Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-17 / 29. szám
Elmondom az életemet 1986. március 5. Hosszú ez a tél, csak nem akar kitavaszodni. Pedig már úgy vágyom a zöld után, hiányoznak a virágok. Szeretnék egy mezei csokrot szedni, olyan szép mezei virágokból, amelyek csak a Látkyn nyílnak . . . Álmomban sokszor jártam a hegyeket. A vidéket, ahol gyermekkoromban értem. Újból átélem a szorongásokat, amelyek gyermekkoromat végigkísérték. Életem kísérője: a hideg, az éhség és a félelem És mindig vigyáztam arra, hogy senkinek se legyek a terhére soha. Sokat éheztem, de kérni nem mertem, mert semmi nem volt az enyém. Nagyanya máknál 14-en laktunk. Naponta ennyi éhes embernek kellett tálalni. Én mindig az utolsó voltam mindennél. Sokszor nekem már nem jutott egy falat sem. Ha már nem bírtam az éhséget, titokban nyers krumplit ettem, vagy karikákra vágtam és úgy sütöttem meg a tűzhelyen, a fazekak között. Majd behúzódtam a kemence sarkába és ott aludtam el. Nagyon fájt, hogy minden gyermeknek van mamája, csak nekem nincs. Nekem télen-nyáron mezítláb kellett futkosnom, mindig fáztam, még akkor is, ha sütött a nap. A hideg, az éhség, a félelem — ez a három dolog kisérte végig fiatalságomat. 1986. április 9. Sokszor azt álmodom, hogy erdőben járok és eltévedek, nem találom a kivezető utat. Tudom, mire alapozódik ez az álom. Hatéves voltam, amikor a Nagyerdőn kellett keresztülmennem. Egyszercsak háromfelé ágazott az út, és én nem tudtam, melyiken kell folytatnom. Elindultam az egyiken, de egyre ismeretlenebb volt a hely, és én mér nagyon fértem. Meg-megálltam, hallgatóztam, igen fértem a vadállatoktól, melyekből sok volt errefelé. Egyszer aztán mintha emberi hangot hallottam volna. Favágók voltak. Megörültem, hogy emberek vannak a közelemben, de elkerültem őket, mert attól tartottam, elvisznek valahová. Rettegve folytattam az utat, azt hittem, már soha nem lesz vége, amikor felismertem ;a tájat. Már tudtam, hogy hazatalálok. 1986. április 10. Ma vagyok 84 éves. A nagyapa jutott eszembe. Ma 84 éve, hogy eldördült a vadászfegyvere és én a világra jöttem. Szegény ember, hogy megijedhetett akkor! Most mosolyognom kell azon. hogy nagyapám tisztelet lövést adott le a világba, jelezve, hogy megérkeztem. A nagymamára emlékszem Otthon a nagymamám ágya mellett aludtam egy pádon. Ott éreztem magam igazán biztonságban. Ö is rossz alvó volt, este nem tudtunk elaludni. Ilyenkor szokott nekem mesélgetni. Hozzásimultam az ágyban. együtt hallgattuk nagypapa horkolását, és úgy aludtam el gyakran a nagymamám mellett. Reggel, amikor felkelt, engem otthagyott a helyén aludni. Azt már észre sem vettem, mikor kelt fel a nagypapa mellőlem. Csak amikor a kutyus, amely ott feküdt az ágyam mellett, elkezdett mozgolódni és a cica mellémbújt. ébredtem fel... 1986. május 16. Holnap pünkösd ünnepe lesz. Milyen nagy ünnep volt ez valamikor!- A drága nagymamám készített ajándékot nekem. De nekem korán reggel még ki kellett vezetnem a tehenet legelni. A lánc a tehén szarva köré volt csavarva, a vége a kezembe, hogy el ne mehessen a tehén tőlem. Igen szeretett szaladni, szorosán kellett hát tartanom. Mentünk egymás mellett, én dalolgattam közben, ö meg jóízűen falatozott. Már én is éhes voltam, keresgéltem a sóskát a fűben. Ha nagyon hideg volt. a tehén oldalához simultam, hogy melegítsen. Pünkösd napján nagymamám utánam hozta a reggelit és az ajándékot: a piros karton, fodros ruhát. Micsoda boldogság volt ez számomra!... 1986. május 21. Érzem, minden nappal rövidebb az életem. és már nincs sok belőle. Sokat szenvedtem a szivemmel. Megszolgálta, megszenvedte a magáét, még jó, hogy eddig kibírta velem... De azért néha félek. Mi lesz, ha meggondolja magát és megáll? Félek meghalni. Senki nem lesz itt mellettem ... Csak egy évet jártam iskolába Sokszor gondoltam arra, hogy leírom az életem történetét. Dehát amíg fiatal voltam. sokat dolgoztam, estére nagyon elfáradtam, nem volt erőm az íráshoz. Meg aztán gátlásaim is voltak. Én csak egy osztályt jártam iskolába. Egy évet. mely életem legboldogabb éve volt. Nagyanyám parancsszóra vitt el az iskolába, mert a hatóságok felszólították rá. Három kilométert kellett mindennap megtennem az iskoláig, esőben, hóban, mezítláb, mert nem volt cipőm. A nagy hidegben rongyokat kötöttek a lábamra. Nagyanyám sirt bánatában, de nem tudott mit tenni, nem volt pénze cipőre. Egy kis pendety volt a ruhám egész gyermekkorom alatt. Azért is fáztam én mindig. Ott a hegyekben nagy hidegek voltak. A hó egyméteresnél is nagyobb minden télen. Amikor már olyan hideg volt, hogy a rongyot nem lehetett kibírni, a nagyanyám elökotort a padláson valamilyen öreg csizmát, az egyik hegyes orrú volt, s