Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-11 / 37. szám
viselkedését; hogy a szempillája se rezdült, amikor a kötél a nyakába került, s mielőtt megszorulhatott volna, a százados még elkiáltotta magát: Ewiva l'ltalia! — Ugyanaznap végeztek ki egy másik irredentát, a roveretói dr. Finzi főhadnagyot. Az itáliai doktor békeidőben cs. kir. törvényszéki tisztviselő volt, s ebben a minőségében interveniált egy ítélettel kapcsolatosan, melyet Lang úr Roveretóban egy Nathan nevezetű fiatal malomtulajdonoson hajtott végre, akit rablógyilkosságban találtak bűnösnek. Később azután Finzi doktor hoszszasan elbeszélgetett Lánggal, élményei felől éredeklődött, ismerkedvén ekképp az igazságszolgáltatás leggyakoriatibb gyakorlatával. Azt bizonyára nem is álmodta, hogy egyszer még maga is Lang kezére kerül. De amikor így történt, nyomban felismerte. Lang két nappal a kettős erős kísérettel vezették a cellájából az utolsó kihallgatásra. — Itt van Lang, a bécsi hóhér! — kiáltotta barátjának Battistí. — Már láttam! Régi ismerősöm! — Ez volt a két mártír utolsó beszélgetése ... Lang úr ezt büszkén említi, mutatja a hadügy „marsrutáját", a költségszámlát, a bizonylatokat. Battisti kivégzéséért öszszesen ötszázhatvan koronát számolt fel. — Akkoriban Battisti kötelének darabjai igen keresett emléktárgyak voltak Trentinóban; de hát, persze, svindli volt az egész. Nem bocsáthattám én áruba azt a kötelet, fölesketett állami alkalmazott létemre! No persze, a segédeim, azok mindenféle kötelet eladogattak így... épp csak az igazit nem. „Battisti kötele" legalább húsz méter hosszúságban kelt el. De az igazit, azt nálam láthatja, odaát van a lakásomon. Lang úr behoz egy fekete utazótáskát. Újságkivágások vannak benne, halálos ítéletekről, oly személyekéről, akiknek kivégzése, véleménye szerint, rá vár; és Lang úr elsősorban azért gyűjti ezeket a tudósításokat, hogy ha majd ott tart a dolog, elolvashassa, miért is érdemel halált az illető. Az egyik újságban öles betűkkel ez áll; „Dr. Kramárt és dr. Raáínt kötél általi halálra ítélték ..." Egy másik focim: „Halálra ítélték Friedrich Adlert!" A hóhér közben előszedte már a táskából a fekete cérnakesztyűt, melyet — a fekete öltöny kiegészítőjeképp — minden kivégzésen visel, a szíjakat, melyek a bitó alá vezetett gonosztevő vállára kerülnek, meg a fekete selyemzsinórt, amellyel a kezeit kötözik össze. Megmutatja azt is, hogyan szappanozzák a kötelet, aztán egy acélhorgot odaszorit két szekrény közé, áthúzza rajta a kettős hurkot — ezúttal valóban Battisti kötele az —, és szívélyesen a nyakamat kéri. Köszönöm, gyalog is kitalálok! M int arra az olvasó bizonnyal a legkitűnőbben emlékezik. Edmond Dantest, a későbbi gróf Monte- Christót egy becsvágyó kollégája megrágalmazta, féltékeny vetélytársa feljelentette, és egy karrierista államügyész bebörtönöztette, így került hősünk a Marseille melletti If várának kazamatáiba ott azután egy föld alatt járat révén, melyet egy cellaszomszédja, Faria abbé sokéves kínlódással ásott, Dantes megismeri egy kincs titkát, azután a szabadságot is megint, lévén hogy az elhunyt pap helyett magát varratja be a zsákba, melyet a „hullával" a tengerbe vetnek. Nem igaz, hogy valaha is élt volna Edmond Dantes, akiből Monte-Christo grófja lett, valótlan az egész feljelentési história, sosem létezett sem Faria abbé, sem az a kincs, kitalálás (és giccs) a kiszabadult rab terjengős bosszúterve. Igaz viszont, félelmetesen igaz a vár, benne a pincebörtön pokla, és Alexandre Dumas borzongva nézte If várának rémtömlöceit, s mint a Bastille egyik ostromlójának fia megpróbálta elképzelni az itt élők iszonyú sorsát; s egy szűk lyuk, két cella közt, ez adta regényének, a világirodalom legolvasottabb könyvének alapötletét — s ha tréfásan úgy mondják néha, hogy az ágyúkészítéshez csak egy lyuk kell, melyet akkor már könnyű dolog fémhengerrel borítani, bizony, a lehető legkomolyabban ez volt az író receptje, „a lyuk köré" írta könyvét... Látta ezt a lyukat, melyet egy elevenen eltemetett ember vájt, hogy a másik élő halotthoz jusson, látta a tengerzajos, szélnyögette kopár mészköszigetet, látta a könyörtelen falakat és a sötét boltíveket, a rácsos töréseket, látta a helyet, ahol a múlt oly sok ismert, hires elítéltje keserves kínok közt raboskodott, reménytelenül, és akkor elkezdte mesélni egy fogoly életét, valakiét, aki sosem létezett ... És ennek a fantomnak a kedvéért, az ő emlékére hajóznak át az emberek tömegestül a szigetre, hadd látnák, hol is élt drága regényhösük, eszményképük a mozivászonról. Borzongva állnak cellája előtt, mely az övé ugyan sosem volt, és csak úgy mellesleg, hiszen megfizették a belépődíjat, s a gyertya még nem égett le, benézegetnek a többi cellába is, és tapasztalják, hogy Franciaországnak volt még egy Bastille-ja, itt a Földközi-tengeren, s ez a várbörtön mintegy ama