Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-24 / 30. szám
, Y' \YiY : \V\’ : A\ VSZABÓ OTTÓ illusztrációja és akkor mindent elmesélnél nekem. — Nem — felelte a lány. — Azt hiszem, okosabb lenne, ha megtennéd — folytatta a férfi. — Tudod, sokáig eltarthat még ez az ostoba dolog, és meg kell tanulnunk engedelmeskedni egymásnak. En nem akarlak teljesen tönkretenni. Tudod ... — Szeretném, ha ritkábban mondanád, hogy „tudod". — Látod, éppen erről van szó. Azalatt megtanulnék úgy beszélni, hogy ne idegesítselek vele. Teljesen belém bolondulsz majd, amikor visszajössz. — És mit csinálnál éjszakánként? — Az éjszakák könnyen elviselhetők. — Fogadni mernék, hogy igazad van. Gondolom, aludni is jól megtanultál. — Igen, már kezdem megtanulni — mondta a férfi, és félig kiitta a poharát. — Ez is egyik része a tervnek. Tudod, ettől függ minden. Ha itthagysz, és szórakozol egy ideig, nyugodt lesz a lelkiismeretem. Először életemben, de nyugodt lelkiismerettel jól tudok majd aludni is. Veszek egy párnát, az lesz a lekiismeretem, és átölelem a karommal, és rögtön elalszom. Ha pedig bármi felébresztene, csodaszép disznóságokra fogok gondolni. Vagy valami gyönyörű fogadalmat teszek. Vagy lehet, hogy csak emlékezem majd. Tudod, azt szeretném, ha jól éreznéd kissé magad... — Kérlek, ne mondd azt, hogy „tudod". — Majd ügyelek, hogy ne mondjam ezután. Ez tilos szó, de én mindig elfelejtem és kimondom. Nézd, én semmiképpen sem akarom, hogy belőled vakot vezető kutya legyen. — Én nem vagyok az, s ezt magad is tudod. Különben sem úgy mondják, hogy „vakot vezető", hanem hogy vakvezető kutya. — Tudom — felelte a férfi. — Hát akkor nem bánod, ha most megkérlek, hogy gyere és ülj ide mellém? A lány felkelt, odaült mellé az ágyra, és kettesben hallgatták az eső vad csapkodását az ablaküvegen, és a férfi megpróbálta, hogy ne úgy érintse a lány fejét és szép arcát, ahogy egy vak tapintaná meg — de mégiscsak úgy tudta, másként nem ment. Szorosan magához ölelte, és megcsókolta a feje búbját. Majd legközelebb újra meg kell ezt próbálnom, gondolta magában. Nem szabad ennyire ügyefogyottnak lennem. Oly jó igy közel érezni magamhoz, és én annyira szeretem, és mégis annyi bajt okoztam már neki. Össze kell szednem magam, hogy amennyire csak tőlem telik, jól bánjak vele ezentúl. Minden rendbe jön majd, ha rágondolok, egyedül csak őrá. — Ezentúl soha többé nem mondom, hogy „tudod" — szólalt meg. — Ezzel fogjuk elkezdeni. A lány megrázta a fejét, és férfi érezte, menynyire remeg. — Mondj csak mindent úgy, ahogy jólesik — szólt a lány, és megcsókolta. — Kérlek, drágám, ne sírj — mondta a férfi. — Nem akarom, hogy mindenféle vacak párnákkal aludj. — Nem mindenféle vacak párnával — válaszon a férfi. Hagyd abba, mondta közben önmagának. Hagyd abba rögtön. — Ide figyelj, te drága, — kezdte újra. — Most lemegyünk és megvacsorázunk a régi helyünkön a kandalló mellett, és majd elmesélem, milyen édes kis cica vagy, s hogy egyáltalán milyen szerencsés cicák vagyunk mind a ketten. — Azok is vagyunk. — Mindent remekül kitervelünk majd. — Én csak azt akarom, hogy ne küldj el. — Soha senki nem küld el innen téged. Ahogy azonban lefelé mentek, a férfi, miközben a karfába fogózva minden lépcsőfokot kitapogatott maga előtt, azt gondolta: el kell küldened innen, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet, és anélkül, hogy bántanád. Mert most elég ügyetlenül kezdtél a dologhoz. Efelől biztos lehetsz. De hát mi egyebet csinálhatsz? Semmit, gondolta magában, nem csinálhatsz semmit. És lehet, hogy a végén még örülsz majd, hogy így történt. nő 15
