Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-17 / 29. szám
dolgozott, Lacikám édesanyja fogadta a pácienseket, én a beteg apáról gondoskodtam és vezettem a háztartást. Nagyon összeszoktunk, megszerettük egymást és én 10 év múlva Fodor Lászlóné lettem. Igen intelligens, drága szivü férjem volt, akit a németek 42 évesen munkaszolgálatra vittek, mert zsidó volt. 1945. január 15-én halt meg. 1986. október 10. Másodszor is férjhez mentem A háború után egyedül maradtam. A lakást el akarták venni tőlem, mert sok család vált hajléktalanná. A barátnőm rábeszélt, hogy ismerkedjem meg egy falubelijükkel, mondván, ha férjhez mennék hozzá, megmaradna a lakás. Hevessy József 43 éves legényember volt, amikor bemutatták nekem. Nem lettem belé szerelmes, de azt gondoltam: majd a kutyusom által kipróbálom, milyen ember. Így is történt. A barátnőm 1947. március 10-én feljött hozzám Hevessy Józseffel. Leültek beszélgetni, én meg kimentem a konyhába frissítőért, de az ajtót nyitva hagytam magam után, hogy a kutyus beszaladhasson. Megcsóválta a farkát, szaglászta a vendég cipőjét, ő meg lehajolt hozza és megsimogatta, kedvesen beszélt vele. Kész volt a barátság. Én meg azt gondoltam: ha a kutyusom befogadta, megszerette, akkor biztosan jó ember, férjhez mehetek hozzá. Rövidesen megkérte a kezem, és május 12-én megtartottuk az esküvőt. Kedves, intelligens volt egész rokonságával együtt. Megszerettem és jól megvoltunk. Sajnos, a Jó Isten nagyon hamar elvette tőlem. Súlyos betegségében, 1957. december 31-én meghalt. Én negyvenfokos lázban mentem a temetésére, a kétoldali tüdő- és mellhártyagyulladásból csak három hónap múlva gyógyultam ki. Az anyám ekkor még élt, s Jolánka mostohatestvéremnél lakott, de még fel sem jöttek hozzám megnézni, pedig naponta eljártak a ház előtt... Hozzátartozók nélkül maradtam, csupán a barátaim tartottak ki mellettem. 1987. március 25. Nehezen éltem át a telet. Már azt hittem nem is jutok többé az íráshoz. Pedig még azt is szeretném elmondani. miért nem szültem gyereket. Már az első férjemtől is nagyon szerettem volna gyermeket, de nem tudtam teherbe esni. Sokat jártam e miatt orvoshoz, a válaszuk mindig az volt: legyen türelemmel. És én türelmes is voltam, mígnem egyszer elöntött a vér, és 25 napig egyfolytában folyt belőlem, műtéttel állították el, majdnem az életem ment rá. Ezek után már minden reményt feladhattam. ... Ha saját gyermeket nem is szülhettem, én azért mindig törődtem mások gyermekével. Vasárnap délutánonként az árvaházból kivettem 5—6 gyereket és vittem őket a budai hegyekbe sétálni. A boldog kis apróságok még most is előttem vannak; sokan még ma is felkeresnek közülük. 1987. június 23. Tegnap névnapom volt. Tizenöt helyről kaptam virágot, tele lett vele a szobám. Ez lenne az utolsó névnapom ? Üdvözlet jött Losoncról, Miskolcról is. Szinte sírtam örömömben; hát mégis szeretnek engem az emberek, nem hiába adtam magamból én is annyi szeretetet, gondoskodást. Csak anyám tagadott meg Én minden jó embert szerettem és soha senkit meg nem bántottam, el nem árultam. De anyámnak egész életemben nem tudtam megbocsátani, hogy letagadott, mindenkinek azt mondta; elhunyt testvérének a gyereke vagyok. Azt még megértettem volna, hogy nem mer bevallani férjének, de azért még szerethetett volna úgy. mint sajátját. Ö azonban nemcsak engem, hanem Béla mostohaöcsémet — akivel nagyon jól kijöttünk és egész életünkön át szerettük, támogattuk egymást — is úgy kezelte, mint az idegent. Csak a férjétől született Jolánka volt kedves számára, neki adott mindent. Szeretetet drága jó nagymamától és Anna né nemtől kaptam, és az idegenektől, akik viszonozták jóságomat. Az anyámat tiszteltem, de szeretni én sem tudtam, mert egész életemben csak kihasznált. 1990. március 20. Csaknem három évig nem írtam. Nagy beteg voltam, a látásom sokat romlott. Maholnap 88 éves leszek — ha megérem. Mert most már a napok is nagy időnek, a Jó Isten ajándékának számítanak. Sok mindenről szeretnék még beszélni. A szenvedésekkel teli gyermekkoromról, a küzdelmes életemről és a mai nehéz időkről is. De már egyre nehezebb a tollat tartanom, a gondolatokat összeszednem. Néha elfog a félelem. Mit hoz a holnap? Ha ágynak esek, ki fog rólam gondoskodni? Szeretnék szépen, csendesen elaludni. Olyan csendesen és észrevétlenül, ahogyan egész életemet leéltem. És szivemben eltelve szeretettel... Feldolgozta: H. Zsebik Sarolta De jó felnőttnek lenni ... sóhajtott fel egyszer a kisfiam. — A felnőttnek