a másik kerek és igen kemény a szára, meg olyan nagy, hogy egyikben elfért volna mind a két lábam, azt húzta rám. Iskolába nagyon szerettem járni, a palatáblámat naponta lesikáttam, megmostam, hogy tiszta legyen. Csak az volt a borzasztó, hogy én nem vihettem tízórait sohasem. Az iskolától nem messze lakott a nagymamám testvére, ők adtak ebédet. Mindennap egy tányér káposztalevest. Az iskolába elsőnek érkeztem és utolsónak távoztam. Sok gyenge tanulónak én csináltam meg a leckéjét. Mindent szerettem volna tudni, dehát a tanulás nem adatott meg nekem. Az élet tanított meg arra, amit nem tanulhattam meg a könyvekből. De az emlékezetem nagyon jó még most is. S ha egy könyv akadt a kezembe, azt elolvastam, akármilyen fáradt voltam is este. Igen szerettem olvasni és még most is sokat olvasok, pedig a szemem nagyon gyengül és fáj az olvasástól. Ez elkeserít, mert én az ismerőseimmel levélben tartom fenn a kapcsolatot. És szeretem nagyon a vendégeket is. Barátaim is vannak sokan, de már ők is öregek, betegek, ritkán jöhetnek. Messze élek a rokonaimtól. a határ is elválaszt tőlük, nemcsak a sok kilométer. De azért nem vagyok teljesen együl. A jó ismerőseim, akikkel már 54 éve vagyunk együtt, törődnek velem. 1986. június 13. Már éjfél is elmúlott, a rádióban befejezték a híreket és én nem tudok aludni. Az utcán nagy a zaj, most jönnek ki az emberek a szemben lévő Operából. Szeretem nézni innen az ablakból a színházba menő embereket. Szépen öltözöttek, hosszú estélyi ruhában ... Az Operába illik így kiöltözni még ma is. Én utoljára két éve voltam egy előadáson. Hogyan mentem férjhez Most pedig elmesélem, hogyan lettem a tejtestvérem felesége, akit 1923 áprilisában, éppen a születésnapomon ismertem meg. Én 1902. április 10-én születtem, Lacikám pedig 1902. június 9-én. Azt már említettem, hogy anyám elvállalta Lacika szoptatását, engem pedig a testvérére hagyott. Amikor anyám befejezte a Lacika dajkálását, Losoncról Pestre szökött. Nem a romlottság hozta öt ide, hanem a naiv butasága. Frézer Olga csalta el. aki Pestre ment férjhez. Neki Pesten senkije sem volt, csupán a férje, akihez az édesanyja hozzáadta, de a házasságuk nem sikerült. A szerencsétlen asszony magára maradt és ragaszkodott az én anyámhoz. Olga aszszony szülei Látkyn voltak fűszeresek, gondolták. jól férjhez adták lányukat Pestre, de bizony a férj elköltötte felesége hozományát és továbbállt, nem törődött a beteg asszonnyal. Anyám gondozta, aki ezután Pesten maradt. Pesten anyámnak született egy kisfia. Akkor már nem mert mutatkozni otthon, sem a nagymamám, sem a testvérei előtt. Anyám, hogy megélhetést szerezzen magának. megint szoptatós dada lett. A kereskedelmi miniszter fiának első gyermekét szoptatta, akinek édesanyja megbetegedett. Akkor az volt a szokás, hogyha egy lány gyermeket szül és nincs hová mennie, a menhelyre került. Itt nyilvántartották azokat a gazdag embereket, akiknek feleségük nem tudott szoptatni és lakásért-kosztért befogadták a szoptatós anyákat, az állam pedig átvette a leányanya gyermekéről való gondoskodást. Édesanyám is élt ezzel a lehetőséggel, és rendszeresen látogatta állami gondozásban levő fiát. A gyermeknek, akit szoptatott. meghalt az édesanyja. Így anyám később is ott maradt náluk. A báró szüleivel lakott, együtt nevelték a gyereket mindaddig, míg anyám férjhez nem ment. Az én Béla öcsém pedig falun nevelkedett ez idő alatt egy parasztcsaládnál, ahová az állami gondozásból kiadták. Amikor anyám férjhezment, a férje adoptálta Béla öcsémet. 1923 januárjában baleset ért. elgázolt egy lovaskocsi, súlyos töréseket szenvedtem, sokáig nem tudtam dolgozni, kénytelen voltam anyámnál lakni. Egyszer anyám azzal jött haza. hogy találkozott azzal a losonci asszonnyal, akinek a fiát szoptatta. Már ök is felköltöztek Pestre, a Keleti pályaudvar mellett nyitottak fogorvosi rendelőt. Ez a Föd or né panaszkodott anyámnak, hogy nincs, aki a háztartását vezesse és érdeklődött irántam. Dolgoznom nem kellene, csak felügyelni. Másnap elmentem hozzájuk. Harmadnapra munkába álltam. Az ebédnél találkoztam a fiukkal, az én tejtestvéremmel, aki később férjem lett. Nagyon kedvesek voltak hozzám, mindenről kikérdeztek, és amikor megtudták, hogy én már dolgoztam fogorvosi rendelőben és laboratóriumban, azt mondták, akkor náluk is ilyen munkát fogok végezni, mert a laboratóriumban szükség van a segítségre. Nagyon megörültem, de örömem nem sokáig tartott. A házigazda rövidesen agyvérzést kapott és ágybanfekvö lett. Laboráns helyett betegápoló lettem; hét évig éjjelnappal az ágya mellett voltam. A tejtestvérem Becsben járt egyetemre, de mert apja mór nem dolgozhatott, haza kellett jönnie. A rendelőben idegen orvos
