Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-18 / 38. szám
'szülőfalum földrajzi neveit verselem meg: a mai újságban jelent meg az első, nézd meg! — és máris búcsúztunk. Fönt a szerkesztőségben ott az újság, s benne az első darab Diósförgepatony verses földrajzából. íme, két rövid részlet a MISEÚT című versből: Olyan volt az a nap, mint egy álom. Most mégsem álmot, hanem valóságot írok: néhány — ismeretlen dramaturg által „megtervezett", megszervezett — pillanatról szólnék, miközben tudom, hogy nem fognak — mert nem akarnak? — történetté összeállni. Antitörténet? Igen. Vagy inkább egy nagy utazás kicsiben. (Miniben, ahogy többen is mondanák.) Két embert kerestem már hetek, hónapok óta: ment levél is, távirat is, a válasz viszont akadozott, vagy — többekkel szólva — negatív volt. Végre jött az üzenet, hogy menjek, ott lesznek, várnak Pozsonyban. Egy könyvtervvel indultam, de most mégis egy másféle tervet — Ág Tiborét — kell felemlegetnem, aki — mint oly sokszor már eddig — kísérőm, segítőm volt ezen az úton is. Azért az ő tervét emlegetem, mert az egyik „fölbújtó" (a (főfölbujtó), azt hiszem, én voltam. De ez már régen volt. Vagy öt éve, hogy leadott a Kiadónak egy tervet a szlovákiai magyarság népdalkincsét bemutatókönyvsorozat kiadásáról. (Hasonló lenne az Új-vidéken megjelenő, jugoszláviai magyar népzene tárához. (Azóta többször előhoztam már, hogy mi van azzal a sorozattal, de ezzel mindig mérges embert „teremtettem", mert soha válasz nem érkezett, akárhányszor érdeklődött ott. Azóta nyugdíjba ment Ág Tibor, de most is ezen, a saját gyűjtésén dolgozik: elsősorban lejegyez, rendszerez és leltározza a hatalmas anyagot. Ezt nem kiadni — több, mint bűn! Most újra írt, telefonozott, és ami öt év alatt nem, az fél óra alatt elintéződött. Dehát nem is erről akartam beszélni, ezt örömmel mondtam, hanem néhány véletlen találkozásról. S mert. az utcán akadtam össze Dobos Lászlóval, ez is oda tartozik, ráadásul meg is rémitett. Talán mert fotós vagyok, mindenkinek vizsgálom, figyelem az arcát. Dobos László arca bizony gyűrött, meggyötört volt. Később kiderült, nincs semmi baja, de mérhetetlen sok munka szakadt reá: ezer számra maradtak ott olvasatlan kéziratok, válaszolatlan levelek, s ráadásul soha nem látott munkába kezdtek, s évente ötven könyvet szeretnének kiadni. De hogy csodálkozásomat illusztrálni tudjam, álljon itt egy régi, 13 évvel ezelőtt készült fotó: mennyivel több nyugalom az arcon, s mi az a várakozás? Három regénye megjelenése után vagyunk, s alighanem a HÓLEPEDŐ épp akkor íródik. Azt nézi, figyeli talán, miközben a miniszterségéről kérdezzük. Azóta bennem ez az arc él, s amikor találkoztunk a Mihály-kapu közelében, a Kiadó előtt, bizony megrémültem, — Mindjárt jövök — mondtam és tíz perc múlva már visszafelé is tartok, amikor a Diéta előtt ismerős arc tűnik fel. Levesszük a napszemüveget, és üdvözöljük egymást Koncsol Lászlóval. Valóban kétperces beszámoló következett arról, ki hogy van és mit csinál? — Most a „Miseút, Miseút, sík, rövid és egyenes, gyalogos és kerekes: Szent Mihál falvába fut. Ezt taposta Szenei Molnár 1614-ben, október hó derekán, s benne zúgott minden zsoltár. Szentmihályfán megaludt, innen szállt be Samariába ... Mennyi cél és mennyi láb verte itt az út porát Szent Mihálytól Szent Mihályig, ezer évig s még vagy százig ...! Óvjon Isten, Miseút!" Talán 8—10 éve találkoztam itt, épp a Kiadóban Koncsol Lászlóval. Előző nap felmondott, hogy .ide jön dolgozni szerkesztőnek, de valami felsőbb sugallatra az ígéret ellenére néhány perce közölték vele, hogy mégsem kell! Azért írom le, mert mostanában velem történt ugyanez. Talán ezért is jutott eszembe ez a régi kép. Amikor bementem Dobos Lászlóhoz, az igazgatói szobában többen ültek. Itt volt Nagy Jenő is, akivel én most találkoztam először. „Ő készítette Kodállyal Antitörténet, szívzörejjel
