében, hogy elnézést kérjen attól, akit elütött, vagy segítsen neki felállni. Sőt miközben a vézna lányka kapálózott, hogy valahogy felkászálódjék az úttestről, gúnyosan meg is jegyzte: — Hogyan, aranyom, hogy ilyen bonyolult és veszélyes módot választottál ? Itt az úton, s ráadásul fényes nappal, ragyogóm! Inkább a fülembe súgtad volna, s magam megyek este, ahová parancsolod. Vagy talán nem vagyok gentleman ? — Nővérkéid bizonyára efféle ipart űznek, s te mindenkit őutánuk ítélsz meg — mondta megvetően a kislány, s könyveit felszedve továbbment. — Micsoda lány! — gondolta szomorúan Dívánkaran Nájar. — Éghetne a képe a szégyentől, s ő még visszavág! A szemét kellene lesütnie, ha férfival találkozik, ő meg, a szégyentelen, még mórikálja magát! Valahogy úgy adódott, hogy hősünk barátja. Rámán Kurup, nem sokkal a történtek után nősülni készült. Amikor Dívánkaran Nájar megtudta, hogy Rámán menyasszonya szintén college-beli lány, minden módon nő 14 megpróbálta lebeszélni a barátját. Efféle szónoklatra ragadtatta magát: — Ide hallgass! Hová lesz a házasság titokzatossága és szentsége, ha a feleség úgy tekint a férjére, mint földi halandóra, és nem mint istenre?! Meg tudja-e őrizni erényét a feleség, ha maga is nem Szítá-dévíhez hasonlatos? Avagy csak nem feltételezed, hogy a te művelt feleséged majd isteni kinyilatkoztatásnak fogja elfogadni férji akaratodat? Majd azt mondja, hogy azt csupán te akarod — hogy az csak olyan butaság és hülyeség, amilyen már százszor elhangzott Amerikában, Európában, vagy ha ez kevés, Oroszországban is! És te majd eltűröd mindezt? Gondolkozzál csak! Úgy érezheted majd ilyen művelt, tudálékos hitves mellett, hogy te mágus vagy, varázsló, aki az ismeretlen, gyönyörűséges világra nyitod elméjét? Elleben gondold meg, micsoda lélekemelő áldás mindezzel megajándékozni egy ifjú, naivan-hálás, szégyenlős leányt! Áll előtted törékeny-gyöngén, gyámolitásra váróan, szinte elolvad a boldogságtól, ha megcirógatod ... Ó, micsoda élvezet is az! Légy áldott, mindenható, aki e kegyet adod nekünk! De mit várthatnál egy olyan nőtől, aki hozzászokott a férfitársasághoz, aki barátaiddal zavart pirulás nélkül társalkodik? Az ilyen növel való házasság megnyomorítja az életet! Hallgass rám... Dívánkarán Nájar beszédének ezen a pontján barátja kihúzta az íróasztalfiókot, kivett egy csomag esküvői kártyát, és azok megcímzésébe fogott. Bár a lakodalomban mindenki ott volt, az egész college, még a szolgák is, Dívánkaran Nájar visszautasította a meghívást. Szobájában maradt, ahol az elnéptelenedett diákszálló szokatlan csendje kiváló alkalmat kínált neki, hogy élőbben és világosabban képzelje el a magának való menyasszonyt... Másnap Dívánkaran Nájar hajnalban ébredt, s mint szokta, meggyújtotta a petróleumfözőt, hogy elkészítse a kávéját. Letette a poharat az ágya melletti asztalkára, aztán újra ledőlt, beburkolózott a takaróba, és apró kortyokban iszogatta a kávét. Megszokott reggeli szertartása volt az „ágyban kávézás". Miután elfogyasztotta az „ágyban kávét", átengedte magát az édes álmodozásnak arrol, hogy milyenek is lesznek majd az ébredés órái jövőbeli, már nős életében. Akkor nem lesz majd olyan nevetséges része ennek a reggeli ceremóniának, hogy neki magának kell előbb felkelnie és saját kezűleg megfőznie a kávét, hogy visszafekve szertartásosan megihassa. Ha majd megnősül, minden másképp lesz. Reggelente a hitvese csuklóin csilingelő karperecek