Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-03 / 27. szám
2 Elmondom az életemet Életem legboldogabb tavasza Ügy emlékeztem, máskor ezen a tájon húsvétkor még mindig hó volt — most meg minden kizöldült. De friss, üde volt minden! Ám ha egy pillanatra eszembe jutott, hogy vissza kell mennem Budapestre, összeszorult a szívem. Amikor nagymamával egyedül maradtunk a szobában, magához szorított, megsimogatott és meleg hangon azt kérdezte: mit csinálsz te azon a nagy Budapesten? Jársz-e iskolába? Hogy érzed ott magad ? Én csak ölébe hajtottam a fejem, mint egészen kicsi koromban, és már nem tudtam visszatartani könnyeimet. Milyen boldogság volt. hogy újra itt lehetek imádott nagyanyám ölében!... Éppen két éve annak, hogy elbúcsúztam tőle, és ha tudná, mi mindent kellett elszenvednem ez idő alatt ?!.. . Kötényébe töröltem könnyeimet. mint annyiszor már. amikor bánat ért, elég volt a kötényéhez érnem, és az ő varázslatos köténye engem mindjárt meggyógyított. Áldott kezével megsimogatott és én ezt a simítást még ma. 83 éves koromban is érzem, az ő szereteléből táplálkozom. Akkor tanított meg arra. hogy az embernek meg kell tanulnia egyedül boldogulni, nem szabad senkitől semmit várni, mert az emberek rosszak, gőgösek, kevélyek. mindenki csak a maga hasznát nézi. De én segítsek, ha tudok, mindenkinek, öregnek és rászorulónak, mindenkinek, akinek szüksége van segítségemre. Csak az adhat örömet, amit másoknak szerzek. Szavai ekkor úgy belémvésődtek. hogy egész életemen át eszerint éltem. Ez a tavasz volt életem legboldogabb tavasza. Nagyanyám nem engedett viszsza Budapestre. Anyámnak nélkülem kellett visszatérnie. Én pedig újból bekerülhettem az iskolába, szeretett pajtásaim közé és imádott Flóra tanító nénimhez. aki jószívű és igen szép asszony volt. Fekete haját, sötétkék szemét tanulás közben is sokáig el tudtam bámulni. Meg most is nagy szeretettel gondolok rá ... Csakhát az én boldogságom nem tarthatott sokáig. Jött 1914 júliusa, amikor eljutott hozzánk a hír: meggyilkolták a trónörököst. Kitört a háború és feje tetejére állt a világ. A férfiakat elvitték katonának és én nagyon féltem, hogy ha mostohaapámat is elviszik, anyám vissza talál értem jönni. így is történt. Anyám egyedül maradt a két gyerekkel, futott hát nagyanyámhoz. hogy engedjen el engem, mert nélkülem nem tud boldogulni. Milyen kicsi lehetett a világ fájdalma ahhoz, amit én éreztem ekkor!.. . Újból anyáin szolgálatában A hatvani uradalomba mentünk, ahol anyám férjének a húga élt családjával. A családfőt Mercsják Imrének hívták, summásgazda volt az uradalomban. Ő szervezte a munkásokat a gazdasághoz. amely több tanyából állt. Három gyerekük volt, a 4-éves Imre. a 2-éves Mátyás és az 1-éves Emiiké, akikről tizenkét évesen nekem kellett gondoskodnom. A tanyavilág közepén egyedül a gazda háza állt. amelyben négy helyiség volt. Egy nagy konyha, egy élelemraktár. melyben annyi liszt, cukor, rizs, szalonna, tészta, fűszer volt. amennyit én még nem láttam. Kellett is ennyi embernek az élelem ... Volt egy helyiség a gazda családja számára és még egy. ahol a munkások ettek. Májustól novemberig kellett volna itt lenni a munkásoknak, de a háború kitörése miatt nagy volt a felfordulás, az itt levő férfiak közül többet behívlak katonának. velük együtt igyekezett haza a feleség is. A munkások egv óriási fapajtában laktak, melyet több részre osztottak. Külön voltak a házaspárok, külön a nőtlen férfiak és a lányok, valamint azok az asszonyok, akiknek nem volt itt a férje. A felnőtteknek megmondták, hogy vigyázzanak rám és reggel, mielőtt elmennek, költsenek fel. Ilyenkor bementem a gyerekekhez s ha ők még aludtak, én is szundíthattam egy keveset. Amikor felkeltek a gyerekek, rendbe tettem őket és mentem Hatvanba a tejcsarnokba. Mindennap két liter tejet kellett hoznom. Nem szerettem idejárni. mert a hosszú úton egyedül kellett mennem és én nagyon féltem. Egy órát gyalogoltam oda. egyet vissza, de nekem úgy tűnt. mintha egész nap mentem volna. Magas kukoricatáblában haladtam, melynek közepe táján volt egy nagy pocsolya, amelyben állandóan két csúnya fekete állat fürdőit. Az egyik mindig feküdt a másik meg állt. Amikor megkérdeztem, nincs-e más út a tejesarnokba, azt mondták nincs; azoktól az állatoktól meg nem kell félnem, mert olyan lusták, hogy nem mozdulnak onnan. De azért mindig libabőrös lettem ahányszor csak elmentem mellettük ... A munkások között, ahol aludtam, megbarátkoztam egy asszonnyal, úgy 40—45 éves lehetett. Mesélte, hogy van egy fia, Budapesten tanul. Igen bánkódott utána, attól félt. hogy majd nem akar visszajönni hozzá, inkább Pesten marad dolgozni. A férjéről sohasem beszélt, csak azt tudtam róla. hogy itt az uradalomban felügyelő, de én őt sohasem láttam. Sajnáltam az asszonyt, hogy olyan egyedül van ő is. Örült nekem azért is, mert velem tudott magyarul beszélni: a többiek mind szlovákok voltak. Én is örültem a pártfogásának, meg annak is, hogy gyakorolhatom a magyar nyelvet. Az asszony folyton Pest felől érdeklődött tőlem, de én bizony nem sokat tudtam neki mondani. Hiába éltem ott. nekem nem volt időm a városban körülnézni. Magamról meg mit mondhattam volna? Azt, hogy van anyám és mégsincs? Azt nem mondhatom el senkinek. Nem akartam hogy engem sajnáljanak. Megtanultam magamban zárkózni, nem panaszkodni. Csak este. amikor lefeküdtem és drága jó nagyanyámra gondoltam, kezdtek el hangta-Hevessy József né sz. Paula Kalinóiaková ma lanul patakzani a könnyeim. Szinte éreztem, hogy nagyanyám ölébe hajtom a fejem, ő megsimogat, letörli könnyeimet és akkor a napi szenvedéseim elcsitulnak. így aludtam el estéről estére. Ha valaki mégis észrevette, hogy sírok és megkérdezte, mi bajom, én nem mondtam meg az igazat. Szégyelltem bevallani, mennyire hiányzik az édesanyám szeretete. mennyire vágyom a drága jó nagymamám után. Gyereknek néztek még. de én már nem voltam gyerek. Tudtam, mit szabad tennem és mit várnak el tőlem a felnőttek. Engem soha nem kellett figyelmeztetni, rám szólni — soha nem vertek meg, mert nem volt miért. Szó nélkül lettem eleget minden kérésnek, parancsnak. Csak egyszer ütött meg az anyám — ártatlanul, idegességében. Ezt a pofont soha el nem felejtem, mert nagyon fájt. hogy ártatlanul kaptam. Gondolatban visszatérek A háború tett pontot a hatvani életre. A férfiak lassan mind bevonullak katonának, az asszonyok meg ki hohnő 6
