Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-09-18 / 38. szám

tot is. Csak most meg más ám a baj. Mezőgazdasági üzemeinknek jócskán megcsappant a pénze s a jövőjük is annyira bizonytalan, hogy senkinek sincs kedve és bátorsága drága gépekbe fektetni a pénzét. Talán majd jövőre ... így többnyire csak jó érzéssel állapították meg, ha akarnák és lenne pénzük, meg­vehetnék. Mert megnyíltak a so­rompók, nincsenek már csupán a hazai gépekre utalva. S azt nem­csak a mezőgazdasági üzemek ve­zetői, hanem a hazai gépeket gyár­tók is tudatosították, hogy abban a pillanatban, amikor a korona kon­vertibilissé válik, többségük „cso­magolhat", mert a külföldi gépek minőségével nem vehetik fel a ver­senyt. Azt is meg kell azonban mondani, hogy a harmincöt külföldi kiállító — főleg gépeket, berendezéseket kí­náltak — nagyobb üzletkötéssel számolt, mint amilyenre sor került. De még így sem csalódtak, mert látták az érdeklődést és vele szem­ben álló hiányt. Az üzletkötés tehát csak idő kérdése. S az sem mellé­kes, hogy a nyitrai kiállításra a szomszédos országokból is jöttek szép számmal, főleg magyarok és osztrákok, akik hamar megállapítot­ták, hogy az itteni vásárlás előnyö­sebb az otthoninál. Sőt akadt több olyan szovjet vállalkozó is, aki nem a közeli Ukrajnából vagy a Balti-or­szágokból jött, hanem a hatezer kilométernyire lévő Novoszibirszk­­ből. Ez pedig arra vall, hogy a cseh-szlovák termelők előtt is ki­nyílnak a kapuk; persze a minőség és szerviznyújtás terén ugyancsak fel kell kötniük a nadrágot, hogy a nyugati partnerek mellett verseny­­képesek maradjanak. Ami új és reménykeltő volt az idei Agrokomplexen, ez ennyivel talán ki is merült. Mert az élelmiszer-pavi­lonok számomra csak bosszúságot szereztek. Még szemüveggel is csu­pán azt láttam a vitrinekben, amit már jó pár éve ismerek. Az üzemek helyében én, ha nincs új termékem, nem jövök a kiállításra, mert ugyan­csak szégyen olyan terméket bemu­tatni, amit öt-hat éve gyártok, még­ha az üzletekből hiányzik is. Mert az is igaz, hogy az itt kiállított sajtok, joghurtok, más tejtermékek például évek óta ismerősek, de csak a kiállí­tásról! Az üzletekben hírük sincs. Akkor meg minek idegesítik vele itt évről évre az embereket? Minek húzogatják a fogyasztók orra előtt a mézesmadzagot, ha nem képesek a keresletet kielégíteni? A kérdést a sajtóértekezleten feltettük a pozso­nyi Milex képviselőjének is, amire megint a szokásos választ kaptuk: nem rendelik meg termékeinket az üzletvezetők. Amióta pedig fele­melték a tejtermékek árát, néhány gép kapacitásának kihasználása is egyharmadára csökkent! Vagyis ők ellátnák a piacot, ha lenne rá igény. A húsfeldolgozó üzemek tárló­iban sem lehetett sok újdonságot látni. Az üzemek képviselői nem nagy örömmel fogadták az újságí­rókat. Mit felelhetnek olyan kérdé­sekre, amelyekre még maguk sem tudják a választ?!... A vállalatok felbomlása, a termelési program átalakítása, a vezetők állandósítása, az árak alakulása — olyan döntő kérdés, mely nélkül nem lehet előbbre lépni. Amíg mindez nem tisztázódik, nemcsak lassul a ter­melés, hanem néhol teljesen le is áll. Ilyen feltételek mellett pedig nehéz inovációról, új termékekről beszélni... A kassai kelet-szlová­kiai baromfifeldolgozó üzem, amely Cseh-szlovákiában a legtöbb — évi 6 000 tonna — pulykahúst dolgoz­za fel, csak reménykedik; „Mindent megteszünk annak érdekében, hogy áruszállítóinkkal és termékeink vá­sárlóival minél előbb megegyez­zünk a pulykahús és a belőle ké­szült termékek áraiban". Ez bizony nagyon fontos, mert hiába egészsé­ges a pulykahús, az ára olyan, hogy nem tudjuk megvenni. Járjuk a kiállítótermeket és bosz­­szankodunk. Vagy azért, mert sem­mi újat sem látunk, vagy mert még a régi terméket sem kapni az üzle­tünkben, vagy mert olyan magas az ára, hogy számunkra elérhetetlen. Az árak a pavilonokon kívül sem hagyták nyugodni a látogatókat: a frissítők, ennivalók olyan áron kerül­tek a tálcára, hogy az embereknek elment az étvágya tőle. Konkrétan annak a bácsinak is, aki előttem állt sorban. Darabka kolbászt kért egy szelet kenyérrel. A fiatal elárusítónö elébe dobta a tálcát és vele együtt az árát is. Harminc korona harminc fillér. A bácsi elvörösödött, nagyot nyelt, majd csak ennyit mondott: „Köszönöm. Tartsa meg magának!" És tovább ment. Hasonló érzéssel távoztam én is a kiállításról. Még az sem segített rajtam, hogy láttam, mennyire örül­nek” a gyerekek a gözmozdonyos vasútnak, vagy a régen elfelejtett háziumunkák — gabonacséplés, kenyérsütés, vajköpülés — látvá­nyának. Én mást vártam. Azt, hogy jobb kedvre derít, nagyobb remé­nyekre biztat, világosabb perspektí­vát nyújt. Talán majd jövőre . .. H. ZSEBIK SAROLTA Üdítőkből már van választék. Az ára miatt azonban nem sokat ihatunk belőle... Tejtermékek, amelyeket már régen ismerünk. Sajnos, csak a kiállításról. KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI

Next

/
Oldalképek
Tartalom