ezüstös hangja fogja ébreszteni: gyöngéd, kedves arc, elbűvölően szégyellős mosoly és szelíden lesütött szempillák — ez lesz az első, amit egy varázslatos, mámorítóan gyönyörű szavakkal teli éjszaka után ébredve megpillant... És az „ágyban kávézás" valódi ágyban kávézás lesz: lótuszkacsók nyújtják majd a poharat, s miközben lustálkodva iszogatja, még érzi a friss, fiatal test ízét-melegét... Ó, ez nem is kávé lesz, hanem amrita, a halhatatlanság isteni itala. Dívánkaran Nájar egyre kevesebbet törődött vele, valóságos-e látomásainak álomképe. Ábrándvilágban ólt. Mint szeme fényét, úgy óvta szüzességét és erényeit — azért, hogy Neki ajándokozhassa. Elszunynyadva milyen gyakran képzelte, hogy éppen most simítja félre alázatosan álldogáló neje homlokáról az odatévedt hajfürtöt, mire zavart, de jóságos és tiszta arcocska bukkan elő ... Dívánkaran Nájar szokatlan érdeklődést tanúsított mindenféle női holmi iránt, lett légyen az blúz vagy ékszer. Az újdonságot jegyzetfüzetébe le is rajzolta, a készítő cég nevét is felírta. Olyan szakértelemmel igazodott el a kabátkák világában, mintha feleségének kellene választania. Egyszer, régen, még keresgélései hajnalán, Dívánkaran Nájar talált egy igényeinek minden tekintetben megfelelő jelöltet. A karácsonyi szünidő alatt történt, amikor hazautazott szülőfalujába a college-ból. És otthon, az elemi iskola kapujában Dívánkaran Nájar megpillantotta Kaljáníkuttít. Állt és bámulta, lába az örömtől földbe gyökerezett. Rögtön elhatározta, hogy elveszi feleségül. Elhatározásában akkor sem ingott meg, amikor megtudta, hogy a lányka apja alacsony rangú állami hivatalnok, s Kaljánikuttí a legidősebb lánya, de van még otthon egy fészekaljnyi belőlük. Mit számít a gazdagság? Miféle erényre volna még szüksége egy nőnek, ha már rendelkezik a legfőbbel — szépséggel és szerénységgel ? Amikor Dívánkaran Nájar háztűznézőbe ment, Kaljáníkuttíék házában úgy fogadták, mint egy rádzsát. A találkozást úgy szervezték meg. hogy az az égilakókat is megszégyenítette volna. És íme, elérkezett a nagy pillanat, amikor az atya kézen fogta Kaljánít, aki addig anyjának segített a konyhában, bevezette a szobába, és bemutatta Dívánkaran Nájarnak. Ez volt az első leánynéző a lányka életében, először vette őt vőlegényjelölt szemügyre, mint valami árut. A kíváncsiság legyőzte zavarát. Az ételekkel-italokkal roskadásig rakott asztal mellett álló Kaljání ici-picit felemelte fejét, és lopva vőlegényére pillantott. Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte Dívánkaran Nájart ez a tekintet, hiszen már teljesen abban a hitben ringatta magát, hogy sikerült rálelnie lelkében dédelgetett álma megtestesülésére. A szemérmetlen! A feslett! A ledér! Mit várhat egy olyantól, aki tizennégy éves korában nem szégyell egy ismeretlen férfi szemébe nézni! Dívánkaran Nájar még a látszattal sem törődött, hozzá sem nyúlt a feltálalt finomságokhoz. Felállt és elrohant. Igaz, amikor két hónappal később hallotta, hogy a lánykát hozzáadták a járásbíróság sánta őréhez, mélyet sóhajtott. No, nem azt sajnálta, hogy ö visszautasította, hanem a lányka szemérmetlenségére gondolt. így aztán Dívánkarán észre sem vette, mint múltak-szálltak felette az évek, s hogy a tizennégy évesek tizennyolc, húsz-, huszonnyolc évesekké lettek. De a tükör előtti készülődésnél, piperószkedésnél maga sem érzett többé elégedettséget külsejét illetően, inkább bizonyos csüggedést. A régi időkben csupán