nem parancsolnak. Mit is mondhattam erre? Csak azt: igaza van. Felnőttnek lenni a gyermekállapothoz képest, legalábbis ebből a szempontból maga a szabadság. Hiszen egy kisgyerek csak alig valamiben dönthet. Igaz. ha játszik, ő határozza el, hogy mit játszik. De elé tesszük az ételt, mi választjuk meg a ruháját, eldöntjük, hogy mikor fürödjön, vacsorázzon, menjen lefeküdni és így tovább, ö csak egyet tehet: engedelmeskedik. Elhatároztam, hogy a jövőben még kevesebbet parancsolok neki, mint addig, még szebben kérem — bár ez csak burkolt parancs —, hogy tegye ezt meg azt, még többször mondom el. mit miért teszünk, és miért éppen akkor, és még többször kérdem meg: mit ennél, mit szeretnél felvenni, hová menjünk és igy tovább. Elképzeltem, milyen lenne, ha nekem kellene mások által meghatározott életrend szerint élnem, és a hátamon futkosott a hideg. Persze, az ember életét így is, úgy is sok minden és sok mindenki határozza meg. de mindazt, ami benne lényeges, ón döntöttem el már ifjúkoromban, és én valósítottam meg több-kevesebb sikerrel: vagyis a munkámat, a házastársamat, a barátaimat magam választottam. Bár ellentmondásnak tűnik, „engedélyezett szabadságokat" találtam ki a gyereknek. Péntek este nem kell a ruháit összehajtania, vasárnap délelőtt járhat-kelhet pizsamában, ha este nincs kedve hozzá, fürödhet reggel, nem köteles az utolsó falatig megenni az ételt, a járdán (de csak a járdán!) úgy rohangászhat. ahogyan jólesik, a friss kenyér ropogós sarkát két étkezés között is megeheti — s úgy látom él is ezekkel a szabadosságokkal. és örül nekik. Ügy gondoltam, mindezen nem múlik semmi, legkevésbé sem vezet jellemhibához, és ha magamnak engedek ennyit (őszintén: legalább ennyit), az egyenjogúság érdekében és szellemében neki is meg kell engednem. Persze, nem csak mi vagyunk a világon, emberek között élünk, az utcán rá-rászólnak, a napköziben mindent meg kell enni, röviden: kisfiam fölfedezte az ellentmondásokat. Ekkor meséltem neki az én életemről, az én elentmondásaimról. és ütközéseimről. és kereken megmondtam, hogy az ember gyakran igenis kénytelen olyan szabályokhoz is alkalmazkodni, amelyeket nem helyesel. A felnőttélet sem diszmenet. az embernek harcolnia kell azért, hogy jónak tartott elvei-nézetei szerint élhessen, és talán a legnehezebb azt eldöntenie, mikor érdemes harcolni, és mikor nem. Koravénné teszem a gyereket ? Hétéves, ráér még ezekkel az összefüggésekkel törődni ?... De hiszen sok ellentmondást észlel maga is. többféle várakozásnak kell eleget tennie (iskola, napközi, otthon). S az élet adta ellentmondásokat sem elkenni, sem elkendőzni nem szabad. Beszélgetéseink során elmondtam neki, hogy a felnőttélet is kötelességekkel jár. S hogy viszonylagos szabadságukat a felnőttek is csak kötelességük teljesítése árán nyerhetik el. Nem tekintem áldozatnak, hogy szülő vagyok, s még soha olyan mondás a számat nem hagyta el. amelyből igy érezhetné. De ha nem akar cipőt tisztítani, nyugodtan mondom azt, hogy én is szívesebben olvasnék, csakhogy reggelit kell készítenem, vagy — ha éppen nincs kedve iskolába menni (s melyik egészséges gyerek ne volna így néha) —, aggályok nélkül bejelentem, hogy ma én is szívesebben mennék moziba, mint dolgozni, de kell. Én is ember vagyok, és ő is ember, én sem vagyok tökéletes, de ö sem. Egy időben siróssá vált. Ha nem sikerült neki valami, ha kudarc érte. sírni kezdett; persze, hiába magyaráztam neki, hogy az ember sikertelenségeken és kudarcokon át tanul. Ekkoriban sok minden történt velem, feledékennyé váltam, gondjaim voltak, és ő kisütötte, hogy „te felejtős anyu vagy". Ez a felfedezés megnyugtatta, hisz láthatta, nem csak ő követ el hibát, nem csupán őt éri kudarc, megesik ez a felnőttekkel is. Ez a „felejtős anyu vagy" azóta is gyakran elhangzik; természetesen szándékosan nem felejtek el semmit, de nem titkolom, nem „magyarázom ki", ha mégis előfordul. A másik mondása, amelyet megtartottunk, hogy „te hirtelen haragú anyu vagy". Ez is igaz; szép. nem szép, helyes, nem helyes, ilyen vagyok; megmérgedek, és hamar lecsillapulok, és még ki is nevetem magam. És ilyenkor ő is velem nevet. Maguktól alakulnak ki ezek, s ma már játékok, de csak utólag értettem meg, hogy legnagyobb érdemük a természetes emberismeret, hogy nemcsak azt érzi, a szülő is ember, hanem azt is, hogy milyen ember, s ez talán az önismerete kialakulását is segíteni fogja. Hiszen a felnőtté válás folyamata épp ez: az önismeret. Nanszákné dr. Cserfalvi Ilona nő 7
