Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-24 / 30. szám

Hemingway

AHOGY A KUTYA VEZETI A VAKOT...

— No és akkor mit csináltunk? — kérdezte a férfi.

A lány megmondta.

— Ez a rész nagyon homályos. Sehogy se tudok visszaemlékezni rá.

— Arra emlékszel, amikor ott hagytuk a szafárit ?

— Arra kellene. De nem tudok. Az asszonyokra emlékszem, ahogy korsóval a fejükön mennek le a forráshoz vízért, meg a vadlibákra, amint a toto vízbe riasztja őket. Emlékszem, milyen nesztelenül vonultak, hol le a partra, hol megintfelfelé. Erős dagály volt éppen, sárgán sorakoztak a homokzátonyok, a tengerár a távoli sziget mentén húzott el. Állandóan fújt a szél, és nem voltak legyek, sem moszkitók. A háznak teteje is volt, és cementből padlója, és a tetőt tartó gerendák közt egyre csak zúgott a szél. Napközben kellemes, hűvös idő járta, s éjszakánként is hűvös volt.

— Hát arra emlékszel, mikor az a nagy hajó

közel jött a parthoz, s aztán megfeneklett apály idején ? \

— Persze, hogy emlékszem. A legénység csónakba ült, kievezett a partra, és megindult az ösvényen felfelé. Hogy megijedtek tőlük a vadlibák, de még az asszonyok is!

— Aznap történt ez, hogy azt a sok halat fogtuk, de haza kellett jönnünk, mert rosszra fordult az idő.

— Erre is emlékszem.

— Ma jól emlékszel mindenre — mondta a lány. — Csak nehogy túlzásba vidd.

— Kár, hogy nem mentél el a géppel Zanzibárba — kezdte újra a férfi. — Árra, felfelé tölünk, volt alkalmas hely a parton a leszállásra. Egész kényelmesen leszállhattak és magukkal vihettek volna onnan.

— Zanzibárba bármikor eljuthatunk még. De ne erőltesd annyira az emlékezést. Akarod, hogy felovassak neked? Az öreg New Yorker-ben mindig akad valami, amit még nem olvastunk.

— Nem, kérlek, ne olvass — vágott közbe a férfi. — Inkább mesélj. A régi szép napokról.

— Akarod, hogy elmondjam, milyen idő van odakint ?

— Esik — mondta a férfi. — Tudom, hogy esik.

— Zuhog — válaszolt a lány. — Nemigen akad ma turista, aki kimerészkednék ebben az időben. Csúnya szél fúj, lemehetnénk a tűz mellé üldögélni.

— Lemehetünk. Már egyáltalán nem törődöm ezekkel itt. Szeretem hallgatni, ahogy beszélnek.

— Némelyik elviselhetetlen — szólt a lány. — De akadt köztük néhány egészen rendes ember is. Úgy látom, azok a legrokonszenvesebbek, akik Torcellóba készülnek.

— Igazad van — hagyta helyben a férfi. — Ez még eszembe sem jutott. Pedig semmi érdekeset nem láthatnak addig, amíg ilyen rendesek.

— Készítsek valami italt? — kérdezte a lány.

— Tudod, hogy mennyire hasznavehetetlen ápolónő vagyok. Nem szoktam meg az ilyesmit, és tehetségem sincs hozzá. De jó italt tudok készíteni.

— Hát akkor igyunk.

— Mit szeretnél?

— Mindegy — felelt a férfi.

— Várj csak, lemegyek és hozok valami meglepetést.

A férfi hallotta, ahogy az ajtó nyílik és becsukódik, hallotta a lány lépteit a lépcsőn, és arra gondolt: rá kell vennem, hogy utazzon el egy időre. Ki kell találnom valamit, hogy rábírjam. Valami ügyes ötlettel kell előállnom. Én most már egész életemre ilyen maradok, és mindig ki kell majd találnom valamit, hogy ne rontsam el és ne tegyen tönkre az ö életét is. Olyan szépen viselkedik, pedig nem arra van teremtve, hogy szépen viselkedjék nap nap után.

Aztán ismét hallotta a lány lépteit a lépcsőn, és megfigyelte, mennyire más a járása most, hogy két poharat hoz, mint mikor üres kézzel ment le. Hallgatta, hogy dobol az eső az ablaküvegen, és beszívta a kandallóban égő bükkfahasábok illatát. Mikor a lány belépett, a férfi kissé túl hamar nyújtotta ki kezét az italért. De aztán kitapintotta a hosszúkás, hűvös poharat, körülfogta ujjaival, és érezte, hogy a lány is fogja a poharat.