lerombolt helyett is jól helytállt. A regényíró visszakalauzolja hősét a beteljesült bosszú után az egykori cellába — ez már szintén csak amolyan látogatósdi, hiszen az 1830-as júliusi forradalom óta nem börtön már e vár, jöhetnek szemlélésére a kiváncsiak. Azt azonban sem Dumas-pere, sem gróf Monte-Christo nem álmodhatta, hogy e borzadályos helyeken még kényszerlakók fognak egyszer megint szorongani: méghozzá 1919-ben, igen, ily kései esztendőben is! Az ismét régi rendeltetésének megfelelően üzemeltetett If vára „adott szállást" az első világháború idején a német és osztrák civil foglyoknak. Három és fél évszázadon át dugdosták ide azokat, akik egyház, király vagy állam ellen mukkanni mertek, és közülük csak nagyon kevesen jutottak vissza az életbe ebből a sziklasírból. Az első rabot, a csodatévő Alberto del Campót maga az inkvizíciós törvényszék hozta ki innét, hogy a nép autodaféval szórakozhasson: 1588 karácsonyának napján Aix-ben megégették a hamis abbét, szeretőjét, Margarita Sachsttit pedig megkorbácsolta a hóhér. Mezítelenül, szintén népszórakoztatásul. A Richelieu bíborossal szemben tanúsított ellenzéki magatartásáért If várába zárt marseille-i kereskedő, Bemardot találta fel a bűnügyek történetében azt a módszert, amellyel a legkétségbeesettebben kurtítható meg a fogság, igaz, a legtöbb lelki erőt is ez a testi gyöngülés, az éhségsztrájk követeli; önkéntes, gyötrelmes böjtölésének tíz napja alatt egy darab szénnel és a saját vérével írta fel a falra, miféle kínokon ment át, és a tizennegyedik napon holtan rogyott össze. Jeles és nevezetes urak vonultak be ide az idők során, az úgynevezett „cahots"-lakásokba, Így például a lengyel Kázmér herceg, aki a spanyolok oldalán óhajtott volna harcolni, bár fivére, VII. Ulászló király fegyverbarátsági egyezményt kötött XIII. Lajossal; hajószerencsétlenség vetette partra Kázmért, árulás révén került francia fogságba, s akkor már egyenes út vezetett ezekbe a kazamatákba — jeles szándékát mindhalálig a Földközi-tenger háborgó hullámai locsolgatták eztán. Még fenségesebb királyi fivér volt a vasálarcos férfi, akinek titka túlélte halálát; őt a párizsi Bastille kormányzója, Cinq-Mars úr személyesen kísérte ide 1686-ban; első emeleti cellája magasabb boltozatú, tágasabb, mint a többi, de ugyanolyan hideg, csupasz és nyirkos, és a Louvreben s Versailles-ban bizonyára jobb lakás esik — se kastélyok alighanem őt illették volna. S ha itt egy fantázia szülte gróf, a híres Monte-Christo bosszútervet forralt — egy igazi fogoly, egy hús-vér gróf valóban bosszút is állt. Könnyelműségből csinált adósságaiért került ide 1774. augusztus 23-án Honoré-Gabriel de Riqueti, comte de Mirabeau. Később beszámolt sorstársairól, akiknek bűne igen sokszor csak annyiban állt, hogy volt egy szép feleségük vagy leányuk, akivel egyik-másik hatalmasság zavartalanul akart éldegélni. If várában irta Mirabeau az „Esszé a despotizmusról" című pamfletjét; a forradalom egyik leghatásosabb előhírnöke lett ezáltal, s az események élén is ott találjuk aztán, és ezek az események megnyitották a sziget kazamatáinak ajtaját — hogy Napóleon uralkodásának idején újabb áldozatok kerüljenek ide. Dezertőrök, merénylők, royalisták, kémek, zendülők és frondeufök voltak az új lakók, poroszlók és csendőrök kísérték őket a bárkákon, hogy azután az első restauráció első napján kiszabaduljanak, azután a Száz Nap első napján ismét a szigetre kerüljenek; s akkor a második restauráció első napja újfent bonapartistákkal töltötte meg a kazamatákat. így tévelyeg s őrjöng örökkön-örökké az igazságszolgáltatás. az igazság az. hogy csak a politika szolgája. Ma ez, holnap az a hatalom határozza meg, mi jogos, mi nem. Aztán tehetetlen öklök verhetik a vasajtókat, győz az erőszak. Azaz; győz az igazság, mert — mint a mondás tartja — mindig az az igazság, ami győz. Összeesküvéseket, szökési kísérleteket If várában halállal büntettek. Az egyik rab leüti a porkolábot — felakasztják. A másik a ciszternába veti magát, mely a tengerfenék alá nyúlik, az édesvíz rétegébe. Valahány hullámcsapás, annyi nyögés a porózus sziklákból — mintha rég elhalt sóhajok élednének bennük újra. A júliusi forradalom megszünteti a szigetbörtönt, ám az 1848-as forradalom leverése után egy nap 261 rabot hoznak ide, csaknem mindegyikük odavéste a nevét a terasz egyik kőlapjára; az 1851. december 2-i államcsíny — „Louis Bonaparte Brumaire 18-ája" — lefogott köztársaságiakkal tölti meg If várát, az 1871-es kommün után 513 fogoly senyved a kazamatákban, köztük nők, és a legtöbbjüket halálra vagy száműzésre ítélik. (Itt hal meg a guillotine alatt Gaston Crémieux is.) Aztán arabok költöznek ide, mert részt vettek az algíri felkelésben; és az 1914— 1919 között Ifbe internált civil németek és osztrákok Monte-Christo gróf első és utolsó utódai itt a huszadik században — egyelőre. nö 15