— Felfedeztem itt a mi régi italunkat — mondta a lány. — A Campari and Gordont, jéggel.

— Nagyon jó érzés tudni, hogy te olyan lány vagy, aki sohasem mondaná, hogy „holtpontra jutottunk".

— Sohasem mondanék ilyesmit — válaszolt a lány. — Mert egyszer valóban „holtpontra jutottunk".

— „Mindig szilárdan állunk a lábunkon, ha döntésre kerül a sor" — idézte a férfi. — Emlékszel, amikor megtiltottuk egymásnak ezeket a frázisokat ?

— Ez akkortájt történt, amikor még megvolt az oroszlánom. Ugye, milyen aranyos kis oroszlán volt ? Alig várom, hogy viszontlássuk.

— Magam is szeretném látni — mondta a férfi.

— Ó, bocsáss meg.

— Nem emlékszel, hogy ezt a frázist is megtiltottuk egymásnak ?

— Pedig most csaknem még egyszer kimondtam.

— Tudod — kezdte újra a férfi —, szörnyen jól tettük, hogy idejöttünk. Erre szinte kézzelfoghatóan emlékszem, hogyan történt. Ez a „kézzelfogható" új szó most, de hamarosan ezt is megtiltjuk majd egymásnak. Ez a dolog azonban mégiscsak csodálatos. Hallgatom az esőt, és szinte látom is, ahogy paskolja a köveket, a csatornát, a lagúnát, látom, ahogy a fák meghajolnak a szélben, s azt is, hány színben ragyog a templom meg a torony. Ami engem illet, ennél jobb helyet nem is találhattunk volna. Itt minden

tökéletes. Kaptunk egy jó rádiót meg egy magnetofont, és itt jobban tudok majd írni, mint bármikor ezelőtt. Ha nem sajnálja az ember az időt a magnetofontól, végül megtalálja a megfelelő szavakat. Majd lassan dolgozom; akkor szinte látom magam előtt a szavakat, ahogy kiejtem őket. így aztán, ha rosszak a szavak, meghallom rajtuk, hogy rosszak, és ki tudom cserélni őket, s addig mesterkedhetem, amig csak nem érzem, hogy tökéletesek. Drágám, sok szempontból nem is állhatnánk jobban.

— Ó, Philip ...

— Csitt! — vágott közbe a férfi. — A homály ... Hát ez csak olyan homály. Nem igazi sötétség. Magamban én nagyon is jól látok, és egyre tisztább a fejem mostanában, az emlékezetem is javul, és koncentrálni is tudok már. Csak figyelj, majd meglátod. Nem jobban emlékeztem már ma is mindenre?

— Egyre javul az emlékezeted. És lassanként meg is erősödői.

— Erős vagyok — mondta a férfi. — És most, ha te ...

— Ha én?

— Ha te most elmennél innen egy időre, hogy kipihend magad, és egy kissé kikapcsolódjál. ..

— Nem kellek már?

— Dehogynem kellesz, drágám.

— Akkor miért kell arról beszélnünk, hogy menjek el? Tudom, hogy nem valami jól ápollak, de sok mindenhez értek, amihez más nem, és mi szeretjük egymást. Te szeretsz engem, és tudod ezt, és mi sok mindenhez értünk, amiről másoknak fogalmuk sincs.

— Pompás dolgokhoz értünk a sötétben — mondta a férfi-.

— És pompás dolgokat csinálunk fényes nappal is.

— Tudod, én jobban szeretem a sötétet. Bizonyos értelemben ez sokkal kielégítőbb állapot.

— Ne vidd túlzásba a hazudozást — mondta lány. — Nem kell ennyire nagylelkűen viselkedned.

— Inkább az esőre figyelj — vágott közbe a férfi. — Milyen magas most a tenger?

— Apály van, és a szél is kifelé hajtja a parttól a vizet. Most szinte Buranóig elsétálhatnál a parton.

— Egyetlen pont kivételével — mondta a férfi. — Sok madár van?

— Többnyire csak sirályok meg halászósasok.

— Kiittad, ami a poharadban volt?

— Majdnem egészen. De te miért nem iszod meg a magadét?

— Csak úgy tartogatom.

— Idd ki — kérte a lány. — Ugye szörnyű volt, amikor egyáltalán nem tudtál inni? .

— Nem volt szörnyű — mondta a férfi. — Tudod, amíg lent voltál az előbb, arra gondoltam, hogy elmehetnél Párizsba, aztán Londonban, emberekkel találkozhatnál, szórakozhatnál, s aztán visszajöhetnél, és addigra tavasz lenne.

nű 14